Kommunista vagyok (Molnár Krisztina: A házicsoki színe)

Volt egyszer, hol nem volt, voltam egyszer én gyerek, voltál egyszer te gyerek, voltunk mi gyerekek és leszel te felnőtt, te, akinek Molnár Krisztina meséli, hogy milyen volt nekünk A házicsoki színe. Nekünk, azoknak a gyerekeknek, akik felismerik a szerző által elmesélt világot, azokban a színekben, amelyeken keresztül elénk tárja. Molnár Krisztina első kötete tizenegy rövid, egy oldalas fejezetből épül fel, egy fejezet egy színnek felel meg. A színek, amint ezt a cím is sugallja, ízeket takarnak, tárgyakat, érzéseket, vágyakat és csalódásokat tárnak fel, egy, minden gyerekhez szóló jellegzetesen közvetlen nyelvezettel, amely elsősorban az érzékeket érinti.

Az ily módon bemutatott élethelyzetek, mint például a rózsaszín ruhás baba utáni vágyakozás, majd a baba elvesztése, a vágyakozás és a csalódás dinamikája, vagy a nagymamával kialakult konfliktus, könnyen elsajátíthatóak azon gyerekek által , akik lehet, hogy nem várnak napokig, hogy a zsinórra kiakasztott banán sárguljon a szobában, vagy nem kék kockás egyenruhába járnak iskolába, és nem láttak soha a blokk előtt disznóvágást, viszont vágyakoznak, csalódnak, örülnek és szomorkodnak.

Az azonosulási folyamatot erősíti az egyes szám első személy, és gyakran a többes szám első személy használata. A könyv tétje így többrétű. Az elsődleges, személyes tét teremti meg a narráció érvényességének a terét – a gyerek kéri az édesanyját, hogy meséljen, anya pedig mesél (Anya, mesélsz a gyerekkoródról? / Jó, mesélek. / Milyen volt? [1]).

A belső tér, ahová az olvasót kézen fogva vezeti be a szerző, a személyes, a szubjektiv memória és léttapasztalat tere, ahol a szabad asszociáció alapelvét használva tör utat magának úgy a szerző, mint az olvasó. A színek nyitják meg ezt a belső világot, és a színek is fedik fel ennek a belső világnak a külsővel való érintkezési pontjait.

Ugyanígy, a felidézett élethelyzetek hálózatát keresztezi a szabad asszociáció elvét érvényesítve egy olyan olvasási folyamat, amely a könyv tartalmának az esetleges esti meseként való hangos bemutatása mentén egy párhuzamos szövegként bontakozhat ki. Molnár Krisztina ugyanis helyet ad nekünk a többes szám első személyében, és emlékezésre késztet minket, azt a generációt, aki a nyolvanas években kulccsal járt a nyakában, egyenruhája volt, felemás érzésekkel gondolt a “Vezérre”, türelmetlenül várta a szombati rajzfilmet, szőlőt szedni járt, pionír nyakkendőjére volt büszke, tartotta a sort, ismeri a kínai törülközőt, a játékboltok gazdag kínálatát, a tengerpartot is talán, de főképp a házicsoki színét. A közös élethelyzeteket pedig erősen meghatározta a tárgyakhoz és az időhöz való viszonyulás.

A tárgyak, mint üzletben megtalálható termékek, nem változnak éveken keresztül és nem változatosak. “Ha kinöttük az egyenruhát, elmentünk az üzletbe, és vettünk egy ugyanolyant, csak nagyobbat. Szintén műszálasat” (16), írja Molnár Krisztina. A választás lehetősége minimális volt, az egyenruha esetében: a műszálas, amelyet nem kellett vasalni és a nem műszálas. Ugyanígy mentünk kabátot vásárolni, vagy játékot. A rózsaszín baba példája azonban jelzi, hogy egy tárgyhoz való viszony sajátossága, még akkor is, ha a viszonynak ugyanolyan a dinamikája – a vágy és ennek a beteljesülése -, a kibontakozásban nyilvánul meg. Az ezüstös autót mindenki csodálja, mert mindenki vágyik egy autóra, az autó azonban ritka jelenség, és ha vágyunk is rá, nem mindenki támaszthatja alá a vágyat a szükségszerűséggel, márpedig az Aro a szükségszerűség szürke világában tündököl. Habár a grafikus apa, Molnár Dénes, autóbirtoklása a szakmai tevékenységével motivált, a szükségszerűsége, illetve hatékonysága megkérdőjelezett a ló és az autó között húzott párhuzamban, amellyel a szerző felkarolja a kommunista rendszer előtti időszakot, kikacsintva ezáltal egy tágabb narratívába, ami nem Ceaușescu-éráról szól, hanem az ipari forradalom következményeiről: hiába több lóerős az Aro, amikor beragad az erdei úton, elég egy ló, hogy kihúzza.

A kínai törülközőhöz való viszony egy másik dinamikáról árulkodik – az embereknek elege van a gyárakban kiosztott karácsonyi csomagok kínai törülközőjéből, még akkor is, ha a törülközőre szükség van, mindig jól fog, de egy olyan tárggyá alakul, aminek láttán az emberek minden évben azzal a ténnyel szembesülnek, hogy még mindig ugyanott vannak, ugyanúgy, és ez a kiszolgáltatottság élethelyzete. Várni a sorban, nem tudni, hogy pontosan mire, várni a televízió előtt, nem tudni pontosan, hogy mikor kezdődik a rajzfilm. Várni és nem tudni, hogy mikor adják meg a villanyt. Adott azonban az élethelyzetnek megfelelő használati utasítás: a kisegér, akit olyan jól ismerünk, amikor sarokba van szorítva, oly annyira, hogy semerre nem tud menekülni a macska vizorként működő szemétől, amelyen keresztül meg van célozva, csak megvonja a vállait, és szinte mosolyogva beköti a saját szemét, vagyis rezignáltan és engedelmesen szemet huny a halál előtt. Bár, tény, hogy nem láttuk, hogy mi előzte meg és mi követi ezt a kulcspillanatot, de kevés a valószínűsége annak, hogy a végén a macska, az egér engedelmességétől meghatódva, táncra perdül az egérrel együtt, vagy hirtelen becsap a villám és a macska úgy megijed, hogy elengedi az egeret.

A heti rendszerességgel újraélt helyzet és a vele együtt felkínált megoldás, könnyen beépül a gyerek tudattalanjába és megszüli az elnyomó hatalommal szembeni ideális viselkedésmintát. És az emberek többsége valóban engedelmesen állt a sorban, várta, hogy megadják a villanyt, felvonult, mintha szemet hunyt volna, mintha úgy tenne, hogy nem lát, és nem hall, talán Mihaelára várva, aki, ha még Piroskának is segített, hát nekünk miért ne segíthetne, gondolhattuk volna, ha követjük a hatalom által felkínált viselkedésminta logikáját.

Mihaela ugyanis az a rajzfilmfigura, aki mindenkinek segít, rajta keresztül átíródnak a klasszikus történetek, mint például a Piroska és a farkas. Oly módon, hogy Piroskának, szüksége lesz Mihaelára, és csakis az ő közbenjárásával győzheti le a farkast.

Mindenesetre idő volt a várakozásra, idővel mintha mindenki rendelkezett volna, pontosabban, az idő kétségbevonhatatlan hatalmával szembeni engedelmességgel. De ugyanakkor, amint a szerző hangsúlyozza, rendelkeztünk az időt kitöltő szabadsággal is. Várni addig, amíg megdermed a házi csoki: egy választás. És ez a választás már nem a hatalmi rendszerrel függ össze, hanem annak a varázslatos belső világnak az erejét fejezi ki, amellyel a nagymama kötötte szvetter textúrája évről évre hűséges marad ahhoz, aki viseli. Ez az a belső világ, amelyben a csalódások és az álmok, amelyek minden gyereké lehetnének, egy olyan valóságot szül, amelyben az elnyomó hatalom zászlójának színei egy csalódástfeloldó és vággyal telített képet kevernek ki: „Elképzeltem, amint a kék égen a piros léggömb találkozik a sárga nappal” (20).

A szerző által kollázs, rajz, festés, tus és fénykép technikáival készített illusztrációk ebből az anyagból készültek. A különböző technikák, pontosabban a rajz és a fénykép találkoztatásával Molnár Krisztina egy olyan memória textúrájának a képét ragadja meg, melyben a külső és a belső, az álom és a valóság, az egyedi és a közös, illetve a visszafogott feszültséget rejtő nyelv tényszerű ridegsége oldódik.  A házicsoki színe nagylelkűen emlékeztet arra, hogy az időt igenis le lehet győzni, és az olyan szavaknak, mint például a kommunizmus, vissza lehet adni az elsődleges jelentésüket, amennyiben bebizonyítja, hogy létezik a közös, mint megosztható valóság.

Molnár Krisztina, A házicsoki színe, Kolozsvár, Koinónia Könyvkiadó, 2017

Hozzászólás

Hozzászólás