Mark Fisher: Kilépés a vámpírkastélyból

Mark Fisher (1968–2017) brit blogger, publicista, kultúra-teoretikus. A Kapitalista realizmus című kötete – melynek egyik fejezetét a szem is publikálta – az utóbbi évek kritikai kultúrakutatásának egyik legmeghatározóbb szövege.

2013-as esszéje, a Kilépés a vámpírkastélyból több szempontból is jelentős. Egyrészt komoly visszhangot kapott a benne megfogalmazott program, mely az osztály fogalmának reneszánszát célozza. Másrészt a szöveg az utóbbi évek „kultúrharcainak” is fontos állomása; erről a kontextusról Angela Nagle Kill All Normies című kötete nyújt átfogó képet.

Fisher az esszével kivívta az identitáspolitikai elköteleződésű, Nagle által „tumblr-liberalizmusként” meghatározott politikai közeg ellenszenvét, mely a cikk megjelenése után évekig nőgyűlölettel, rasszizmussal és transzfóbiával vádolta, pontosan olyan módszerekkel, mint amilyenekről a szöveg szól.

A szerző 2017-es öngyilkossága után Zoe Stavri, a Twitter meghatározó véleményvezére azt írta, hogy „attól még, hogy Mark Fisher meghalt, még nem lesz igaza a »savanyú képű identitáriusokkal« kapcsolatban. Bárcsak a nőgyűlölet is vele halna. *Felölti vámpír köpenyét, és elrepül az éjszakába*”. Miként azt az eset kapcsán Angela Nagle találóan megfogalmazta, „a baloldal betegségének legjobb baloldali kritikusa épp csak hogy meghalt, és a sírján egy olyan nő táncol, aki egyszer arról blogolt, hogy a kenyérsütéshez hüvelygombát használni élesztőként miért feminista tett”.[1]

Fisher esszéje az egyik első olyan szöveg, mely a klasszikus baloldali álláspontot látványosan megkülönbözteti egy sajátos, az interneten és egyes nyugati egyetemi campusokon működő, magát „baloldalinak” nevező, liberális szubkultúrától, mely később az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában még nagyobb jelentőségre tett szert, és amely számos bírálója szerint részben az alt-right előretöréséért is felelős.

(A szöveg eredeti változata nem tartalmaz hivatkozásokat: a linkek és a lábjegyzetek a fordító kiegészítései.)


Ezen a nyáron komolyan fontolóra vettem, hogy többé nem foglalkozom politikával. Elfáradva a túl sok munkától, képtelennek érezve magamat a produktív cselekvésre, a közösségi hálók között sodródva azon kaptam magam, hogy levertségem és kimerültségem egyre nő.

A „baloldali” Twitter gyakran szánalmas, csüggesztő terület. Az idei évben volt pár nagy érdeklődésre számot tartó Twitter-vihar, mely során bizonyos, magukat baloldalinak tekintő személyeket „előállítottak” és elítéltek. Néha kifogásolható volt, amit ezek az alakok mondtak, ugyanakkor az a mód, ahogyan megbélyegezték és megkínozták őket, szörnyű nyomot hagyott maga után: a rossz lelkiismeret és a boszorkányüldözés szagát. Szégyellem leírni, de azért nem szólaltam fel egyik ilyen ügyben sem, mert féltem. Az elkövetők [bullies] ott álltak a játszótér másik oldalán. Nem akartam felhívni magamra a figyelmet.

Az ütésváltások nyílt kegyetlenségét valami még áthatóbb, és ezért talán még megviselőbb kísérte: a kegyetlen harag légköre. Ennek a haragnak a leggyakoribb célpontja Owen Jones,[2] az a személy, aki az utóbbi pár évben a legtöbbet tette az Egyesült Királyságban az osztálytudatosság felébresztéséért, így az őt ért támadások még inkább lehangoltak. Ha ez történik egy baloldalival, aki ténylegesen sikerrel jár abban, hogy a küzdelmet a brit élet részévé tegye, miért is akarná bárki követni őt a fősodor felé? Az az egyetlen módja, hogy elkerüljük az erőszaknak ezt a fokozatos adagolását, ha megmaradunk a marginális tehetetlenség pozíciójában?

Az egyik dolog, ami kimozdított ebből a depresszív kábulatból, az volt, hogy elmentem egy népgyűlésre Ipswichben,[3] közel ahhoz a helyhez, ahol élek. A népgyűlést a szokásos gúnyolódással és szarkasztikus megjegyzésekkel fogadták. Azt mondták nekünk, hogy ez az egész egy haszontalan szenzáció, melyben baloldali médiaszemélyiségek – mint amilyen Jones is – saját magukat fényezik a felüről szerveződő celebkultúra árubemutatóján. Az ipswichi gyűlésen történtek valójában nagyon eltérnek ettől a gúnyrajztól. Az este első felét – mely Owen Jones lelkesítő beszédében csúcsosodott ki – valóban a színpadi szónokok vezették. A találkozó második felében ugyanakkor Suffolk megye minden részéről érkező munkásosztálybeli aktivisták beszélgettek egymással, támogatták egymást, megosztva a tapasztalatokat és a stratégiákat. A népgyűlés távolról sem a hierarchikus baloldaliságot példázta, sokkal inkább azt, hogy a vertikális hogyan kombinálható a horizontálissal: a média ereje és a karizma olyan embereket vonzhat be, akik még sosem jártak politikai gyűlésen, ahol aztán ezek az emberek beszélgethetnek és együtt gondolkodhatnak a stratégiákról a tapasztalt aktivistákkal. A légkör antirasszista és antiszexista volt, de üdítően mentes a bűntudat és a gyanakvás bénító érzésétől, ami úgy ül a balos Twitteren, mint valami fanyar, fullasztó köd.

Aztán ott volt Russel Brand.[4] Régóta nagy csodálója vagyok Brandnek, aki a kortárs humorista szcéna azon kevés nagynevű komikusai közé tartozik, akik munkásosztálybeli háttérrel rendelkeznek. Az utóbbi pár év a televíziós komédia fokozatos, ám könyörtelen polgárosodásával telt, mely során a színpadot a természetellenesen ultra-elegáns tökfilkó, Michael McIntyre, és okleveles kalandorok sivár szemerkélése uralta.

Egy nappal azelőtt, hogy a Newsnight a Jeremy Paxman Branddel készült, mára híressé vált interjúját sugározta, láttam Brand Messiah Complex című stand-up előadását Ipswichben. Az előadás dacosan migránsbarát, kommunizmuspárti és homofóbia-ellenes volt, a munkásosztály intelligenciáját tükrözte (nem félt előadni azt), és queer abban az értelemben, miként egykor a popkultúra is az volt (ami semmi esetre sem összekeverendő a savanyúképű identitárius áhítattal, melyet a posztstrukturalista „baloldal” moralistái erőltettek ránk). Malcolm X, Che, a létező valóság pszichedelikus leépítéseként felfogott politika: ez volt a kommunizmus mint valami vagány, szexi és proli, nem pedig egy rosszallóan fegyelmező mise.

A következő éjszakára nyilvánvaló lett, hogy Brand szereplése megosztó pillanat volt. Néhányunk számára Paxman rétori két vállra fektetése Brand által nagyon megindító és csodálatos volt; nem is emlékeztem az utolsó alkalomra, amikor egy munkásosztálybeli környezetből származó személy lehetőséget kapott volna, hogy az intelligenciája és az esze segítségével ilyen teljességgel megsemmisítse a felsőbb osztály egy tagját. Ez nem olyan volt, mint amikor Johnny Rotten káromkodott Bill Grundy műsorában, ami ugyan az antagonizmus egyik felvonása, de ami inkább megerősítette az osztályokkal kapcsolatos sztereotípiákat, mintsem hogy kikezdte volna őket. Brand túljárt Paxman eszén, emellett pedig a humor használata volt az, ami megkülönböztette a „baloldal” sok szigorú képviselőjétől. Brand hatására az emberek jól érzik magukat, miközben a moralizáló baloldal arra specializálódik, hogy az emberek rosszul érezzék magukat, és nem elégszik meg addig, míg bűntudattal és önutálattal fejet nem hajtanak.

A moralizáló baloldal gyorsan biztosította, hogy ne a mainstream médiára jellemző „viták” sótlan konvencióinak rendkívüli áttörése legyen a hír, vagy Brand azon állítása, hogy a forradalom be fog következni. (Ez utóbbi állítás csak a betömött fülű, kispolgári narcisztikus „baloldal” számára hallható úgy, mintha Brand azt mondta volna, hogy vezetni szeretné a forradalmat, amire aztán jellemző bosszankodással válaszoltak: „Nincs szükségem arra, hogy egy felkapaszkodott celeb vezessen engem.”) A moralizálók számára Brand személyes magatartásáról szólt a történet, különösen a szexizmusáról. A moralizáló baloldal által gerjesztett mccarthysta légkörben az akár szexistaként is értelmezhető kijelentések azt jelentik, hogy Brand szexista, ami azt is jelenti, hogy nőgyűlölő. Vita lezárva, bevégeztetett, megszületett az ítélet.

Az igaz, hogy Brandnek, akárcsak bármelyikünknek, felelnie kell a viselkedéséért, és a nyelvezetért, amit használ. De az ilyen felelősségre vonásoknak az elvtársiasság és a szolidaritás légkörében kellene zajlaniuk, az első alkalommal talán még nem is nyilvánosan. Mindennek ellenére, mikor Mehdi Hassan a szexizmusról kérdezte Brandet, ő pont azzal a kedvességgel és jó humorú alázattal válaszolt, ami teljesen hiányzott a mogorva bírálókból, akik elítélték. „Nem hinném, hogy szexista lennék, viszont emlékszem, hogy a nagymamám – aki a legszeretetreméltóbb ember volt, akivel valaha találkoztam – rasszista volt, de nem hinném, hogy tudott róla. Nem tudom, hogy van-e némi kulturális másnaposságom, azt tudom, hogy nagyon szeretem a proletariátus nyelvét, az olyasmit, mint az »édesem« és a »galambom«, szóval ha a nők azt gondolják, hogy szexista vagyok, akkor ők erre jobban rálátnak, mint én, szóval ezen dolgozni fogok.”

Brand a felszólalásával nem tört hatalomra; inspiráció volt, felhívás a harcra. És én bizony inspirálódtam. Pár hónappal korábban csendben végignéztem volna, ahogy a menőbaloldal aláveti Brandet a rögtönítélő hadbíróságaik ítéletének, vagy a karaktergyilkosságnak – melyhez a „bizonyítékokat” a jobboldali sajtóból gyűjtik, ami ilyenkor örömmel nyújt segédkezet –, most készen álltam, hogy szembeszálljak velük. A válasz Brand ügyére hamarosan ugyanolyan fontos lett, mint maga a Brand-Paxman vita. Ahogy Laura Oldfield Ford megállapította, ez tisztázó erejű pillanat volt. És az egyik dolog, ami számomra világossá vált, az az a mód, mely segítségével az utóbbi években a magukat „baloldalinak” nevezők elfojtották az osztály kérdését.

Az osztálytudat törékeny és átmeneti. Az akadémiát és a kultúripart uraló kispolgárság számos eltérítő és megelőző módszerrel rendelkezik, ami már azt is megakadályozza, hogy a téma felmerüljön, és ha fel is merül, akkor is elhitetik az emberrel, hogy a felhozása valami szörnyű szemtelenség, az etikett megszegése. Mára évek óta tartok beszédeket baloldali, antikapitalista rendezvényeken, de szinte alig beszéltem – és alig kértek, hogy beszéljek – az osztályokról a nyilvánosság előtt.

Ugyanakkor miután a Brand-ügy kapcsán az osztály kérdése ismét felmerült, lehetetlen volt nem észrevenni mindenütt. Brandet rövidesen három olyan baloldali ember ítélte el és/vagy vonta kérdőre, akik mind magániskolába jártak. Mások azt mondták, hogy Brand nem lehet munkásosztálybeli, hiszen milliomos. Rémisztő, hogy mennyi „baloldali” megszólaló esetében tűnt úgy, hogy alapvetően egyetért a Paxman kérdései mögötti hajtóerővel: „Mi ad ennek a munkásosztálybeli személynek felhatalmazást arra, hogy beszéljen?” Szintén rémisztő, sőt lesújtó, hogy sokan szemmel láthatóan úgy vélik, a munkásosztály tagjainak szegénységben, ismeretlenségben és tehetetlenségben kell maradniuk, nehogy elveszítsék „autenticitásukat”.

Valaki küldött nekem egy Brandről írt posztot a Facebookon. Nem tudom, hogy ki írta, de nem is akarnám megnevezni. A legfontosabb az, hogy a poszt szimptomatikus gyűjteménye volt az olyan sznob és leereszkedő attitűdöknek, melyeket mára – úgy tűnik – elfogadható közzé tenni, miközben valaki baloldalinak tekinti magát. A szöveg stílusa szörnyűségesen fölényes, mintha egy iskolai tanár javítaná egy gyerek munkáját, vagy mintha egy pszichiáter mérné fel a beteget. Brand „nyilvánvalóan rendkívül instabil […] egyetlen rossz kapcsolat vagy karrierprobléma, és összeomlik, karnyújtásnyira van a drogfüggőséghez való visszatéréstől vagy valami még rosszabbtól”. Noha a szerző azt állítja, hogy „meglehetősen kedveli” Brandet, az fel sem merül benne, hogy Brand instabilitásának oka talán éppen az ilyen lekezelően oltalmazó, hamisan felsőbbrendű „értékelés” a „baloldali” polgároktól. Van a szövegben egy másik megdöbbentő, ám tanulságos elszólás is, ahol a szerző Brand „egyenetlen oktatásáról [és] az autodidakták nyelvhasználatának gyakran összerezzenést keltő nyelvi vonásairól” ír, ami kapcsán a poszt szerzője nagyvonalúan megjegyzi, hogy „ezzel semmi problémám sincs” – mennyire kedves tőle! És ez nem valami gyarmati bürokrata 19. századi írása a törekvéseiről, hogy megtanítsa az angol nyelvet az „őslakosoknak”, vagy egy magánintézmény viktoriánus iskolamesterének leírása egy ösztöndíjas tanulóról, hanem egy „baloldali” írás pár héttel ezelőttről.

Merre tovább? Először is azonosítanunk kell azon diskurzusok és vágyak sajátosságait, melyek erre a sötét és reménytelen ösvényre vezettek bennünket, ahol az osztály fogalma eltűnt, de a moralizálás általános, ahol a szolidaritás lehetetlen, de a bűntudat és a félelem mindenütt jelenvaló; és nem azért, mert a jobboldal rettegésben tart bennünket, hanem mert hagytuk, hogy a szubjektivitás burzsoá formái megfertőzzék a mozgalmunkat. Úgy gondolom, hogy ezt a helyzetet két libidinális-diszkurzív konfiguráció hozta létre. Ezek ugyan baloldalinak nevezik magukat, de – mint ahogy azt a Brand-eset is nyilvánvalóvá tette – ők épp azt illusztrálják, hogy – az osztályharc ágenseként felfogott – baloldaliság csaknem teljesen eltűnt.

Állókép F.W. Murnau Nosferatu (1922) című filmjéből.

A vámpírkastélyokban

Az első konfigurációt vámpírkastélynak nevezem. A vámpírkastély a bűntudat terjesztésére szakosodik. Egyszerre hajtja egy pap vágya, hogy kiátkozzon és elítéljen; egy pedáns akadémikus vágya, hogy első legyen a hiba látványos meglobogtatásában; és egy hipszter vágya, hogy egy legyen a kifinomult belső kör tagjai közül. A vámpírkastély megtámadásának fő veszélye az, hogy úgy fog tűnni – és a vámpírkastély mindent meg fog tenni, hogy erősítse ezt a benyomást – mintha a támadó a rasszizmus, a szexizmus és a heteroszexizmus elleni harcot is támadná. De a vámpírkastélyok távolról sem az egyetlen legitim kifejeződései az ilyen küzdelmeknek, és épp akkor érthetjük meg őket, ha polgári-liberális perverziónak és a fenti mozgalmak energiáinak elnyelésére épülő szerkezeteknek tekintjük őket. A vámpírkastély abban a pillanatban született, amikor a magát nem identitás-kategóriák alapján meghatározni akaró küzdelem átalakult olyan „identitások” keresésévé, melyeket majd elismer a burzsoá nagy Másik.[5]

Az a privilégium, melyet fehér férfiként határozottan élvezek, részben azt is magába foglalja, hogy nem ügyelek az etnicitásomra és a nememre, ezért kijózanító és revelatív tapasztalat, amikor alkalmanként felhívják a figyelmemet az ezzel kapcsolatos vakfoltjaimra. Ugyanakkor ahelyett, hogy olyan világot keresne, amelyben mindenki felszabadulhat az identitás-központú osztályozástól, a vámpírkastély arra törekszik, hogy visszaterelje az embereket identitás-táboraik karámjai közé, ahol örökké a domináns hatalom fogalmai által meghatározottak, megbénítva az öntudatosság és elszigetelve a szolipszizmus logikája szerint, amely ragaszkodik hozzá, hogy nem érthetjük meg egymást, hacsak nem tartozunk ugyanazon identitás-csoportba.

Felismertem egy lenyűgöző mágikus inverz kivetítés-elutasítás mechanizmust, amitől a vámpírkastély tagjai az osztály fogalmának puszta említését mostanra automatikusan úgy kezelik, mintha azt jelentené, hogy valaki csökkenteni akarja a faj és a nem jelentőségét. Valójában éppen ellentétes a helyzet, hiszen végeredményben a vámpírkastély a faj és a nem liberális értelmezését használja arra, hogy elhomályosítsa az osztály fogalmát. Feltűnő, hogy az idei, a privilégiumok kérdéséről szóló összes abszurd és traumatikus Twitter-vihar vitájából kimaradt az osztályprivilégiumok kérdése. A feladat, akár eddig, továbbra is az osztály, a nem és a faj artikulációja – ugyanakkor a vámpírkastély alapító mozzanata az osztály leválasztása a többi kategóriáról.

A vámpírkastélyokat az alábbi probléma megoldására hozták létre: hogyan birtokolhatsz hatalmas vagyont és hatalmat úgy, hogy mégis te tűnj az áldozatnak, a marginálisnak és az ellenzékinek? A megoldás már adott volt – a keresztény egyházban. Ezért a vámpírkastély azokhoz az ördögi stratégiákhoz, sötét patológiákhoz és pszichológiai kínzóeszközökhöz folyamodott, melyeket a kereszténység talált fel, és melyeket Nietzsche mutatott be A morál genealógiájában. A rossz lelkiismeretnek ez a papsága, a vallásos bűntudat-kereskedőknek ez a fészke pontosan az, amit Nietzsche megjósolt, mikor azt írta, hogy valami rosszabb van alakulóban, mint a kereszténység. Most itt is van.

A vámpírkastély a fiatal diákok energiájából, szorongásaiból és aggodalmaiból táplálkozik, de mindenekfölött abból él, hogy egyes partikuláris csoportok szenvedését – minél marginálisabb, annál jobb – akadémiai tőkévé alakítja. A vámpírkastély legdicsőségesebb tagjai azok, akik felismerik a szenvedés új piacát – aki talál egy csoportot, amelyik elnyomottabb és alávetettebb a korábban felismert kizsákmányoltaknál, az nagyon gyorsan lépked majd felfelé a ranglétrán.

A vámpírkastély első törvénye: individualizálj és privatizálj mindent! Miközben elméletben azt állítják magukról, hogy támogatják a strukturális szempontú kritikát; a gyakorlatban sosem foglalkoznak semmi mással, mint az egyéni viselkedéssel. Néhányan a munkásosztálybeliek közül nem valami jól neveltek, időnként nagyon gorombán viselkednek. Emlékezzünk: egyes egyének elítélése mindig fontosabb, mint a személytelen struktúrák figyelembevétele. A tényleges uralkodó osztály az individualizmus ideológiáját propagálja, miközben osztályként működik. (Amit „összeesküvésnek” szoktunk nevezni, az gyakran az uralkodó osztály osztályszolidaritása.) A vámpírkastélyok mint az uralkodó osztály balek-szolgái ezzel ellentétesen tevékenykednek: szóban a „szolidaritás” és a „közösségiség” oldalán állnak, miközben úgy cselekszenek, mintha a hatalom által kijelölt individualista kategóriák tarthatók volnának. Mivel szemléletük alapjait tekintve kispolgáriak, a vámpírkastélyok tagjaiban nagy a versenyszellem, de ezt a polgárságra jellemző passzív-agresszív stílusban elfojtják. Nem a szolidaritás tartja össze őket, hanem a kölcsönös félelem: a félelem, hogy bárki lehet az, akit legközelebb kiütnek, kitesznek, elítélnek.

A vámpírkastély második törvénye: dolgozz azon, hogy a gondolkodás és a cselekvés nagyon, nagyon nehéznek tűnjön! Csak semmi könnyedség, és határozottan semmi humor. A humor definíció szerint komolytalan dolog, nem igaz? A gondolkodás elegáns hangú és gondterhelt tekintetű emberek kemény munkája. Ahol magabiztosságot látsz, terjeszd a szkepszist! Mondd azt: csak ne kapkodjunk, ezt még jóval alaposabban át kell gondolnunk. Ne felejtsük el, hogy meggyőződésekkel rendelkezni elnyomó dolog, ami minden bizonnyal gulágokhoz vezet.

A vámpírkastély harmadik törvénye: terjeszd a bűntudatot, amennyire csak tudod! Minél több a bűntudat, annál jobb. Az embereknek rosszul kell érezniük magukat: ez annak a jele, hogy felismerik a dolgok súlyát. Osztályprivilégiumokkal rendelkezni teljesen rendben van, ha bűntudatot érzel a privilégiumaid miatt, és ha bűntudatot tudsz ébreszteni más, alárendelt osztályok tagjaiban is. Ezzel jót teszel a szegényekkel is, nem igaz?

A vámpírkastély negyedik törvénye: esszencializálj! Noha a vámpírkastélyok tagjai azt állítják magukról, hogy a genderfluiditás, a pluralitás és a sokféleség oldalán állnak – részben azért, hogy elfedjék saját, mindig is gazdag és privilegizált vagy polgári-asszimilációs hátterüket –, az ellenséget mindig esszencializálni kell. Mivel a vámpírkastélyokat mozgató vágyak jórészt egy pap vágyai arra, hogy kiátkozzon és elítéljen, szükség van a Jó és a Rossz közötti különbségtételre, melyek közül az utóbbi az esszenciális jellegű. Ismerd fel a stratégiát! X tett egy megjegyzést / viselkedett valahogy; ezek a megjegyzések / viselkedésmódok transzfóbnak, szexistának stb. tekinthetők. Ez eddig oké. A következő lépés üt igazán. X maga transzfób / szexista stb. A teljes identitásukat az egyetlen helytelen megjegyzés vagy viselkedési botlás határozza meg. Mikor a vámpírkastély összehívja a boszorkányüldözést, az áldozatot – aki jellemzően munkásosztálybeli háttérrel rendelkező személy, aki nem iskolázott a burzsoázia passzív-agresszív etikettjében – megbízhatóan bele tudják hajszolni, hogy elveszítse a türelmét, és ez csak tovább erősíti pária pozícióját a lincselés legújabb áldozataként.

A vámpírkastély ötödik törvénye: gondolkozz úgy, akár egy liberális (hiszen az vagy)! A vámpírkastély folyamatosan azon dolgozik, hogy felébressze a reaktív természetű felháborodást azzal, hogy újra és újra rámutat az ordítóan nyilvánvalóra: a tőke tőkeként viselkedik (nem valami kedves tőle!), az elnyomó államapparátusok elnyomóak. Tiltakoznunk kell!

A Sex Pistols Anarchy in the U.K. (Anarchia az Egyesült Királyságban) címmel 1976-ban megjelent kislemezének borítóképe.

Neoanarchia az Egyesült Királyságban

A második libidinális forma a neoanarchizmus. Neoanarchizmus alatt a legkevésbé sem azokra az anarchistákra és szindikalistákra gondolok, akik részt vesznek valódi munkahelyi szerveződésekben, mint amilyen a Solidarity Federation.[6] Sokkal inkább azokra, akik anarchistaként határozzák meg magukat, de a politikai tevékenységük ritkán haladja meg a diáktüntetéseket és teremfoglalásokat, valamint a Twitteren történő kommentelést. Akár a vámpírkastély lakói, a neoanarchisták jellemzően kispolgári háttérrel rendelkeznek vagy még ennél is felsőbb osztályból érkeznek.

Ők is túlnyomórészt fiatalok: a húszas éveikben vagy a harmincas éveik elején járnak. Ami a neoanarchista álláspontot megalapozza, az a szűkös történelmi horizont. A neoanarchisták semmi mást nem tapasztaltak, mint a kapitalista realizmust. Mire a neoanarchisták politikai öntudatra ébredtek – és sokan szemmel láthatóan nem túl rég tették ezt, figyelembe véve magabiztos harsányságukat, mellyel néha megnyilvánulnak – a Munkáspárt már blairista üres héjjá vált, bevezetve a neoliberalizmust a társadalmi igazságosság apró dózisaival kísérve. A fő probléma az a neoanarchizmussal, hogy gondolattalanul visszhangozza ezt a történelmi pillanatot, ahelyett, hogy kiutat kínálna belőle. Elfelejti, vagy talán egyáltalán nem ismeri a Munkáspárt szerepét a nagy iparágak és közművek államosításában vagy a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat [National Health Service] megalapításában. A neoanarchisták azt állítják, hogy „a parlamenti politika sosem változtatott semmin”, vagy hogy „a Munkáspárt mindig is haszontalan volt”, miközben tüntetni mennek a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatért, és újra tweetelik a jóléti állam maradékainak lebontásáról szóló panaszokat. Egy furcsa rejtett szabály húzódik a háttérben: rendben van az ellen tüntetni, amit a parlament tesz, de nincsen rendben bemenni a parlamentbe vagy a tömegmédia területére, hogy az ember onnan próbálja a változásokat előremozdítani. A fősodrú médiát el kell ítélni, de nézni kell a BBC Question Time című műsorát, hogy panaszkodni lehessen róla a Twitteren. A purizmus és a fatalizmus összemosódik; jobb, ha semmilyen módon sem ronthat meg bennünket a mainstream romlottsága, jobb akár értelmetlenül „tiltakozni”, mintsem bemocskolni a kezünket.

Így nem csoda, hogy olyan sok neoanarchista depresszióssá válik. Ezt a depressziót kétségtelenül erősítik az egyetem utáni élet szorongásai, mivel – akár a vámpírkastély esetében – a neoanarchizmus természetes otthonai az egyetemek, és jellemzően azok terjesztik, akik most végzik, vagy épp most végeztek posztgraduális tanulmányaikkal.

Mark Fisher idézet a Goldsmiths University Margaret McMillan nevű épületén: “Az emancipatorikus politikáknak el kell törölniük a “természetes rend” látszatát, fel kell fedniük, ami szükségszerűségnek és elkerülhetetlennek mutatja magát, de valójában puszta eshetőség, ahogyan elérhetővé kell tenniük azt, ami eddig lehetetlennek tűnt.”

Mi a teendő?

Miért került előtérbe ez a két konfiguráció? Az első indok az, hogy a tőke virágozni engedte őket, mivel ezek a tőke érdekeit szolgálják. A tőke lebontotta a szervezett munkásosztályt az osztálytudatosság felszámolásával, kegyetlenül leigázta a szakszervezeteket, miközben arra csábította a „keményen dolgozó családokat”, hogy saját szűken meghatározott érdekeik alapján határozzák meg magukat az osztályuk tágabb érdekei helyett. De miért foglalkozna a tőke egy olyan „baloldallal”, mely az osztályalapú politizálást moralizáló individualizmusra cseréli, és ezáltal a szolidaritás termelése helyett a félelmet és a bizonytalanságot terjeszti?

A második ok az, amit Jodi Dean kommunikációs kapitalizmusnak nevezett. Talán figyelmen kívül lehetne hagyni a vámpírkastély és a neoanarchizmus jelenségét, ha nem a kapitalista kibertérben működnének. A vámpírkastély vallásos moralizálása évek óta jellemez egy bizonyos „baloldalt” – de ha valaki nem volt tagja az egyháznak, úgy elkerülhette a miséket. A közösségi média esetében már nem ez a helyzet, kevés a védelem a diskurzus által terjesztett pszichés patológiáktól.

Mit tehetünk most? Először is, elengedhetetlen az identitáspolitika visszautasítása, és annak a felismerése, hogy nincsenek identitások, csak vágyak, érdekek és identifikációk. A brit kritikai kultúrakutatás fontossága jórészt abban állt – miként azt John Akomfrah (jelenleg a Tate Modernben kiállított) The Unfinished Conversation című installációja és a The Stuart Hall Project című filmje erőteljesen és megindítóan felfedte –, hogy ellenállt az identitásközpontú esszencializmusnak. Ahelyett, hogy az embereket már létező egyenértékűségek láncolatába dermesztette volna, az volt a lényeg, hogy rámutasson ezen artikulációk esetlegességére és plasztikusságára. Új artikulációk mindig létrehozhatók. Senki sem valami lényegileg. Sajnos a jobboldal hatékonyabban használja ezt a belátást, mint a baloldal. A polgári-identitáspolitikai baloldal tudja, hogy hogyan terjessze a bűntudatot és hogyan tartson boszorkányüldözést, de nem tudja, hogyan lehet téríteni. De végülis nem is ez a célja. Nem az a céljuk, hogy népszerűsítsék a baloldali pozíciót, vagy hogy embereket nyerjenek az ügynek, hanem hogy az elit felsőbbrendű pozíciójában maradhassanak, az osztályhelyzetből adódó felsőbbrendűséget megduplázva a morális felsőbbrendűséggel. „Hogy mersz beszélni? Mi vagyunk azok, akik a szenvedőkért szólnak!”

Ugyanakkor az identitásközpontú szemlélet visszautasítása csak az osztály fogalmának visszavezetésével lehetséges. Az a baloldal, amelynek nem az osztályfogalom a magva, csak liberális nyomásgyakorló csoport. Az osztálytudat mindig kettős: magában foglalja az egyidejű tudást arról, hogy az osztályhelyzet miként keretezi és formálja a tapasztalatokat, és a tudást arról a sajátos pozícióról, melyet az osztálystruktúrában elfoglalunk. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a célunk nem a burzsoázia elismerésének megszerzése, és még csak nem is magának a burzsoáziának a megsemmisítése. Magát az osztálystruktúrát – egy struktúrát, amely mindenkinek árt, még annak is, aki materiális értelemben profitál belőle – kell megsemmisíteni. A munkásosztály érdeke mindenki érdeke; a burzsoázia érdeke a tőke érdeke, vagyis senkinek sem az érdeke. A küzdelmünknek egy új és bámulatos világ létrehozására kell irányulnia, nem pedig a tőke által létrehozott, torzított identitások tartósítására.

Ha ez ijesztő és félelmetes feladatnak tűnik, hát legyen. De már most belefoghatunk az előkészítő munkába. Valójában az ilyen feladatok túlmutatnak előkészítő jellegükön: egy önserkentő folyamattá, önbeteljesítő jóslattá válhatnak, mely során a szubjektivitás burzsoá módjai felbomlanak, és egy új univerzalitás kezdi felépíteni önmagát. Meg kell tanulnunk, vagy újra kell tanulnunk, hogy hogyan építsük ki az elvtársiasságot és a szolidaritást ahelyett, hogy a tőke munkáját végeznénk egymás elítélésével és gyalázásával. Ez természetesen nem jelenti, hogy mindig egyet kellene értenünk; ellenkezőleg, létre kell hoznunk azokat a körülményeket, amelyek között az egyet nem értés félelem, kirekesztés és kiátkozás nélkül kaphat teret. Nagyon stratégikusan kell gondolkoznunk a közösségi média használatát illetően, nem feledve el, hogy bár a tőke libidinális mérnökei a közösségi média egalitarianizmusát hangsúlyozzák, valójában olyan, jelenleg ellenséges területről van szó, mely a tőke újratermelődését szolgálja. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne foglalhatnánk el, és ne használhatnánk az osztálytudat termelésére. Ki kell törnünk a kommunikációs kapitalizmus „vitáiból”, melyekben a tőke hízelgő szavának engedve részt veszünk, és emlékeznünk kell, hogy az osztályharcban veszünk részt. Nem az a cél, hogy „aktivistákká” váljunk, hanem hogy segítsük a munkásosztályt saját maga aktivizálásában és átalakításában. A vámpírkastélyon kívül minden lehetséges.


[1] Angela Nagle: Kill All Normies. Zero Books, Winchester/Washington, 2017. 82.

[2] Owen Jones brit újságíró és politikai aktivista. Korábban a The Independent, ma a The Guardian és a New Statesman hasábjain jelennek meg írásai.

[3] 2013-ban az Egyesült Királyságban People’s Assembly Against Austerity néven indult mozgalom, amely gyűléseivel az akkori brit kormány fő áldozatait képező csoportokat, vagyis a nőket, az alacsony fizetésű munkásokat, a mozgáskorlátozottakat, a munkanélkülieket, a fiatalokat és az etnikai kisebbségeket igyekezett politikai szempontból aktivizálni. A rendezvénysorozatot munkáspárti politikusok szervezték, a felszólalók között a politikusok mellett elsősorban újságírók és komikusok kaptak helyet.

[4] Russel Brand 1975-ös születésű brit komikus, színész, rádiós műsorvezető és aktivista.

[5] A Nagy Másik a lacani pszichoanalitikus diskurzusban használatos fogalom, Fisher žižeki értelemben használja. A fogalomhoz lásd: Slavoj Žižek: A nagy Másik nem létezik, Thalassa, 1998., 2-3. 34-50. o. http://www.c3.hu/scripta/thalassa/98/0203/03zizek.htm

[6] A Solidarity Federation brit anarchoszindikalista szervezet. Jelenlegi nevét 1994-ben kapta, korábban Direct Action Movementnek (1979–1994), még korábban Syndicalist Workers’ Federationnek (1950–1979) nevezték.

Hozzászólás

Hozzászólás