Borbáth Péter: Elhagyni Ushgulit

Régóta ismerték egymást, egy időben jártak egyetemre, ahol ő a zajszakirányra ment, a csendnök pedig elhallgatásból és némaságból doktorizott.

 

A hetek alatt elnémított városba szinte berobbantak a zajok, viháncolva száguldoztak a házak között. Egyszerre élettel telt meg a város. Az ushgulik egy része megörült, azt hitték, vége a csendrendeletnek, felszabadultan beszélgettek. Mások megrettenve siettek a főtérre.

A főtér szélén gyerekcsapat bámulta, ahogy egy zsonglőr egyszerre hat-nyolc élesre köszörült nyekergést hajigált a feje felett, ellipszisalakban pörögtek körülötte. Az árnyas sétányon döbbenő léptekkel ötven megtermett őr közeledett, mögöttük aggodalmas arccal Ushguli városának legtekintélyesebb csendnöke. Az őrök határozottan léptek a hangzsonglőrhöz, aki seperc alatt elpakolt.

A csendnök fellépett a tér közepén álló pulpitusra és beszélni kezdett:

– Ushguli polgárai! Ahogy végignézek rajtatok, büszkeség tölti el szívemet. Városunk messze földön híres szépségéről, tisztaságáról, nyugalmáról. Mi mindent megteszünk azért, hogy az ushgulik nyugodtan és szeretetben éljenek, dolgozzanak. És mostanra elértük a célunkat, városunk immár nemcsak a legtisztább, a legszebb, hanem minden bizonnyal a legcsendesebb település is lett. És ezt egyedül nektek köszönhetjük!

A bizonytalan tapsikolás lassan felerősödött a téren. Ankit és a zajkereskedő ott álltak a napvizsgáló közvetlen közelében, Ankit nagyon rosszul érezte magát, hiszen ő okozta a ribilliót. Hiába vigasztalta őt a zajkereskedő, hogy nem történt tragédia, majd megoldják valahogy közösen, azért is van rá szükség, hogy most itt összegyűljenek.

A csendnök megvárta, míg a taps elült, homlokát ráncolva maga elé meredt, majd lassan, tagoltan folytatta:

– A mai nappal azonban minden megváltozott. Támadás érte otthonainkat. Zajok rengetege lepte el a várost. Fülsértő, káros, veszélyes zajokról beszélek – odaintett az őröknek, akik elsiettek, majd láncra verve, a térre vezették a hatalmas, bánatos mennydörgést, a zajkereskedő legféltettebb kincsét. Az ushgulik ijedten húzódtak egymáshoz.

A csendnök tovább beszélt:

– Barátaim! Ne higgyétek, hogy ez a támadás kívülről érte városunkat. Nem! Nem egy távoli ország idegen serege szabadította ránk ezt a sok-sok zavaró, veszélyes elemet, hanem Ushguli egyik köztiszteletben álló kereskedője! Akit eddig tiszteltünk és szerettünk, és akiben most mélységesen csalódnunk kellett.

Tekintetével megkereste a zajkereskedőt, aki még mindig Ankitot vigasztalta. Elhallgatott mindenki, némán meredtek rá ushguli polgárai. A zajkereskedő hitetlenkedve nézett vissza a csendnök szürke szemébe. Régóta ismerték egymást, egy időben jártak egyetemre, ahol ő a zajszakirányra ment, a csendnök pedig elhallgatásból és némaságból doktorizott. A zajkereskedő meg volt győződve arról, hogy kölcsönösen tisztelik egymást, annak ellenére, hogy teljesen más érdekli őket, máshogy élik életüket.

Ám a csendnök így folytatta:

– Barátaim! Ő, aki egykor hű ushguli polgár volt, ma már nem építeni akarja városunkat, hanem lerombolni. Különben miért is engedte volna ránk ezt a zajhordát? Miért is szabadított volna ránk egy ilyen szörnyszülöttet – és itt a mennydörgésre mutatott –, ha nem azért, mert a város pusztulására akar törni?!

A zajkereskedő szeme elkerekedett. Szólni próbált, de nem jött ki hang a torkán. Úgy érezte magát, mint akire üvegbúra került. Értetlenkedve nézett a csendnökre, mintha az eddig idegen nyelven beszélt volna. Lassan fogta csak fel, hogy Ushguli vezetői nem megoldást keresnek a problémára, hanem ellenséget, akitől ők majd megvédhetik a várost. Még akkor is, ha ezt az ellenséget ők maguk találták ki, még akkor is, ha neki emiatt örökre el kell hagynia a várost, ahol felnőtt.

Szólni akart, de nem tudott, egyszerre mintha megöregedett volna, Ankitra támaszkodva indult a háza felé. A csendnök a régi barátságra való tekintettel nem záratta be a zajkereskedőt. De el kellett hagynia Ushgulit.

Két napot kapott arra, hogy összepakoljon. Két nap alatt összepakolni az egész addigi életét! Egy nyomkövetőt szereltek a zajkereskedőre, meghagyták neki, hogy négy nap múlva még a körzetet is el kell hagynia, különben elfogják és bebörtönzik a bánatos mennydörgés mellé.

A zajkereskedő gépiesen rakosgatta a finoman faragott zajtároló dobozkákat, a zörejhordó szütyőket, a csörömpölések zsákjait. Ankit az igyekezettől kipirulva, kinyújtott nyelvvel, óvatosan illesztette a csendtartó tálkákat a fatokokba.

 

(Részlet a Csimota Kiadónál 2018 novemberében megjelenő Együtt a Pörkeföldre című kötetből)

Hozzászólás

Hozzászólás