Szükség van Pride-ra? Beszélgetés LMBTQIA+ mozgalmakról

Szemeskávé nevű új alrovattal jelentkezünk, amelyben a beszélgetésre, a dialógusra fektetjük a hangsúlyt. Minket és a közvéleményt foglalkoztató témákat tárgyalunk meg közösen – olvasóinktól is várjuk a témajavaslatokat. A Szemeskávéban azt szeretnénk, ha a problémákra közösségi erővel próbálnánk megoldásokat találni, minél több, különböző hangot, véleményt figyelembe véve és megszólaltatva. Első ilyen cikkünkben a kolozsvári Pride-ról kérdeztünk meg magyar és román érdekelteket.


Nóra: Idén rendeztek második alkalommal Pride-ot Kolozsváron. Romániában ezen kívül Bukarestben vonulnak fel 2004 óta – tulajdonképpen nem is olyan rég, tekintettel arra, hogy a mozgalom gyökerei az LMBTQIA+ közösségnek a ’60-as évek végi hatóságok elleni harcaiban (pl. Stonewall Riot) és a ’70-es évek USA-beli radikális Gay Liberation mozgalmaiban keresendőek. A ’80-as évektől válik bevett gyakorlattá Gay Pride néven megrendezni a felvonulásokat. Az említett események mind az amerikai LMBTQIA+ aktivizmushoz és politikai harchoz köthetők. Európában (pl. Helsinki, Pisa, Berlin, Köln) a ’70-es évek vége óta már voltak a Pride-hoz köthető tüntetések és felvonulások, Magyarországon 1993 óta szervezik meg a Budapest Pride-ot.

Bár a Stonewall Riot-beli rendőrökkel való összecsapás óta sok helyen eltűnt a veszély, van, ahol még mindig jobboldali csoportokkal és rendőrökkel kerülnek összetűzésbe vagy vannak körülvéve a felvonulók. Kolozsváron nem volt kordon, ahogy Pesten lenni szokott, ellentüntetést viszont itt is tartottak. A városvezetés pedig továbbra is elutasítja a rendezvényt: idén sem hagyták jóvá, hogy központi útvonalakon történjen, és nem fogadták a Pride-ra érkező kölni alpolgármestert sem.

Mit jelent nektek a Pride – történeti szempontból és ma –, illetve mit jelent nektek a Pride Kolozsváron, miért mentek ki, és miért tartjátok fontosnak, hogy jövőre is megrendezzék? Az LMBTQIA+ közösség jogi helyzetében még sok változásra van szükség Romániában, de az eddigi két Pride-hoz képest a felvonuláson és az egész hetes programon vajon hogyan lehetne még változtatni, jobbá tenni, még több embert bevonni?

Fotó: Ugron Nóra

 

Csaba: A Pride fél évszázados történettel rendelkezik, de a szexuális kisebbségek emancipációja és jogvédelme már a 19. század második felében elindult. Egy olyan kisebbségről beszélünk, amely mindig is jelen volt a történelem folyamán, erre számos irodalmi, ikonográfiai és régészeti forrásunk utal a világ minden részéről. Ez a kisebbség azonban csak 150 éve létezik arcok, nevek és mozgalmak formájában a világ fejlettebb felén. Amit a melegjogi mozgalmak elértek Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, sajnos a posztszocialista országokban gyakorlatilag az elejéről kellett kezdeni 1990 után. A Pride csak egyike ezeknek a jelenségeknek és mozgalmaknak.

Bár sokak számára „magamutogatás” és „polgárpukkasztás”, a Pride pontosan az erős vizuális hatásával és intenzív erejével, ahogy egy erdélyi újságíró fogalmazott, „sokkterápia” jellegével tud hatni egy vizuális kultúrájában ma már sokkal fejlettebb és gazdagabb társadalomra. Ahogy nem vetjük el azt, hogy részeg focisták százai vonulnak ordítva az utcán, vagy egy-egy városi fesztivál után részeg és koszos emberek ezrei hagyják romokban a belvárost, úgy teljesen érthető és legitim az is, hogy egy alapvető jogaihoz ragaszkodó kisebbség tagjai arcukat felvállalva békésen kivonulnak az utcára, és hangot adnak jogaiknak. A Pride Kolozsváron egy fontos lépés volt ennek a mifelénk még mindig nagyrészt névtelen, arctalan kisebbség emancipációjához. A Pride történelmi, stonewalli öröksége kötelező hagyaték, amelyet fel kell vállalnia minden európai, az egyetemes emberi jogokban és az emberi egyenlőségben hívő embernek.  Remélem, hogy néhány év múlva a kolozsvári Pride is egy óriási, több ezer embert megmozgató több napos buli lesz, ahol a város apraja-nagyja együtt ünnepli azt, hogy a világban és szexualitásunkban nem mindenki egyforma: és ez így van jól.

Ildikó: A kolozsvári Pride sokban hasonlít, ugyanakkor sokban különbözik a nyugat-európaitól. Én úgy látom, hogy itt is gyakorlatilag egy lázadás hívta életre. Összegyűlt a híres 3 millió aláírás[1], és ez inkább frissítőleg hatott az LMBTQIA+ közösségre, mintsem további hallgatásra vagy elbújásra ösztönözte volna őket.

A tavalyi Pride a maga kb. 800 résztvevőjével, csendes, vidám és nagyon rövid sétájával meghitt és családias (!) volt. Örülök, hogy ott lehettem. Valahogy mindenki történelmi pillanatként élte meg azt a néhány száz méternyi sétát, amit a Szamos partján engedélyezett a hivatal.

A városvezetés hozzáállását tipikusnak nevezném. Ugyanaz a mechanizmus működik a Pride-hoz és az LMBTQIA+ közösséghez való viszonyulásban, mint amit már a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezése körüli hercehurcában is megfigyelhettünk, és amit úgy foglalhatnék össze: sok a szöveg, kevés a tett. Ezekre az összefüggésekre az idei Pride nyitóbeszédeiben is utaltak.

A Pride-ra szükség van. Éppen itt az ideje annak, hogy mindenki lássa és tudomásul vegye: Kolozsváron élnek LMBTQIA+ emberek, románok, magyarok, romák és még sorolhatnám. És ha valakit lesokkol néhány ezer színes zászlócskát lengető, sétáló ember, akkor azt javaslom, jövőre menjen a Szamos partjára sétálni, mert Kolozsvár központjában ilyen sokkoló látvány fogadja majd!

Felvonulók a Szamosnál
Fotó: Mihai Hendea

 

Móni: Talán nem véletlen, hogy a kolozsvári Pride akkor jelent meg, amikor már szinte mindennapossá váltak a politikai osztály kiskirályai elleni tüntetések Romániában, főleg Kolozsváron. Több ismerősöm is állítja, hogy Románia most érett meg a forradalomra. A változás szaga érezhető a levegőben, és ez akkor tapintható ki leginkább, amikor a tüntetőkkel szóba állsz. Riporterként nem egyszer esett le az állam a tiszta érvelések hallatán, zsákutca az a hárítás, hogy a tüntetők nem tudják, nem értik, valójában mi ellen vonulnak utcára. Ebben a hangulatban került sor az első Pride-ra, amelyen jóval több volt a támogató, mint az LMBTQIA-közösség tagja. A vonulók legtöbbje a tüntetéseken is felbukkant, felbukkan. Az, hogy a második Pride-on megháromszorozódott a résztevők száma, elsősorban nekik köszönhető: ők mutatták fel, hogy a felvonulás nem olcsó magamutogatás, hanem a normalitás menete. Pont az, amit az Noua Dreaptă [Új Jobboldal] minden évben ellentüntetésként fel szeretne mutatni – sikertelenül. A normalitás egyik alapismérve éppen a hatékony valóságészlelés, az önismeret, az önértékelés és az elfogadás.

Az idei és a tavalyi fesztivál között olyan nagy volt a minőségi ugrás, hogy ez egyszerűen sikerre „ítélte” a KolozsvárPride-ot. Az idei felvonuláson, eseményeken jóval többen vettek részt az LMBTQIA-közösség tagjai közül, és ez hatalmas siker. Az idei Pride-on egymás kezét fogó férfiakat is látni lehetett, sőt olyan férfipárral is találkoztam, akik egy székelyföldi faluból érkeztek a felvonulásra. A faluban tudják, hogy együtt élnek, és ezzel – mint mondták – a helybelieknek már semmi baja. „Amíg nem volt tiszta előttük a kép, és nem ismertek meg jobban bennünket, addig voltak feszültségek, de ezt követően már minden rendben volt” – magyarázták. Jelenleg éppen ebben a fázisban tartunk Romániában: tisztává kell tenni a képet, hogy minél több romániai számára látható legyen: a melegek a leghétköznapibb emberek, a meleg párok pedig ugyanolyan „unalmasak”, mint az ellenkező neműek, ha együtt élnek.

Noémi: A Stonewall lázadás, amelyre minden év júniusában, a „Pride hónapban” emlékezünk, a ’60-as évek társadalmi mozgalmi légkörében robbant ki, és fordulópontot jelentett a szervezett LMBTQIA+ politikák történetében. A Pride felvonulás önmagában nem elég az LMBTQIA+ közösség által tapasztalt egyenlőtlen társadalmi helyzet kezelésére, és Stonewall egyik tanulsága, szerintem, hogy a jogegyenlőségre, elismerésre törekvő politikai követeléseket más jellegű politikai stratégiákkal is ötvözni kell. Az identitáspolitikákon túl, amelyek egy liberális diskurzusba illeszkednek, és amelyeket könnyen kisajátíthat a kapitalizmus (és nem csak a „fejlett” nyugaton – szimptomatikus szerintem az, hogy a Budapest Pride hivatalos afterparty-jánakjegyárai csak egy bizonyos réteg részvételét tették lehetővé, erről egy nagyon jó elemzés itt olvasható), a queer ellenállás egyéb lehetőségeinek is láthatóságot kellene adni.

A kolozsvári Pride-dal kapcsolatban jelzésértékű, hogy idén, második alkalommal sem szervezhették a városközpontot is érintő útvonalra a felvonulást, miközben a háttérben készülődik az alkotmánymódosításról szóló népszavazás, és a közbeszéd domináns, de legalábbis egyik leghangosabb hangja még mindig a Coaliția pentru Familie [Koalíció a Családért] és az ortodox (de nem csak) egyház narratívája. Fontos tehát a Pride (nálunk duplán az), egyrészt az LGBTQIA+ közösség láthatósága miatt, másrészt pedig azért, mert épp ezek miatt a társadalmi folyamatok miatt nagyon sürgetővé vált, hogy a közbeszédben minél alaposabban tematizáljuk ezeket a kérdéseket, minél több szempontból, hogy az ellenségkonstruáló kampány diskurzusai mellett minél szélesebb körbe eljussanak hiteles információk, alternatív cselekvési lehetőségek is.

Fotó: Mihai Hendea

 

Anastasia: Az LMBTQIA+ közösség láthatósága miatt fontosnak tartom, hogy legyen Pride Kolozsváron. Ugyanakkor, nem hiszem, hogy a felvonulás önmagában javítana a közösség életkörülményein (ez alatt a biztonságot, jogokat, a diszkriminációmentességet értem) – ennek érdekében, szerintem, egy világos politikai gesztusra volna szükség, elsősorban a Parlament részéről: egyenlő jogokat biztosító törvények meghozatalára. Sajnos a parlamenti pártok részéről nincs ilyen irányú politikai akarat, ez pedig úgy hiszem az általános mentalitással van összefüggésben, vagy legalábbis a pártoknak a mentalitásról alkotott felfogásával (abban az értelemben, hogy a pártok inkább a törvényhozói és kormányzói pozíciókhoz való hozzáférésüket szeretnék biztosítani, mintsem hogy egy ideológiát ültessenek gyakorlatba – progresszív ideológiát pedig még annyira sem.). Emiatt a közösség jogainak, sőt akár a létének a kérdése, – a populizmus álruhájába bújtatott neokonzervatív politikával a háttérben –, egy problématerhelt kontextusban való azonnali politikai tőkeszerzés igényei szerint manipulálható (lásd például a „3 milioane” [3 millió] című színházi előadást Adina Lazăr rendezésében). Vagyis a média által is átvett politikai diskurzusban a közösség fenyegetésként van feltüntetve,  ezáltal terelik el a figyelmet arról, ahogy a közösség jogainak és politikai képviseletének a hiánya összekapcsolódik a kisebbségek vagy a szegények diszkriminációjának strukturális problémájával (itt a strukturális rasszizmusra is gondolok).

Természetesen a törvénykezést és politikai képviseletet érintő változtatások mellett az LMBTQIA+ közösséggel szembeni mentalitásbeli-  és percepciós változásra is szükség van. Véleményem szerint mindkettő szükséges és kiegészítik egymást. A percepcióra és a mentalitásra vonatkozóan a szociális inklúzió, az emberi jogok és a szexuális orientációk témáinak az oktatását tartom lényegesnek – mint tudjuk, erre nem kerül sor (itt fontos lehet megemlíteni a BOR [Biserica Ortodoxă Română – Román Ortodox [keleti keresztény] Egyház] ezzel szemben tanúsított konzervatív és politizált ellenállását). Azt hiszem, hogy a Pride-hoz hasonló események hasznosak lehetnek, de biztosan nem elégségesek a romániai LMBTQIA+ közösség jelenlegi helyzetének a megváltoztatásához. Talán olyan aktivizmussal kellene kiegészíteni, amely pótolná a témára vonatkozó formális oktatás hiányát. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy az alapvető változás, beleértve a percepció- és mentalitásbelit is, csak akkor valósulhat meg, ha egy lehetőség szerint jelentős politikai csoportosulás programszerűen fölvállalja az ügy tematizálását.

Ioana: Kétségkívül minden tüntetésformának megvan a maga érvényessége és szerepe, ugyanúgy, ahogy minden mozgalomnak megvannak a szakaszai, miközben az állandóan át is alakul. Anélkül, hogy túl sokat teoretizálnék, elismerem a kolozsvári Pride érvényességét, elismerem egy liberális és könnyen befogadható forma szükségességét azon nagyközönség számára, amely előzőleg egy konzervatív, a sztereotípiákat újratermelő és félreinformáló médiának van kitéve. Különösen a Coaliția pentru Familie [Koalíció a Családért] által propagált homofób és fasiszta reakciós hullám kontextusában. De nem nevezhetem a Pride-ot még mozgalomnak, legalábbis nem ebben a neoliberális, a nyugati értékekkel és a helyi önkormányzattal szembeni apologetikus csomagolásban, amely ugyanakkor befele, a teret vesztett, jelenlét nélküli, a szegénységgel szembeni újkeletű gyűlölethullám, a dzsentrifikáció és az egyre terjedő fasizmus által láthatatlanná tett emberekkel szemben elnyomó és autoriter.

Milyen mértékben beszélhetünk az LMBTQIA+ jogokról, mint sajátosan egységes jogokról? Az etnikai, bőrszínbeli, gazdasági különbségek és az oktatáshoz való egyenlőtlen hozzáférés kontextusában? Nem gondolom, hogy olyan korszakban élünk, amelyben megengedhetnék magunknak az alapvető emberi jogok különböző kategóriákra való felosztását és különállókként való kezelését; mintha az arra való jog, hogy két azonos nemű személy kézenfogva járhasson az utcán, előrevalóbb volna a tisztességes életkörülmények között és biztonságos környezetben adott lakhatáshoz való jognál. A jelenlegi politikai helyzetben nehezen tudnék egy a szükséges változtatásokra vonatkozó átfogó víziót megfogalmazni, de bizonyosan valami radikális és minden szintet átható változásra volna szükség – ez pedig a neoliberalizmus keretei között lehetetlen. Persze számíthatunk arra, hogy valamilyen párt, az EU részéről érkező erős nyomásgyakorlás hatására egyszercsak legalizálja a melegházasságot, de a a saját családjuk által utcára tett, hajléktalan LMBTQIA+ személyek kontextusában ez a jog is csak egy erőteljesen liberalizált látszat volna, amellyel csak az LMBTQIA+ közösség egy már eleve privilegizált rétege élhetne.

Az egyik lényeges feladat most a szolidarizálás és közösségképzés, egy olyan grassroot típusú szerveződés kialakítása, amely a beazonosítja a közös igényeket, kidolgoz egy interszekcionális kiáltványt és politizálja az LMBTQIA+ mozgalmat. A tét most az, hogy eltávolodjunk a #rezist mozgalom leegyszerűsítő diskurzusától és hogy „queering up”-oljuk a Pride-ot. Nem hiszem, hogy a változás attól fog bekövetkezni, hogy a dzsentrifikációt állandósító zenefesztiválokat támogatjuk, vagy olyan kozmetikai termékeket reklámozunk, amelyek queer személyeket promoválnak, vagy hogy egymás kezét fogva sétálunk a Központi Parkban.. Hanem inkább szolidarizáció révén, közösségünk legsérülékenyebb tagjai szükségleteinek az előrehelyezésével, a közös szükségletek meghatározásával és mindezen problémák komplex és mélyreható átalakítási politikákba való integrálásával.

“LMBTQ behatolók a rasszizmus ellen” feliratú tábla a 2018-as kolozsvári Pride felvonulásról
Fotó: Ugron Nóra

Nóra: Szeretnék én is kiemelni egy a Pride során lezajlott jelenetet. Ahogy a nagyjából 2600 főt számláló tömeg a központi park melletti, meglehetősen kihalt utcán vonult, valaki felnyújtott egy kis szivárványszínű zászlót a szembejövő villamos vezetőjének. A vezetőfülke kis ablakán át a sofőr elfogadta a zászlót és visszaintegetett vele a tömegnek, akik üdvrivalgásba kezdtek a gesztust látva. Azt hiszem, hogy erre van a legnagyobb szükségünk: nyitottságra és szolidaritásra, hogy a különböző élethelyzetben levő emberek örülhessenek a másiknak és hasonló gesztusokban találkozhassanak. Ennek minden irányba érvényesnek kellene lennie, nem csak az identitáspolitikák harcaival kellene szolidaritást követelni, hanem például a munkásmozgalmakéval is, amit sokkal inkább elhallgattat a rendszer.

Lesbians and Gays Support The Miners (LGSM) – ezzel a szlogennel a ‘80-as évek Angliájában egy kis meleg közösség támogatta a bányászok sztrájkját, akik később felvonultak velük a Pride-on. Pedig Angliában sem voltak akkor sokkal jobb helyzetben az LMBTQIA+ közösségek, a bányászvárosokban gyakori jelenség volt a homofóbia. De a neoliberális kapitalista rendszerek arra törekednek, hogy a különböző helyzetben létező, de hasonlóan elnyomott személyek ne tudjanak szolidarizálni egymással. A konzervatív populista mozgalmak pedig úgy reagálnak erre, hogy a szolidarizáció elvét csak egy kiválasztott (fehér, heteroszexuális, középosztálybeli stb.) közösség határain belül osztják. A baloldalnak megoldást kell találnia erre a problémára. És azt gondolom, hogy egy kézfogás azért mégiscsak segít. Fognánk csak mind kezet a központi parkban, melegek, szegények, romák, románok, magyarok, bevándorlók, kivándorlók, egyetemisták, munkások. Ki lesz az első, aki kézen fog?

Elisabeta: Jó ötlet visszafordulni Stonewallhoz, és tudatosítani, hogy az LMBTQIA+ közösség jogérvényesítéséhez szükség volt a hatóságok elleni harcot is vállaló lázadásra. Amíg létezik intézményesített diszkrimináció és rasszizmus, az engedetlenség is jogos.

Az idei Pride sok embert bevonzott, és az ünnep látszatát keltette. Véleményem szerint azonban többre van szükség, mint egy a központtól távoli területen jóváhagyott sétára. Nekem a központi pre-pride kezdeményezés tűnt ígéretesnek, amin szerettem volna, ha többen vesznek részt…

Úgy hiszem, hogy az LMBTQIA+ jogokért való küzdelmet nem választhatjuk el a többi, például a feminista vagy antirasszista jogérvényesítő harcoktól.

A szerkesztőségünk néhány tagja a 2018-as kolozsvári Pride-on. “Orașul e al tuturor” [A város mindenkié] tábla a kézben.


[1] 2016-ban a Coaliția pentru Familie [Koalíció a Családért] orthodox extrémista csoportosulás 3 millió aláírást gyűjtött össze egy polgári kezdeményezés keretében, azzal a céllal, hogy megváltoztassák Románia alkotmányában a család fogalmát. Javaslatuk szerint a családnak Romániában csak egy férfi és egy nő házasságán alapuló intézménynek kellene lennie. A jelenlegi alkotmányban két fél önkéntes alapú házassága van megjelölve, mely ugyanúgy kizár családmodelleket.

Hozzászólás

Hozzászólás