Janet Biehl, Murray Bookchin: A társadalmi ökológia politikája – Libertárius municipalizmus

A szíriai polgárháború kirobbanása a figyelem középpontjába emelte a kurdok felszabadító küzdelmét. Bennünket kezdettől fogva ennek a küzdelemnek inkább az a dimenziója, szervezeti és politikai világa érdekelt, amely mind Szíriában, mind Törökországban a különféle baloldali elemeket tartalmazó és a radikális szocialista autonómiában gondolkodó és ennek érdekében tevékeny szervezeteket öleli fel. Éppen e szocialista hagyomány iránti érdeklődésünk vezetett oda, hogy felfedezzük azokat az ideológiai érintkezési pontokat, amelyek a kurd baloldali mozgalom, az amerikai Murray Bookchin és volt élettársa Janet Biehl írásait összekapcsolják. Ennek az ideológiai kapcsolódásnak vannak olyan közös fogalmai és elvi-szervezeti irányvonalai, amelyek teljes feltérképezésére nem vállalkoztunk, viszont megpróbáltunk olyan szöveg-szemelvényeket fordítani, amelyek nagy vonalakban képesek megjeleníteni, miről szólnak azok a politikai elméleti terminusok, amelyek mentén összeér a kurd mozgalmi ideológia a nyugati libertárius hagyományt követő egyik legaktuálisabb szerző/szerzőpáros szövegeivel.

Az itt olvasható Janet Bihel szöveg eredetileg húsz évvel ezelőtt jelent meg a The Politics of Social Ecology: Libertarian Municipalism (A társadalmi ökológia politikája: a libertárius municipalizmus) című kötetben, amelynek egyes fejezeteit és a kötet bevezetőjét Murray Bookchinnal közösen írta a szerző. Az említett kötetből tehát jelen bevezetés mellett még az első fejezet közlésére kerül sor. A szövegrészek fordítására egy műhelymunkán belül vállalkoztunk.


A libertárius municipalizmus egyike azon politikai elméleteknek, amelyek különböző demokráciaelméletekkel és azok elveivel és gyakorlataival foglalkoznak. A legtöbb ilyen elmélettel szemben azonban nem fogadja el azt a konvencionális álláspontot, miszerint a mai nyugati országok Állami és kormányzati berendezkedései ténylegesen demokráciák lennének. Épp ellenkezőleg, a demokrácia puszta látszatát fenntartó republikánus Államoknak tartja őket. Noha, egy republikánus Állam minden bizonnyal „demokratikusabb” a monarchiához vagy a különböző diktatúrákhoz képest, hiszen többféle képviseleti intézményt tartalmaz.

Viszont ez nem változtat azon, hogy ez az államforma is Állam – vagyis az uralom átfogó struktúrája, amelyben kevesek uralkodnak a nagy többség fölött. Az Állam, lényegéből adódóan, strukturálisan és professzionálisan elkülönült a többségi lakosságtól – tehát az „egyszerű” embereken túl és ezek fölött működik. Hatalmat gyakorol rajtuk, olyan döntéseket hoz, amelyek befolyásolják életüket. Hatalma végső soron erőszakra épül, amelynek törvényes használatára az államnak a rendőrség és a katonaság révén monopóliuma van. Egy olyan rendszerben, amelyben a hatalom ennyire egyenlőtlenül oszlik meg, a demokrácia képtelenség. Még a republikánus Állam is összeférhetetlennek bizonyul a nép uralmával, nemhogy képes volna arra, hogy megtestesítse azt.

A libertárius municipalizmus ellenben egy olyan demokrácia-modellt mutat fel, amely nem holmi fügefalevél, amely arra hivatott, hogy elleplezze az Állam uralmát. Ez a demokrácia, közvetlen demokrácia, amelyben a polgárok közösségeiket saját maguk igazgatják szemtől-szembeni vita- és döntéshozó folyamatokon keresztül, ahelyett, hogy ezt az Államtól várnák el.

A képviseleti „demokráciák” elméleteivel szemben a libertárius municipalizmus éles különbséget tesz politika és az Államigazgatás (Statecraft) között. E fogalmak hétköznapi használata félreérthetetlenül arra utal, hogy majdnem szinonimák. A politika, az általános felfogás szerint, a kormányzás csakis képviseleti rendszereinek képezheti lényegi részét. Olyan folyamatok és gyakorlatok tömbjét jelenti, amelyek által „a nép” kiválasztja azt a kis létszámú egyénekből álló csoportot – a politikusokat – amelyek majd nevükben szólalhatnak fel, és képviselik őket az adott jogi, illetve végrehajtói testületekben.

Ezek a politikusok rendszerint tagjai valamelyik politikai pártnak, ami azt kéne jelentse, hogy osztoznak egy bizonyos politikai filozófia és politikai program iránti elköteleződésben; a pártpolitikusok elvileg pártjuk programjának érdekében szólalnak fel, annak ideológiáját törekszenek előmozdítani, megvalósítani. Amikor valamely kormányzati pozícióért választásra kerül sor, a pártok saját politikusjelöltjeikkel állnak elő, akiknek rendelkezésére egy sereg tanácsadó áll, majd a kampány során azért küzdenek, hogy szavazataikért cserébe megnyerjék a választókat. Mindegyik párt saját jelöltjének alkalmasságát magasztalja, miközben a rivális pártokéit ócsárolja. A kampányok alatt a jelöltek eltérő álláspontokat fejtenek ki a napirenden lévő fontos eseményekkel kapcsolatban annak érdekében, hogy a napnál világosabbá tegyék a szavazók számára, milyen opcióik vannak.

A szavazók remélhetőleg csak a vitatott témák alapos mérlegelése, és a jelöltek képviselte álláspontok józan megítélése után – akik ilyenkor „szavazóbázissá” alakulnak – döntenek. Azok a versenyző jelöltek, akiknek álláspontja leginkább megközelíti a többségét, mintegy jutalomként nyerhetik el az óhajtott hivatalt. Végül, így szól a fáma, amikor bekerülnek a döntéshozói székbe, a képviselők fáradhatatlanul dolgoznak azokért, akik őket megválasztották (és akiket ezentúl „választókerületi megbízóknak” [constituents] hívnak). Lelkiismeretesen ragaszkodnak a kampány idején vállalt kötelezettségeikhez – legalábbis nekünk így kell látnunk őket. Bizony, amikor törvényeket szavaznak meg vagy döntenek valamiről, állítólag hűek maradnak eredeti megbízóik akaratához. Mindebből csakis az következhet, hogy amikor egy törvénytervezet, vagy egy törvényrendelet elfogadására, vagy bármilyen más jellegű cselekvésre kerül sor, az tisztán a polgárok többségi akaratát tükrözi.

Eddig minden értő olvasó számára világos kéne legyen, hogy ez a vázlat nem több polgári osztályillúziónál, e rend vélt „demokratikus” természete pedig puszta képzelgés. Mi sem áll távolabb a politikusoktól, mint, hogy a nép akaratának megtestesítőiként működjenek; sokkal inkább olyan „hivatásról” van szó, amely az egyéni szakmai érdeknek megfelelő, vagy szavazatok által vagy valamely magasabb funkció betöltésére való kinevezés útján nagyobb hatalomra hivatott szert tenni. Kampányaik közben – amelyek csak részben, vagy triviálisan tükrözik a hétköznapi emberek gondjait – egyre gyakrabban használják a médiát arra, hogy irányítsák és manipulálják az embereket érintő kérdéseket, vagy éppen mesterségesen keltsenek álságos aggályokat, hogy figyelmüket elterelhessék. E rendszer szörnyű manipulatív természete a legutóbbi amerikai választások idején különösen megmutatkozott, ahol a nagytőke által finanszírozott kampányok egyre inkább a triviális és az illékony érzelmi aggályokra összpontosítottak, elterelve „megbízóik” figyelmét, elfedték azokat a mélyen gyökerező problémákat, amelyek mindnyájuk életét befolyásolják. A pártok jelöltjeinek programjai gondolatszegények, a legegyszerűbb sémákkal élnek – és a győztes jelöltekre váró  hivatali tevékenységhez egyre kevesebb közük van.

Amint hivatalba kerülnek, a politikusok gyakran elállnak a kampányaikban vállalt ígéreteiktől. Ahelyett, hogy azok igényeinek megfelelően járnának el, akik mandátummal bízták meg őket, vagy a szavazók által támogatott intézkedések ügyében tevékenykednének, általában kifizetődőbbnek tartják olyan pénzes érdekcsoportok kiszolgálását, amelyek készségesen közreműködnek karrierjeik felkarolásában. Először is hatalmas mennyiségű pénz szükséges egy választási kampányhoz, így a jelöltek, ahhoz, hogy mandátumhoz jussanak, nagy adományokat vesznek igénybe. Ezért – eltérő mértékben ugyan, de – az emberek képviseletére megválasztottak valószínűleg olyan intézkedéseket terjesztenek elő, amelyek az intézményesült érdekeit védik azon csoportok helyett, amelyeket állítólag képviselniük kellene.

A politikusok nem azért hoznak ilyen döntéseket, mert „rossz emberek” volnának –többen valóban idealista elképzelésekkel vállalják a közszolgálatot. Inkább azért folyamodnak ilyen döntésekhez, mert a hatalmi viszonyok egy olyan rendszerének válnak részeivé, amelynek szabályai fölülkerekednek rajtuk, és uralni kezdik őket. A hatalmi kölcsönhatások e rendszere – mondjuk ki nyíltan – a nagytőke által uralt Állam maga. Ennek a rendszernek a keretein belül működve maguk is átveszik annak céljait, hogy biztosítsák és fönntartsák egy adott szakértői elit csoport hatalmi monopóliumát, illetve hogy megvédjék és előmozdítsák a gazdagok érdekeit, mellőzve az olyan népszerűbb célokat, mint például a sokak hatalommal való felruházása vagy képessé tétele (empower) és a javak újraosztása.

A politikai pártok, amelyekhez a „politikusokat” is rendszerint társítani szoktuk, nem föltétlenül emelkedett szellemű, hasonló politikai nézeteket osztó polgárok tömörülései. A pártok lényegileg hierarchikusan strukturált, fölülről lefelé szerveződő bürokráciák, amelyek, jelöltjeiken keresztül az Állami hatalom megszerzésére törekszenek. Leginkább a frakció, a hatalom és a mobilizálás gyakorlati követelményeivel foglalkoznak, nem pedig a mandátummal megbízottak szavazóinak jólétével, kivéve, ha a hétköznapi emberek életkörülményeinek javításával szavazatokat lehet szerezni. A pártok semmilyen értelemben nem tekinthetők az emberek alkotta politikai test vagy a szavazókörzetek közvetlen képződményeinek, képviselőinek. Távol attól, hogy a polgárok akaratát és általános érdekeit testesítenék meg, a pártok úgy működnek, hogy éppen a politikai testet próbálják kordában tartani, hogy irányíthassák, hogy manipulálhassák – egy szóval, hogy megakadályozzák az önálló akarat kialakulását.

Legyenek akár a legnagyobb vetélytársak, vagy legyen bármekkora a köztük feszülő valódi nézetkülönbség valamely partikuláris kérdés tekintetében, a pártok között teljes az egyetértés, ha az Állam tekintélyes paraméterei közötti érvényesülési és működési akaratról van szó. Minden hivatalon kívüli párt valójában egy árnyékban meghúzódó kisebb Állam, amely arra vár, hogy nagyobb hatalomra tegyen szert: egy várakozó-Állam.

Politikának nevezni ezt a rendszert óriási mellétrafálás volna, talán pontosabb lenne Államigazgatásról beszélnünk. Ezek a rendszerek ugyanis az elitek és a tömegek professzionalizált, manipulatív és erkölcstelen rendszerei, amelyek nagyvonalúan színlelik a demokráciát, hamis látszatát keltve azon demokratikus eszmények érvényesülésének, amelyek iránt alkalmanként cinikus esküt tesznek szavazóbázisaik előtt. Távol attól, hogy az Államigazgatás állampolgári hatalommal ruházná fel az embereket, inkább eleve magában foglalja az állampolgári hatalomról való általános lemondás következményét. Polgárait leegyszerűsíti „adófizetőkre”, „szavazókra” és „választópolgárokra”, mintha serdülőkorúak volnának, vagy teljességgel inkompetensek lennének ahhoz, hogy a közügyeket maguk igazgassák. Azt várja el tőlük, hogy alapvetően passzívak maradjanak, és bízzák magukat az elit gondviselésére. A „politikában” csak a választások napján kell részt vegyenek, amikor a választói részvételen múlik a rendszer legitimitása és persze akkor, ha adózniuk kell, hiszen a rendszert finanszírozni is kell. Az Államvezetés funkcionáriusai valójában azt szeretnék, ha a polgárok magánügyeikkel foglalkoznának, nem pedig azzal, hogy a „politikusok” tevékenységét követik lépten-nyomon. Hiszen, ha az emberek levetkőznék passzivitásukat, és a politikai élet cselekvő alanyaivá válnának, az Állam számára ez azért jelentene gondot, mert ezzel felhívnák a figyelmet a társadalmi valóság és a rá vonatkozó retorika közötti tátongó szakadékra.

 

A politika mint közvetlen demokrácia 

A hétköznapi használatban való felcserélhetősége ellenére a politika egyáltalán nem azonos az Államigazgatással; az Állam voltaképpen a politikának nem természetes terepe. A korábbi századokban, a nemzetállamok kialakulását megelőzően, politika alatt valamely politikai test keretében folytatott állampolgári tevékenységet értettek, amely tevékenység erejét a ténylegesen részvételi intézmények nyújtották. A politika tehát, úgy amilyen egykor volt és amilyen még egyszer lehetne, az Állammal ellentétben, bázisdemokratikus tevékenység. A libertárius municipalizmus értelmében a politika a közös ügyek állampolgárok általi közvetlen, szemtől-szembeni demokratikus intézményeken – kiváltképp a népi testületeken – keresztüli irányítása.

A mai tömegtársadalmakban talán kiábrándítóan távolinak tűnik az, hogy az emberek ilyen gyűléseken keresztül vezessék saját ügyeiket. Ám azok az idők, amikor az emberek így jártak el, közelebb vannak hozzánk, mint gondolnánk. A közvetlen demokrácia elengedhetetlen eleme volt annak a politikai hagyománynak, amelyet a nyugati társadalmak oly nagy becsben tartanak, ez maga a forrása annak a demokratikus politikai hagyománynak, amely nem a nemzetállamok származéka, hanem az athéni szemtől-szembeni demokrácia modelljéből ered, azaz az i.e. 5. századból. A politika, ahogyan azt Arisztotelész először leírta, eredetileg a közvetlen demokrácia egyik formáját jelentette – a politika szó etimológiája a polisból származik; az ógörög kifejezés (amelyet gyakran pontatlanul fordítanak „városállamnak”) a közösségi élet nyilvános és részvételi dimenzióját jelentette.

Az athéni poliszban a közvetlen demokrácia figyelemre méltó méreteket öltött. Európa – tulajdonképpen a világ – történelemének egyik legdöbbenetesebb időszakában – i.e. a VIII. és az V. század között – az athéni férfiak és szószólóik, Szolón, Kleiszthenész és Periklész (a sors fintora, hogy mindhármuk renegát arisztokrata) lépésről-lépére felszámolták azt a hagyományos feudális rendet, amely a homéroszi idők sajátja volt, és megteremtették azokat az intézményeket, amelyek minden felnőtt korú athéni férfi számára megnyitotta a közéletet. A hatalom megszűnt a szűkebb arisztokratikus réteg kiváltsága lenni, és általános politikai tevékenységgé vált. Athén politikai testét ekkor körülbelül negyvenezer felnőtt férfi képezte. (Sajnálatos módon a nőket, a rabszolgákat és a betelepült idegeneket [metoikoszokat], beleértve magát Arisztotelészt is kizárták a politikai részvételből.)

Az ókori athéniaknak nagyban különbözött a politikai életről való fogalmuk attól a fogalomtól, amihez az emberek napjainkban hozzászoktak a nyugati „demokráciákban”. Ma leggyakrabban úgy gondolunk az egyénekre, mint akik lényegüknél fogva magánszemélyek, akik néha szükségesnek, máskor – akár óhajaik ellenére – célszerűnek ítélik, hogy közéleti szerepet vállaljanak, hogy megvédhessék vagy előmozdíthassák saját érdekeiket. Napjaink általános felfogására az jellemző, hogy a politikai részvételt olyasvalaminek tekintjük, amely (többnyire) kellemetlen, de elkerülhetetlen külső teher, amelyet sztoikusan el kell viselnünk, amíg vissza nem térünk a magánszféra keretében zajló „valóságos élethez”.

Ezzel szemben az ókori athéniak úgy gondolták, hogy minden felnőtt görög férfi eredendően politikai lény, vagyis természetüknél fogva a közösségi élet megszervezése és irányítása érdekében szövetségre lépnek egymással. Noha természetüknek egyszerre van egy politikai és egy magán része, az athéniak úgy vélték, hogy az emberi mivoltuk megkülönböztető jellege a politikai összetevőben rejlik. Tehát mint politikai lények, a görög férfiak nem lehetnek teljes értékű emberek, csak akkor, ha részt vesznek a közösségi élet megszervezésében; részvételük nélkül pedig nincs közösségi élet, nincs szervezett közösség – tehát szabadság sincs.

Az Állam fellegvárát vezető és az Államigazgatás machinációit kivitelező szakértőktől eltérően az athéniak az önkormányzás rendszerét tartották fönn, amely jellegében tudatosan laikus maradt. Intézményei – főleg a majdnem hetente találkozó polgárok gyűlése, és a szintén nagy tömegek köré szerveződő esküdtszékekkel dolgozó bírósági rendszere – lehetővé tette, hogy a politikai részvétel széleskörű, általános és folyamatos legyen. A legtöbb városi tisztségviselőt a polgárok közül választották sorshúzással, és e tisztségekben gyakran felváltották egymást. Olyan közösség volt ez, amelyben a polgároknak nemcsak önmaguk kormányzására volt lehetőségük és képességük, hanem arra is, hogy hivatali pozíciókat töltsenek be, amikor a sors úgy hozta.

Athén közvetlen demokráciája a peloponnészoszi háború következményeinek hatására, a Római birodalom idején indult hanyatlásnak; ezt követően a demokrácia rossz névre tett szert, a „csőcselék uralmaként” kezdtek el róla beszélni. Főleg a birodalmi, királyi vagy eklézsiai urak politikai teoretikusai és írói minősítették így. De a politikát mint a népi önkormányzás fogalmát soha nem oltották ki teljesen; ellenkezőleg, mind a képzete, mind a valóságossága átvészelte az évszázadokat. Számos középkori európai település központjában például, többek között a gyarmati New Englandben vagy a forradalmi Párizsban, ahol a polgárok azért gyűltek össze, hogy megvitassák és igazgassák saját közösségeiket. A pápák, hercegek és királyok gyakran átfogó hatalmi struktúrákat építettek ki maguk köré, de helyi szinten, a falvakban, a városokban és a különböző városrészekben egészen a modern időkig maguk az emberek szervezték és irányították közösségi életüket.

Be kell ismernünk viszont, hogy a közvetlen demokrácia tekintetében a történelem nem sok eszményi példával szolgál. Minden említésre méltó esete, beleértve az ókori Athént is, a patriarchális és más elnyomó jellemzőktől volt súlyosan terhelt. Mindazonáltal a példák legjobb vonásait kiválogatva és összegyűjtve megformálható egy olyan összetett politikai tartomány, amelyik nem parlamentáris, de nem is bürokratikus, nem központosított, se nem professzionalizált, hanem demokratikus és politikai.

A társadalom alapjainál mindig is gazdag politikai kultúra virágzott. Napi szintű nyilvános viták pezsdültek fel a tereken és a parkokban, az utcasarkokon, iskolákban, kávézókban és klubokban, bárhol, ahol az emberek kötetlenül találkoztak egymással. Számos köztér az ókori, középkori és reneszánsz városokban olyan hely volt, ahol a polgárok spontán összegyűltek, megvitatták problémáikat és a teendők menetét. Ezek az élénk politikai kultúrák egyszerre foglaltak magukba kulturális és kifejezetten politikai szempontokat, városi rituálékat fesztiválokkal, ünnepeket, örömben és gyászban osztozó embereket. A falvak, a városok, a negyedek politikai életében való részvétel olyan önformáló folyamat volt, amely a polgárokban – közösségi célkitűzéseik megvalósítására irányuló törekvésein keresztül – kifejlesztette mind az összetartozás közös politikai testben megnyilvánuló értelmét, mind a sokoldalú önmagaság tapasztalatát.

 

A politika újraalkotása

A Nemzetállamok kialakulásával és megszilárdulásával a központosított hatalom elkezdte kiszorítani a nyilvános részvételi politikát, még a távoli településeket is állami ellenőrzés alá vonta, és fokozatosan felszámolt mindenféle autonómiát, amelyet azok korábban élveztek. Ezt az inváziót először az egyeduralkodó királyok nevében vitték véghez, akik isteni előjogra hivatkozva uralkodtak, azonban a demokrácia fogalma a továbbiakban is szenvedélyes és népi törekvés maradt egészen a XIX. század elejéig. A republikánus Államok felépítői kisajátították a demokráciát, hogy „képviseleti” intézményeik – a parlamentek és országgyűlések – számára csinos mázként szolgáljon, bűvös köpönyegként, amellyel elfedhetik elitista, atyáskodó (paternalisztikus) és kényszerítő természetüket. Mára már megszokottá vált, hogy a nyugati mintájú Nemzetállamokat – bármilyen dörmögve kimondott ellenvetés nélkül – demokráciáknak nevezzük. A Jóléti és a Szociális Állam létrehozásával az Állam hatalma – ahogy elfogadhatósága is az óvatlanok számára – még inkább kiterjedt azáltal, hogy olyan szociális feladatköröket vállalt magára, amelyekért korábban maguk a közösségek voltak felelősek.

Mindazonáltal az európai és amerikai világ nagyobb részén a politikai élet lokális szintje bizonyos fokig életben maradt, és a mai napig működik. Az athénihez hasonló közvetlen demokrácia azonban ma már természetesen nem létezik. Bár a helyi közösségeket korábban mind megfosztották egykori dicső hatásköreiktől, a szemtől szembeni közügyintézés formális és informális politikai alakzatai – civil társulások, nyilvános önkormányzati gyűlések és közviták, problémaorientált kezdeményezések és hasonlók – máig fennmaradtak. Vagyis, a közvetlen demokrácia már nem létezik, de a helyi nyilvánosság szférája mégis állhatatosnak bizonyult.

Ne legyenek azonban kétségeink, a nyilvánosság megmaradt szféráit komoly veszély fenyegeti, ugyanis nagyobb társadalmi erők emésztik fel a városok és lakónegyedek közösségi életét. Különböző gazdasági nyomások hatására az emberek arra kényszerülnek, hogy minden eddiginél több időt fordítsanak jövedelmeikre, megélhetésükre, ennek következtében pedig kevesebb idejük jut a családi és társasági életre, a közösségi ügyekről már nem is beszélve.

A kapitalista társadalom fogyasztói magatartása arra vezeti az embereket, hogy a maradék szabadidejük nagy részét vásárlásra fordítsák, ráadásul ezt kikapcsolódásként fogják fel, vagy tévénézésre, amely ugyancsak vásárlásra ösztönzi őket. A családi élet szükségszerűen a „szívtelen világ elöli menedékké” válik, ezért a politikai élet iránti érdeklődés végképp kiszorul az emberek látóköréből. Ilyen körülmények között sem a politikai élet, sem a családi élet nem képes kiteljesedni.

Következésképp a politika értelme fokozatosan feledésbe merül. A nyugati társadalmakban az emberek a politikára már nem úgy gondolnak, mint ami az önigazgatás aktív és létfontosságú folyamata volna. Eközben a polgárság elsatnyult fogalmát – a szavazó, az adófizető és az Állam szolgáltatásainak passzív élvezője – összekeverik magával a polgársággal. A közösségéből kiszakított egyén elszigetelt és erőtlen, egyedül van egy olyan tömegtársadalomban, amelynek nem sok haszna származik belőle mint politikai lényből.

Hogy az embereket ma már nem érdekli a közélet – amint azt sok kommentátor siránkozásából megtudhatjuk – talán azért van, mert a közéletnek, ebben a formájában, semmi értelme nincs – vagyis azért, mert híján van a lényegi hatalomnak. A döntéshozó hatalom, ahelyett, hogy helyi síkon érvényesülne, leginkább az Állam kezében összpontosul. Nem valami véletlen következtében, Isten akaratából vagy valamely természeti erő okán került oda, hanem kizárólag emberi közreműködés eredményeként. Az Államok alapítói és felépítői sajátították ki maguk számára, kényszerítve vagy elcsábítva az embereket, hogy önként adják fel hatalmukat nagyobb építmények javára.

A hatalom, bár elvétetett az emberektől, visszaszerezhető. Egyáltalán nem meglepő, hogy mára az euroamerikai világ minden sarkában, nők és férfiak egyaránt, mindinkább elutasítják a létező pártrendszert, illetve azt a jelentéktelen politikai szerepet, amelyet az Állam kijelölt számukra. A sokak által „politikainak” minősített folyamatoktól való elidegenedés egyre szélesebb körökre jellemző – látjuk a szavazástól való nagyszámú tartózkodásban is –, és a „politikusok” már réges-régen eljátszották a nép bizalmát. A polgárok egyre inkább növekvő undorral vagy leplezetlen ellenségességgel viszonyulnak a választók megtévesztését célzó sajtótájékoztatókhoz és választási kampányokhoz. Az ilyen fajta ellenérzés az Államigazgatás eljárásaival szemben üdvös tendenciának bizonyulhat, olyasminek, amire a libertárius municipalista politika építeni tud.

A libertárius municipalizmus célkitűzése az, hogy újjáélessze a szó eredeti értelmében vett politikát – hogy felépítse és kiterjessze a helyi szintű közvetlen demokráciát oly módon, hogy a hétköznapi polgárok képesek legyenek dönteni közösségeik és társadalmuk közös kérdéseiről. Fontos megérteni, hogy ez nem egy újabb kísérlet arra, hogy a népességet a polgári részvétel által becsatornázza a republikánus Állam adminisztratív útvesztőibe. Sem nem egy felhívás a küszöbön álló választáson való magasabb részvételre vagy a törvényhozás befolyásolását célzó polgári mobilizációra („írj a körzeti képviselődnek”), és nem is felszólítás a Nemzetállam „demokratizálására” a polgári kezdeményezés, a népszavazás vagy a visszahívás eszköztárának kibővítése révén.  Nem is egy arra tett kísérlet, hogy lecserélje a győztes mindent visz típusú (az Egyesült Államokra, az Egyesült Királyságra és Kanadára jellemző) választási rendszert az arányos képviselettel, amely lehetővé teszi a kisebb vagy harmadik pártok tagjai számára, hogy a megszerzett szavazatok függvényében jussanak hivatalhoz. Röviden, nem áll szándékában az Állam „demokratikus” fátylait hímezgetni egy újabb demokratizáló reformterv mentén. És végül, a legkevésbé sem arra ösztönzi az embereket, hogy aktív résztvevői legyenek azoknak a struktúráknak, amelyek – minden látszat dacára – úgy vannak felépítve, úgy működnek, hogy őket ellenőrizzék, irányítsák és uralják. A libertárius municipalizmus voltaképpen összeegyeztethetetlen az Állammal, mivel az Állam lényegénél fogva összeférhetetlen a közösségi önrendelkezéssel, egy igazán élénk civil szférával.

A libertárius municipalizmus célja sokkal inkább a rohamosan elenyésző közszféra  felélesztése-megújítása, vagyis politikai szférává alakítása. Az, hogy a passzív alattvalókat aktív polgárokká formálja, illetve, hogy ezáltal olyan politikai kontextust teremtsen számukra, amelyben értelmes döntési lehetőségeik adódnak. E kontextust pedig úgy kívánja megteremteni, hogy a népi hatalom intézményesítését a lakónegyedi és településgyűlésekre alapozza. A libertárius municipalizmus a politikát radikálisan visszavezetné a gyökereihez, hogy megújíthassa és kiterjeszthesse a közvetlen demokráciát összes észszerű és etikai megfontolásával és gyakorlatával együtt, amelyekre támaszkodik.

Hozzászólás

Hozzászólás