Védd meg és add tovább

Ha a kérdésben nincs szenvedély, a feleletnek sem lesz érvénye.

(Edmond Jabès)

Add föl! Add föl!

(Franz Kafka)

Ha a kérdés okostojás, a válaszban se lesz öröm.

(mi?)

Ezt a szöveget a BBTE BTK Magyar nyelv és irodalom mesteri programjának egyik választható tárgya, az inkluzív irodalom résztvevői írták, név szerint: Asztalos Örsike, Bíró Beáta, Bodor Lídia-Emese, Jakab Villő-Hanga, Kémenes Emőke, Kubanek Eszter, Lázár Annamária, Marin Dia, Mihály Ágnes, Miklós Krisztina, Nagy Egon, Péter Izabella, Selyem Zsuzsa, Sükös Réka, Tornai Orsolya-Beáta és Veres Kincső.

Egy közös szövegszerkesztőben (Google Docs) dolgoztunk, kommentáltuk egymás kérdéseit és válaszait, olykor többen válaszoltunk egy kérdésre, vagy több kérdés is lett, mint ahány válasz. Aztán 3D-ben megosztottuk egymással tapasztalatainkat a témában. Igyekeztünk felkészülni arra, hogy kritikusak legyünk, és fogadjuk is el a kritikát, büszkén mint trónján a bitor király.

Örsike: Egon, mit teszel, ha egy diákod rendszeresen éhesen jön iskolába?

Megtervezem, újratervezem, átgondolom, megélem és megteremtem, talán ezek az igék jelentésükben megközelítik a probléma megoldásának lehetőségét. Első lépésként megkérem az osztály többi tanulóját, hogy tegye ki az uzsonnáját a katedrára, majd együtt eszünk és nyugodtan beszélgetünk. Utána, ha tíz évesnél kisebb gyerekekről van szó, mesét olvasunk, ha nagyobbakról, akkor saját történeteket osztunk meg egymással. Az impulzusok megragadása, megmaradása végett a kreatív írást hívnám segítségül, hogy ki-ki írja meg egyéni tapasztalatait, reflexióit, amelyeken keresztül a közeljövőben tartandó szülői értekezleten megmutatnám a szülőknek, hogy a tananyagon túl is van élet az iskolában. De néha nincs étel. És hátha összefognánk, hogy annak a diáknak is jusson szendvics, akinek nincs. Viszont szembe kell nézni azzal is, hogy nincs szülő, s ha van is, akkor is kívül esik a saját feladatán (külföldön dolgozik, elváltak és elvannak a saját világukban a gyerekektől függetlenül), és ilyenkor válik fontossá az, hogy ha van étel, akkor megosszák egymással, beszélgessünk, mert soha nem tudhatjuk, hogy mikor kerülünk hasonló helyzetbe.

Orsolya, kezdő pedagógus vagy egy elit iskolában, ahol a teljesítmény, az iskola hírneve és a tananyag legszorosabban értelmezett megtanítása a legfontosabb. A tanév elején még lelkes vagy, változtatni akarsz, ötletelsz, de a kollégák sértegetnek, azt mondják, naiv vagy, és eljön az idő, amikor belátod, hogy hiába kínlódsz, semmi értelme, úgysem változik soha semmi. Mit teszel? Hogyan befolyásol téged az osztályodon belüli verbális erőszak kezelésében?

Szerveznék egy délutánt, amolyan tanári délutánt, és az lenne a cél, hogy minden tanár elmondja az ő nézőpontját a tanítással kapcsolatban. A beszélgetésben, amikor én kerülök sorra, feltenném a következő kérdéseket:  Belőlük mikor tűnt el a lelkesedés, a változtatni akarás? Mikor adták fel az elveiket a képzelt elvárások javára?

(Hanga hozzászólása: Azt hiszem, azt próbálnám elmondani az osztálynak, hogy én mit érzek. Van olyan osztály, ahol egyetlen gyerek az, aki sérteget másokat, de olyan is van, ahol körvonalazódik két fél: azoké, akik nem tudják megvédeni magukat, vagy nem akarnak visszavágni, és azoké, akik az erőszakkal vezetik le sérelmeiket. Közben villognak sorra a sulis helyzetek – még az emlékük is nehéz –, hogy szünetben, órán, kiránduláskor folytonos a szivatás, és hogy ez nem egy helyzet, hanem valami, ami folyamatosan van, és kell figyelni: odaülni a magábaforduló kislány mellé, aki egyedül üldögél szünetekben (órán a gyönyörű haja miatt csúfolják), utánamenni a srácnak, akinek dührohama van, és mindenkit utál – és vele is üldögélni, ha épp beszélni nem akar. Ja, igen, ezt akarom mondani: hogy nem „a” „verbális erőszak” van az „osztályban”, amit „kezelsz”, hanem a gyerekek és a történeteik, és mindig hozzuk kell igazodni.)

Krisztina, mit tennél egy osztályon belüli kirekesztés ellen?

Irénke tanítónénim jut eszembe, aki bár nem roma gyerekeket, hanem mélyszegénységből jövőket integrált az osztályunkba. Tudta, hogy mikor kellett éjszaka elmenniük otthonról, mert a szülők éppen lerészegedtek, és elkergették őket, csak az órán aludhattak; tudta, hogy amellett, hogy a pelenkás testvérüket nevelik, nem sok idő jut arra, hogy megírják a házi feladatot, ezért hazavitte őket magához, ebédet adott nekik, és együtt csinálták meg az iskolai dolgokat. Minket elsős korunktól kezdve arra biztatott, hogy szeressük őket, segítsünk, amikor szükségük van ránk, forduljunk oda hozzájuk, és vegyük észre, hogy nekik nem annyiból állnak a napjaik, mint nekünk. Azóta Éva férjhez ment, van két gyönyörű gyermeke, és pontosan annyira szereti őket, amennyire őt kellett volna szeresse valaki azokon a hideg éjszakákon.

Emőke, hogyan adnád át tanárként az örömre való képességet és az együttérzést másokkal?

Szerintem a tanulást közelítsük meg a kíváncsiság felől – valahol ezt öli gyakran ki az iskola, bejön a versenyszellem, jegyre tanulás, irigység (na igen, az együttérzés ellensége), és elvesztjük a tudás örömét, a képességeink felismerését és felszabadító erejét. Danit, aki másodikban még szeretett tanulni, úgy tűnik, ötödikben már semmi sem érdekli. Izgalom kell, nem leadom a leckét, hanem ennél sokkal jobban rákészülve, helyzetet teremtek, hogy ő fedezze fel, szabadságot s helyet adok, meghallgatom, a tudás biztonságot ad, bizalmat, önbizalmat, Daninak is, Panninak is. Ha már nem az irigység az úr, tudunk egymás sikerének örvendeni, úgy az együttérzés is könnyebben megy. Bejön velünk Zsemle kutya az órára, nagyon várja, pörög a farkincája, csattan ki a boldogságtól, mindenki örül, közöröm. 🙂

Eszter, mit csinálsz, ha az iskolában egy tanár zaklatja az egyik diákot?

Az jut eszembe, hogy egyetemen kezdtem el felfigyelni igazán arra: számít, hogy nő vagyok vagy férfi, diák vagy tanár, ahogy a másik személy esetében is. Az iskolában nehezebben veszed észre, mennyire ki vagy szolgáltatva, legtöbbször fel sem merül benned, hogy ami történik veled, az zaklatás vagy kihasználás, mert elfelejted: egyenlőek vagyunk. Ha Lilinek nem jutna eszébe ez, miközben üzeneteket kap a fizika tanárától (nem, nem az elektromossággal kapcsolatban, vagy legalábbis nem azzal az elektromossággal), szüksége lesz olyan emberekre, akik figyelmeztetik, nem kell válaszolnia, elfogadnia, szégyellnie vagy éppen titokban tartania. A diákoknak érezniük kell, hogy a tanárok nem a létra tetejéről röhögnek le a földön ülő tanulókra, hanem mindannyian ugyanazon a bolygón ücsörgünk; a tanároknak kötelességük tájékoztatni a diákokat erről az egyenlőségről, és arról hogy senkinek nincs joga kihasználni vagy bántani őket. Ha ez megtörténik, Lilinek lesz bátorsága elmondani neked, hogy fél, de úgy gondolja, hogy te tudsz segíteni neki.

Dia, egy gyerek magánbeszélgetésen elmondja neked, hogy úgy érzi, a saját neméhez vonzódik. Mit válaszolsz neki?

Erről a kérdésről a legelső dolog, ami eszembe jut, az, amikor az egyik barátom bevallotta nekem, hogy homoszexuális. Nem tudtam elrejteni az örömömet amiatt, hogy a bizalmába fogadott, és amiatt is, hogy éreztem, számára ez egy nagyon fontos lépés volt, amit sikerült megtennie. Ha egy diákom ugyanezt tenné, hogy beavat egy ilyen általa megélt intim folyamatba, legelső lépésben kimutatnám és ki is fejezném számára, hogy mennyire boldog és hálás vagyok azért, hogy a bizalmába fogadott. Majd megkérdezném, hogy pontosan mi játszódik le benne, miből gondolja, hogy a saját neméhez vonzódik, mit jelent számára az, hogy úgy érzi, hogy a saját neméhez vonzódik, illetve, hogy beszélt-e másokkal, pl. a szüleivel erről a dologról, meg hogy ők hogyan viszonyultak ehhez. Azt is szeretném tudni, hogy mennyire tájékozott ezekben a dolgokban, mit érez most, hogy nekem elmondta és beszélhet erről, illetve szeretném, ha tudná, hogy ezt nem problémaként és „furcsaságként” kell megélnie, még akkor sem, ha ehhez képest más normákat állít fel a társadalom, mert ez nem azt jelenti, hogy ezek a társadalmi normák mindig helyesek. Biztosítanám afelől, hogy a bizalmamra és a támogatásomra bármikor számíthat, nyugodtan fordulhat hozzám, bármilyen kérdése van a témával kapcsolatban.

Beáta, mit tennél, ha kiderülne, hogy egy diákod többször lopott az osztálytársaitól és más osztályok diákjaitól is?

Egy őszinte beszélgetést alakítanánk ki a diákkal, amelyben megpróbálom megérteni, hogy milyen tényezők vezethettek ezidáig (pl. szociális háttér, szülők példamutatásának hiánya). Elmondanám, hogy ovis koromban hazavittem egyik társam plüssállatát, amivel még játszani sem tudtam, mert szégyenemben és félelmemben eldugtam szüleim elől, majd vissza is csempésztem társam szekrényébe. Fontos, hogy a diák ráébredjen tettének súlyára, s tisztában legyen azzal is, hogy ha problémája van, ne ilyen módon, egyedül orvosolja (pl. ellopja valaki szendvicsét), mert mind az osztályon belül, mind az iskolában van, kire számítson, inkább kérjen segítséget. (Hogy mindez megvalósuljon, őszinte kapcsolat kiépítése szükséges mind a diákok, mind a tanár-diák között.) Ha pénzt vagy értékes tárgyakat is lopott, elsőként azt próbálnám kideríteni, hogy mire kell a pénz. Ha káros szenvedélyei vannak, iskolapszichológus segítségét is kérném.

Emese, a nagyobb diákok rendszeresen tudatmódosító szereket használnak, egyre több osztálytársukat is bevonva ebbe. (Emiatt állandó késés, figyelemzavar is jellemzi őket.) Tanárként hogyan lehet jobb belátásra téríteni őket?

Úgy gondolom, hogy a tudatmódosító szereket a fiatalok a puszta kíváncsiságon túl valamilyen betöltendő űr, hiány miatt választják. Az odahallgató, jó kommunikációt elengedhetetlennek tartom, viszont ez nem egyoldalú megmondósdi kell legyen! Csak úgy lehet eredményes, ha őszintén érdeklődünk, és megpróbáljuk megérteni a fiatalokat, életszakaszuknak minden velejárójával együtt. Másrészt olyan személyeket kell megismertetni velük, akik hitelesen tudnak vallani, mesélni, esetleg előadni a drogok csapdájáról és káros hatásairól.

Izabella kérdéseRéka, mit tennél, ha észrevennéd, hogy az egyik diákod viselkedése depresszióra, esetleg öngyilkossági szándékra utal? Hogyan segítenél neki, ha tőled kérne segítséget? Hogyan segítenél a diákoknak feldolgozni, ha az egyik társuk öngyilkosságot követne el vagy hirtelen haláleset történne?

Először mindenképpen személyesen vele beszélgetnék, valahogy olyan formán, ami nem tűnik pszichológia órának, hanem inkább olyannak, mint egy kötetlen, baráti megbeszélés. Megpróbálnám kipuhatolni, hogy mi a gond, és segítenék, például, ha a családjában van valamilyen probléma, akkor felkeresném a szüleit, vagy testvéreit. Ha ezt a „beavatkozást” a család rosszul kezelné, akkor én magam próbálnék a diák számára támasszá, vagy baráttá válni. Ha haláleset történne, akkor mindenki, beleértve engem is, hoznánk egy tárgyat, vagy dalt, vagy bármit, ami rá emlékezteti őket. (Amikor hatodikos voltam, egy osztálytársunk hirtelen meghalt, és úgy dolgoztuk fel a gyászt, zeneiskolások lévén, hogy volt egy dal, ami rá emlékeztetett, és a temetésén is azt énekeltük kórusban.)

(Eszter hozzászólása: Megtörténik, hogy az ember együtt él egy depressziós emberrel, mégsem veszi észre, mi történik a másikkal. Sőt, előfordul az is, hogy egy depressziós sem tudja magáról, hogy az, csak történnek vele a dolgok. Nem elég, hogy a váll vagy, amin kisírja magát, annyitól nem múlik el. Nincs arra recept, hogy hogyan kezeld, mindenki másként működik. Amit megtehetsz, hogy odafigyelsz. És ha van egy gyanús helyzet, feltételezd a legrosszabbat, hogy minél gyorsabban kapcsolhass, és segíthess neki, ha végső elkeseredésében olyat tesz, ami visszafordíthatatlan. Lehet, hogy soha nem beszéltek többé, és csak képekről látod, hogy talán jól van. És eheted magad egy életen át, de legalább odafigyelsz másokra.)

Patrick Tomasso fotója.

Annamária, hogyan tudatosítanád a diákjaidban, hogy nagy esélye van annak, hogy lehet, hogy hamarosan elpusztul a Föld, a mi hibánkból, a környezetszennyezés és a mértéktelen fogyasztás miatt? Hogyan tudnád rávenni a diákokat arra, hogy ne haszontárgyként kezeljék a környezetet?

Hosszabb folyamatként látom, ahogyan a gyerekek érzékennyé válnak erre a kérdésre, ahogyan problémaként kezdik felismerni. Ebben magyartanárként úgy próbálnék segíteni, hogy olyan műveket vinnék be órára, amikben ez tematizálódik (pl. Lövétei Lázár László Zöld című verseskötete), vitát rendeznék, melyben az osztály egyik része azt állítaná, hogy a környezetszennyezés és -pusztítás nem fontos kérdés, nem tartozik ránk, a másik tábor pedig megpróbálná meggyőzni őket az ellenkezőjéről. Kivinném őket a természetbe és a településre, kiszámolnánk, hogy mennyi az iskola diákjai által egy nap alatt fölöslegesen elhasznált víz mennyisége, szemétgyűjtést rendeznék, amelynek egy részét később újrahasznosítanánk… Igyekeznék minden alkalmat megragadni, hogy megmutassam, a környezetre való figyelés a hétköznapok szerves részét kell, hogy képezze. Gyakran feltenném magamnak is a kérdést: én mit teszek? Odafigyelek a szelektív hulladékgyűjtésre, az energiatakarékosságra, hogy újrahasznosított termékeket részesítsek előnyben?

Kincső, hogyan viszonyulnál ahhoz, hogyha az általad tanított gyermekek szülei (vagy akár az iskola vezetősége) kifogásolnák a tanítási koncepciódat (például azt, hogy szociális, környezeti, a többi fennebb megjelenő, azaz nem „szorosan” az általad tanított tantárgyhoz kapcsolódó problémákról is beszélgettek), és ragaszkodnának ahhoz, hogy te csak leckéket adj le?

Elsősorban megpróbálnám érvekkel elmagyarázni nekik, hogy milyen indokból foglalkozom ilyen témákkal/miért ilyenek a tanítási koncepcióim. Részletesen felvázolnám nekik mi az én motivációm, mi folyik le egy óra alatt, hogy milyen módszerekkel tanítok, és erre mik a gyerekek reakciói. Olyan pozitív példákkal érvelnék, amelyek ezek alatt az órák alatt történtek, és amelyek során úgy láttam, a diákoknak hasznára vált a módszerem. Lehet, hogy a gyerekek véleményét kérném, aztán megpróbálnék közös beszélgetést szervezni a gyerekekkel, szülőkkel, valamint a vezetőkkel.

(Zsuzsa hozzászólása: esetleg egy olyan előadást hoznánk létre a gyerekekkel, amelyikből kiderüljön, a tárgyi tudás mellett mennyire fontos az is, hogy ne hanyagoljuk el a különféle problémákat, hiszen azok le is béníthatnak. És ott volna mindenki, akit érint, aki bírált.)

Ágnes, mit tennél, ha az egyik diákod (nagyjából 12 éves) elhatározza, hogy ő orvos akar lenni, ezért nem akar történelmet tanulni az iskolában, mert nem tartja fontosnak, és minden energiáját a biológiára akarja szentelni?

Egy magánbeszélgetést tudnék elképzelni, ahol először is meg szeretném dicsérni, hogy már ilyen fiatalon szakmát választott magának, hiszen sokan felnőttként sem tudják, hogy mit akarnak kezdeni az életükkel. Arra viszont megkérném, hogy a többi tantárgy elől ne határolja el magát, mert lehet, hogy lesz az életének egy olyan pontja, aminek hatására mégsem orvos akar lenni, hanem például régész. Amikor én is tizenkét éves voltam, idegenvezető akartam lenni, de ahogy az idő telt, rájöttem, hogy nem tudnám szívvel-lélekkel csinálni, így végül tanár lett belőlem. Persze, az én esetemben van minimális átfedés a kettő között, de a családban van eset arra, amikor valaki színészből lett weblapfejlesztő, és pszichológusból olyan ember, aki EU-s pénzekkel foglalkozik. Ebből a szempontból viszont fontos a történelem is meg a biológia is, mert jó, ha az ember váltani akar, nem indul hátrányos helyzetből.

Zsuzsa, osztályfőnök vagy tizedik osztályban, és odajön egy lány, hogy szeretné megtudni, hogyan iratkozhat át másik iskolába, mert a román szakos tanárnő kihasználja azt, hogy nem tud románul és folyamatosan megszégyeníti az osztály előtt. Mit teszel?

Nyilván segítenék, de kutya nehéz, ha az ember nem ösmeri az igazságot. Lehet, nem is az a legnagyobb gond, hogy a román szakos kolléga esetleg tényleg nem hallott harangozni pedagógiáról, hanem hogy miért nem tud egyedül Márti románul, és akkor leginkább arra volna szüksége, hogy megtanuljon, nem hogy átmeneküljön egy másik iskolába, ahol ugyanaz simán megint előállhat. Azon volnék, hogy a lehető legtöbb eszközt, tudást, érzést (például hogy miért érdemes tudni egy másik nyelven beszélni, vagy megszervezni, hogy néhány barátjával az osztályból románul beszélgessenek, a kedvenc témáiról, ilyesmik) megosszam vele, amelyekkel képes saját magát megvédeni.

Hanga, nem tudok, de nem is akarok dönteni, melyik legyen e három kérdés közül, szóval válaszolj arra, amelyikhez a leginkább kedved van, szabad préda: 1. Vannak érveid, s ha igen, melyek azok, hogy miért érdemes intézményben (iskolában, egyetemen) tanulni, és nem otthon, a netről? 2. Szerinted a tanár/pedagógus része-e az osztályközösségnek (mondjuk a X.B.-nek)? 3. Hogyan erősítenéd diákjaid önbizalmát anélkül, hogy egójukat (májukat) hizlald?

Úgy készültem az első óvodakezdésre, hogy az otthoni kisszéken gyakoroltam, hogyan fogok majd fegyelmezetten, hátra tett kezekkel ülni a foglalkozásokon, arra is emlékszem, hogy elvették a helyemet és más ágyikóba költöztettek, pedig tudták, hogy nem akarom, s bár otthon soha nem ütöttek hozzám, az első és utolsó körmöst is az óvodában kaptam. Kiforgatták az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elvet is – ez alapján büntettek kollektíven óvodától iskoláig. Otthonosság, és nem rémtörténetek kellene, hogy belengjék a tanulást, amely különböző családból, közösségből érkező színes egyéniségű gyerekek találkozása: együtt és egymástól. Akkor tudok a suli mellett érvelni, ha a szabadság (szolidaritás, kreativitás, együttműködés öröme, önazonosság) helyeként gondolok rá. Ez már lázadás?

(Ágnes hozzászólása: Az egyetem megtanított arra, hogy hogyan tudod a saját emberi határaidat kitolni észrevétlenül, hogyan tudsz emberekkel kapcsolódni személyes tapasztalataidon keresztül, úgy hogy több száz vagy ezer kilométer köztetek a távolság. Úgy fogd fel, mint egy kalandot, és ha útközben derül ki, hogy nem ez a te pályád (mint nekem középiskolában), az sem baj, mert akkor tudod biztosra, hogy na, ezzel tényleg nem akarok foglalkozni. Kísérletezz, mert általában az ilyen helyek segítenek hozzá, hogy olyan ajánlatokat kapj, helyzetekbe kerülj, amelyekről fogalmad se lesz, ha bezárkózol.)

Örsike, mit gondolsz arról, hogy bár a tantervben szerepel gyermekjogokról szóló tantárgy, ezt sok iskolában vagy egyáltalán nem tanítják, vagy gyakorlati tudás, tapasztalat helyett üres definíciók szintjén marad?

Nem emlékszem arra, hogy sulis éveim alatt felhasználható infókat kaptam volna arról, mik a jogaim (természetesen a megszokott állampolgári nevelés tantárgy próbált megtanítani arra, mik a kötelességeim/jogaim, de akkor annak sok értelmét nem láttam, messze állt ez az egész tőlem). Talán az is baj volt, hogy elég hamar elkezdtem magamra nem gyerekként tekinteni, és emiatt féltem gyengének mutatkozni, túl sok mindent fogtam fel anno normálisként, ami madártávlatból nézve, egyáltalán nem volt az. Mivel nem tudtam, hogy mi mindenre van jogom, vagy egyáltalán kitől, mikor és milyen ügyben kell segítséget kérni (elméleti szinten tudtam persze, csak ez nem működött receptszerűen), igyekeztem mindent saját magam megoldani, megérteni, elfogadni. Néha úgy éreztem, hogy egy-egy helyzetben teljesen magam vagyok, senki sem értené meg, mi történik velem, bennem. Nagyon nagy szükség volna arra, hogy az iskolás gyerekek úgy kapjanak folyamatosan felvilágosítást a jogaikról, az internethasználatról és a szexualitásról például, hogy ne valami plusz, muszáj-tantárgyként értelmezzék őket, hanem ezek által jobban megértsék és szabadon megéljék azt a világot, amelynek részei.

Na és mit szóltok, mit tegyünk, amikor jár le a határidő, be kell fejezni a szöveget, tele vagyunk kérdésekkel és javaslatokkal, de nincs itt minden résztvevő?

 

Patrick Tomasso fotója.


Ezzel a szöveggel indul pedagógiai szövegsorozatunk a szemen, amelybe ti is bekapcsolódhattok. Pedagógiai elmélettel és/vagy gyakorlattal kapcsolatos, kritikai szemléletű szövegeiteket, bármilyen műfajban, aszempont@gmail.com címre várjuk. 

Hozzászólás

Hozzászólás