Pillantás a birodalomra (Polgár Anikó bizánci antológiájáról)

Szűcs Jenő, a nemzedékemre oly nagy hatást tett, Vázlat Európa történelmi régiójáról[1] szerzője a középkori Bizánccal kapcsolatban használt leggyakoribb jelzője a „merev” és / vagy „sorvadó”. Ez természetesen a második ezredfordulót megelőző évtizedek reményeiből is fakad: Kelet-Európa a szolgaság és bezárkózás, az áhított Nyugat-Európa viszont a szabadság és nyitottság (a bibói értelemben vett „szabadság kis köreinek”) bölcsője.
Ám nem biztos, hogy az első ezredfordulón a magyarok (vagy bárki más) Bizáncban látták volna a „lassan rothadó múlt” megtestesítőjét.

A „bezárkózó” császárváros irdatlanul vastag falai között maga a császár keresztelte meg a még pogány Árpád-ház egyes férfitagjait. És még a nyugati egyházhoz való csatlakozás sem jelentette Magyarországon a bizánci kulturális kötődés lazulását. A Boszporusz partján jövendő királyaink nevelkedtek (köztük is az egyik legjelentősebb, III. Béla), és a bizánci befolyás különösen a keleti országrészekben lehetett erős (a XI-XII. században még önálló metropólia is működhetett Magyarországon, melynek alárendelt püspökségei lehettek az erdélyi, bihari és csanádi egyházmegyék[2]). Bizánc, a „birodalom” inkább nyugtalanítóan erős szomszédnak, nem pedig hanyatló, lassan sorvadó hatalomnak tetszett.

Az Árpád-kori Magyarországot egy dinamikusan fejlődő, nyugati „nagyhatalomhoz”, Velencéhez fűzték különösen szoros dinasztikus, gazdasági és kulturális kötelékek. Ám Velence hiába volt nyugati keresztény, hajdani patrónusa és örökös példaképe Bizánc volt: Velence évszázadokig készült rá, hogy birtokba vegye a görög szigeteket, és „felemelkedjen” a világ legcsodálatosabb városához. A IV. keresztes hadjárat után még a velencei államigazgatást Bizáncba akarták áttelepíteni.  Ez ugyan nem következett be, de a lagúnák oltalmában szép lassan felépült egy „mini-Bizánc”: keleti stílusú palotákkal, összelopkodott görög kódexekkel, ereklyékkel, mozaikokkal és aranydíszekkel. Hihető-e, hogy ez a kalmárköztársaság is unalmas és „sorvadó” birodalomnak látta nagy riválisát?

A mi, XIX-XX. században megszilárduló kelet-nyugat–sztereotípiáinkba[3] persze se a „virágzó” Velence, se a „virágzó” Bizánc nem nagyon fér bele. A kelet-európai, bizánci államfejlődés tényleg nem hozta el a „szabadság kis köreit” (a nyugat-európai hűbériséget és városfejlődést), ám kialakította az emberi együttműködés olyan kifinomult formáit, mely nélkül elképzelhetetlen lett volna akár az első modern tengeri gyarmatbirodalom, akár az első, futószalag-elvet is alkalmazó gyár (az Arsenal) vagy az első állami, népjóléti intézkedések (Velencében már a középkorban nyugdíjat fizettek a munkásoknak). A normann-szláv irányítású Kijev, Velence, Bizánc, a középkori Magyarország nem azért esett áldozatul a tatár, majd török hódítóknak, mert „sorvadozott”, hanem mert közelebb volt hozzájuk, mint a „szabadság kis köreit” felépítő Nyugat-Európa.

Természetesen ez a Közép- és Kelet-Európa-kép ugyanúgy a jelen csalódásait, reményeit tükrözi, mint a 80-as évek „kultúrföldrajza”. Egy bizánci versválogatás ma egészen mást jelent, mint amit harminc éve jelentett, jelenthetett volna. Pedig Polgár Anikó, A föld, a tenger és az ég c. antológia összeállítója nem közöl részletes bizánci irodalomtörténetet, és nem avat be a bizánci korszakolás rejtelmeibe. (Ezt mások, mint például A bizánci irodalom kistükre c. antológia[4] összeállítói már megtették.) Szigeti Csaba méltatja talán leglelkesebben a mostani, 2018-as, a költeményeket pusztán „szépségük” miatt felvonultató antológia szándékait: „Polgár Anikó antológiája tudtommal a legelső olyan magyar nyelvű gyűjtemény, amely emancipálja a bizánci költészetet, önnön jogán szerepelteti ezt az oly személytelen és oly szenvedélyes poézist.[5]

Giorgio de Chirico, Il saluto degli Argonauti partenti, 1920

Nehéz is lenne Babits Mihály Amor Sanctus-ához hasonló tanulmányban bemutatni a bizánci líra fejlődését: érzékeltetni, hogy hogy jutunk el az ókeresztény kor együgyűen kolompoló rímeitől a csillogó-villogó, formailag is kiérlelt, késő-gótikus himnuszokig. A bizánci irodalomban jól láthatóan semmire se mennénk a kezdet-kibontakozás-virágzás-hanyatlás toposzaival. Mert mintha a középkori, bizánci költészetben nem is lenne idő: az V. század végi költemények, a kitűnő Romanosz Melodosz kontakionjai, pont olyan „fejlettek”, mint a XII. századi monódiák. Nyilván rengeteget változott eközben a bizánci költészet – de nagy kérdés, hogy a mi fogalmaink szerint fejlődött-e? Polgár Anikó fordításait olvasgatva olyan fák vagy műalkotások között sétálgatunk, melyeknek a korát, de még egymáshoz viszonyított „életidejét” sem tudjuk megsaccolni.

Egy ennyire a mi tapasztalatainktól különböző irodalmi élmény (noha a görög líra nem olyan értelemben egzotikus, mint a kínai vagy az afrikai, hisz mégiscsak a Bibliára és a görög mitológiára hivatkozik), persze, arra is alkalmas, hogy felülvizsgáljuk a saját vagy inkább sajátnak hitt kulturális tapasztalatainkat. A Polgár Anikó által tolmácsolt versek sokszor olyan zavarbaejtők, hogy elfog a kísértés, hogy nem is fordításokat, hanem páratlanul ügyes átköltéseket olvasunk. Hiszen nehéz is egy VIII. században élő, Homérosz-passzusokkal vagy elmés találós kérdésekkel szórakozó szerzetest magunk elé képzelnünk! A legnagyobbak, Theodorosz Prodomosz, Krisztophorosz Mütilénaiosz, Kasszia, Ignatiosz költeményeit olvasgatva ébredünk rá, hogy mennyire hiányzik a nyugat-európai középkorból ez a bölcs mértéktartás, finom humor, távolságtartás, amit mi persze valamiféle tartózkodásként vagy (nyilván tévesen) modern tárgyiasságként dekódolunk.

Ezek a bizánci költők, ha én jól látom, nem voltak az újdonság, megújulás, ifjúság nyugati trubadúrokhoz hasonló megszállottjai[6]. Nem feltétlenül akartak mindenáron egymástól különbözni, nem kívánták a hagyományt „felrázni”, örökösen újrakezdeni vagy megújítani. A bizánci költeményekből nemcsak a költői megújulás programjának kifejtésére alkalmas „tavaszi nyitókép”, Natureingang, hanem sokszor bármiféle időmegjelölés hiányzik. A „tegnap” és a „holnap” nem költői életidőt jelöl, hanem világkorszakot: kevés nyomát leljük itt a nyugati költőkre jellemző (többnyire fiktív) önéletrajziságnak.

Az elvarázsolt kastély-érzést, az olvasó idegenség-élményét az is fokozza, hogy a versekből mindenféle időszembesítés hiányzik („most tél van, de a tavaszra gondolok” – szokták kezdeni a trubadúrok) – ha elmerülünk a bizánci költészetben, akkor valamiféle örök jelenben találjuk magunkat.  Ami azért is furcsa, mert egy „római” (ahogy a bizánciak magukat nevezték), az ókor egyik legnagyobb metropoliszának a polgára, aki antik mozaikokkal díszíti a templomait, és régi istenszobrok között kocsikázva érkezik a hippodromba, talán mégiscsak könnyen eltöprenghetett volna a történelmi idő viszonylagosságán. Ám a jelen ebben a költészetben megszakítatlannak tűnik. Rengeteg ókori görög utalással találkozunk, miközben az emlékezet, az időhöz való sajátos viszony szinte sehol nem tematizálódik. Talán ezért is érezzük minden szenvedélyessége ellenére kevéssé dinamikusnak, már-már növényszerűnek ezt a költészetet, és gondoljuk telitalálatnak a Kalligram megjelentette szép kötet egymásba fonódó, növényi indáit.

Giorgio de Chirico, Piazza, 1913

De milyen furcsa, hogy nem tudsz arcot képzelni ezekhez a költőkhöz! Pedig a női- férfiversek, a dramatizált és elmélkedő költemények azért jól láthatóan különböznek. De emberi sorsot nem(csak) a töredékes életrajzi jegyzetek miatt nem tudsz a költeményekhez társítani: Romanosz Melodosz, Theodorosz Prodomosz, Krisztophorosz Mütilénaiosz, Kasszia, Ignatiosz versei helyett olvasgathatnád a Karisziai-kapu költeményeit a Szent Apostolok templom dalait, vagy akár a Hetedik Tölgyfa énekeit. Ez a személytelen emelkedettség talán a nyelvvel is összefügg: a bizánci költészet nyelvét – ellentétben a középkori latinnal – ekkor már sehol nem beszélték. A halottak nyelve ez, vagy talán a fáké, a füveké, a virágoké.

Pedig. Ez a furcsa időtlenség-élmény, melyet ezek a középkori költemények is árasztanak (és melyet a fordító, Polgár Anikó érzékenysége tesz átélhetővé és szerethetővé) emlékeztethet minket a reneszánsz álmára, egy tökéletes városra, ahol az antikvitás és a kereszténység harmonikusan kiegészíti egymást, és melynek időtlen palotái közt magasztos, mégis angyalian egyforma lények sétálgatnak. (Csodálatos példája ennek egy Homérosz-rajongó görög, a X. századi Kométasz hűvösen emelkedett, Homérosz-utalásokkal teletűzdelt Lázár feltámasztása című költeménye – amúgy igazi fordítói bravúr) Ez nemcsak a mi fogalmaink szerint múlt, hanem – a reneszánszra tekintve – egyszersmint a jövő költészete is.

Hiszen a költészet megrendítően sokféle lehet – ilyen is éppenséggel.
És a múlt – a mi múltunk – is sokkal tágasabb, mint eddig elképzeltük.

 

A föld, a tenger és az ég. A bizánci költészet gyöngyszemei. Fordította, jegyzetekkel ellátta és az életrajzokat írta Polgár Anikó, Budapest, Kalligram, 2018.


[1] Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest, Magvető, 1983. https://tti.btk.mta.hu/images/kiadvanyok/folyoiratok/tsz/tsz1981_3/szucs.pdf

[2] Komáromi László: A bizánci kultúra egyes elemei és közvetítő tényezői a középkori Magyarországon – In: IUSTUM AEQUUM SALUTARE 3:(1) 2007. 215-228.,

Baán István: „Turkia metropolitája”. Újabb adalék a bizánci egyház történetéhez a középkori Magyarországon – In: Századok 129 (1995/5) 1167–1170.

[3] minderről ld. pl: Tamás Gáspár Miklós: Napkelet és napnyugat – In: Népszabadság. 2014. 02. 01. http://nol.hu/velemeny/20140201-napkelet_es_napnyugat-1441763

[4] A bizánci irodalom kistükre. (szerk.) Dimitriosz Hadzisz és Kapitánffy István. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974,

[5] Szigeti Csaba: A föld, a tenger és az ég. Polgár Anikó bizánci antológiájáról – In: UjNautilus. 2018. szept. 16.  http://ujnautilus.info/a-fold-a-tenger-es-az-eg-polgar-aniko-bizanci-antologiajarol

[6] Bánki Éva: Temps lyrique et conception de la nature dans les poésies provençal et galego-portugaise médiévales – In: Études de la littérature médiévale. Studio Romanica. Debrecen. 2000. 5-22.

Hozzászólás

Hozzászólás