Tandori nélkül

Most, hogy Tandori meghalt, öregen. Olvasom, miket írnak. Nagyon furákat, úgy tetszik: mintha olyan kedves lett volna meg jámbor: verebek, macik, lovak, mindenkivel elbeszélg. Lehet. Én is beszéltem vele párszor: nagyon határozott volt, radikális, fölöttébb racionális és fogalmi. Ami kétség, az módszeres.

„Hogy emlékeztesse rá:
»Ide még jön valami« –
odatett valamit.”

Ugyanaffajta történt vele, mint Wittgensteinnal: szűkszavúság, elegáns, magányos dadogás – aztán bőbeszéd, szövegtenger, a végén már locsogás, mindenmindegy, levegősen.

Mi történt?

„Vajmi keveset
tudtam meg a *-ról, -ről.
Megtudtam például, hogy **;
de azt már például nem tudtam meg, hogy **.
** : ld.: *”

S mivel ezt már nem tudta meg, hát mégse folytathatta úgy, ahogy. Ez érthető.

„mi mondható róla
mondható róla
innenső
visszhang-töredék
foto:
rád akar
zuhanni egy üvegtábla
többször
ugyanaz: ugyanannyiszor
más
– – – – – – – – – – – – – – – – –
rész rég elkezdődött.
Az idő múlásában nem leljük
(u. azt)
leljük az idő múlásában.
reklám:
(ha most nem is)
A VILÁG ÜRES LEHETETT
(később lesz)
A VILÁG ÜRES
(lesz min)
A VILÁG
(mi lesz min)
______________________
: lábjegyzet hiányzó jelölése”

Ezt mondta Tandori. Az idő múlásában nem leljük ugyanazt leljük az idő múlásában. Világos. Az egész megdöbbentően világos. Parafrázisra nincs szükség ugyan, de nem baj, hogy: a világ üres lehetett (lesz), de ha világ, akkor van alapzata, rajta nyugszik (min?), mi nyugszik rajta (min?), mi lesz min (?). Kant tesz szemrehányást Wittgensteinnak. Válasz?

„Szerettem volna, ha úgy van.
Nem volt úgy.
Kértem: legyen úgy.
Úgy lett.”

Így.[i] Megkérdőjelezhetetlen vagy megkérdezhetetlen vagy megkérdezetlen?

Tandori nem tréfál. Mivel így áll a dolog, ezért aztán ír sok könyvet, fordít még több könyvet, fölfedezi nekünk Szép Ernőt meg Jékely Zoltánt (joggal). Meg hogy műfordít? Ügyelt erre valaki?

„A mérleg serpenyője elegánsan elmozdul, de nem felém, ön felé. Mit lehet itt tenni. A történelemé az ítélet, álmon ejtett szitokszavakkal, ezek élesen találnak, telibe, korbácsütések, beleborzongva az ön hidegébe, mely akkor még mindig uralkodik. Mint ma. Veszi majd magának a bátorságot, a história, hogy ezt a históriát, ami a maga története most velem, amit tesz, helyére tegye, rúgásait és ütéseit, mit tesz az neki, az »uralom« elnevezést, na, ezt nevezem, szép nagy szó – mit fogja úgy, fogja magát és adja vissza! – azt, ami is, mint távoli tenger, fülemet épp súrolja még, de aztán túlcsap rajtam. Ez a szó engem nem talált már, mert azóta nem jártam otthon. Magáról a következőket mondhatom: mivel oly nyilvánvalóan nem képes ön a testét sportcélokra mobilizálni, tegye a köv. akármit, ami eszébe jut, vagyis vágja el testemet, melyet oly szépen szétfasírozott már rúgásaival, az eredeti honi szálaktól, sehonnai bitang remény. Sors, nyisson teret! Közben már várva van rám, viseletben, bármi megviselt vagyok, nép reménye új áru, azért. Márkajelemre, mely rejtekhelyen volt belém varrva, ön most sem ügyelt, nem, mikor ön engem a sehovába küldött.”[ii]

Ki írta ezt. Mindegy.

A Lánchíd amonnani meg eminneni végén, annyi év. Nagyon fölmérgesített, hogy vigyorin tűrte ezt a bájuniverzumot, amivel lejellemzik, olyan tündéri(ek) a gombfoci meg a Crvena Zvezda meg a Niš régi meccsei meg mindenféle balatoni nyarak és személyvonatok (személyek, pl. a lellei személy).

Úgy, de úgy fog nektek hiányozni. És csakugyan, télleg.

S mindeközben és egyfolytában törte a fejét, hogy miért nem lehet, s hogy ez miért annyira humoros. Hogy hová lett az egész, hogyan. Hogy miért ekkora dőreség, ha egyszer halálkomolyan a körmére néz a mikéntnek. Mert igen. Mert ő úgy. Mert Tandori nem tréfált.

Nem hencegett vele (nagyon ritkán hencegett, költő), hogy ez a piszmogás milyen halálian tárgyi(lagos). Mindent megfontolt, mint Ferenc Jóska. Összegyűjtötte a himmi-hummit, bric-à-brac, teljes lista, tárgymutató. Nagyszótár, beszédmódozatok, kereszthivatkozás. (Esterházy vendégszövegtechnikája rézsútosan utal Dezsőre.)[iii] Sokan értették Tandorit, nem bánták, nem ellenezték, jó szaki, határidőre szállít, megbízható színvonal, kultúrbotrány mindig rejtve, közvetve, félmosoly, hogy nem veszik olybá, mert annyira stílragyogó, charmant.

És csöppet se nagyralátó, nem vetekedik, nix ugribugri, műbírálataiban agyba-főbe udvarias mindenkivel. Nem tenném ablakba. Tudta persze, hogy A talált tárgy klasszikus, mint a Zalán futása, sőt. Épp ezért ilyesmi nem nyugtalanította, nem akart újat, már megvolt.

Az ilyen mozarti műtökély, mint Weöresnél is, ez jó mulatság, gyermekmunka volt. Nem érd., nem font., meglett, minek. Evvel aztán jól elbújt, aki szórakozni akart, azt is kínálta hellyel, profi.

A filozófia, no az, Wittgenstein, itt-ott Adorno. Győzködött, olvassam Brentanót (kül. ezt, azóta már magyarul is, akkor még nem, meg a disszertációt az arisztotelészi létfogalom jelentésrétegeiről, mannigfache Bedeutung des Seienden etc.). Nem értettem jól Brentanót. Mit mondott róla, elfelejtettem.

Egyebeket is elfelejtettem.

Öreg volt már Tandori, rég nem láttam, nem érdemes panaszkodni, hogy most nélküle. Öregemberek gyakran meghalnak, nem nagy ügy. Ilyen nem lesz többé, az tutifix, nem is volt hozzá hasonló, nem lehet. „Ich sprach zu ihm, ich rief ihn, ich sprach von ihm, ich stellte mir ihn vor, ich achte ihn?” Beszéltem hozzá, hívtam, beszéltem róla, elképzeltem, tisztelem? Hát.

Így most Tandori nélkül, minden még olyanabb. Vigasztalhatatlan vagyok, de már azelőtt is vigasztalhatatlan voltam.

A szövegben közölt képek a Műút folyóiratban és a Műút blogon jelentek meg először.


[i] „Die Sätze, zu denen man, wie gebannt, wieder und wieder zurückgelangt, möchte ich aus der philosophischen Sprache ausmerzen.” Wittgenstein: Über Gewißheit, § 31 [kb. 1949], s. a. r. G. E. M. Anscombe, G. H. von Wright, Werkausgabe Bd. 8, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1984, 125.

[ii] Elfriede Jelinek: Egy sportdarab, ford. Tandori Dezső, Bp.: Ab Ovo, 2006, 51-52.

[iii] „Wie tritt er in diese Vorgänge ein:

ich stach nach ihm,

ich sprach zu ihm,

ich rief ihn,

ich sprach von ihm,

ich stellte mir ihn vor,

ich achte ihn?”
Wittgenstein: Zettel, §18 [1945-48], id. kiad., 8, 269.

Hozzászólás

Hozzászólás