Porcicás látásunk

Hans Christian Andersen születésnapján, április 2-án ünnepeljük a Gyermekkönyvek Nemzetközi Napját. Ennek alkalmából közüljük Tankó Andrea recenzióját Hajós Erika meseregényéről. 

 

 

Hajós Erika hivatásos élőszavas mesemondó sokadik könyvét tarthatjuk a kezünkben Lizi és a Mindentudó Porcica címmel, amelyet megelőzött az Illem Kata-sorozat (2012 – 2014 – 2015.), valamint Tilinkóci, a muzsikobold (2016.) című könyv. A szerző által meseregényként definiált mű 2018-ban jelent meg, s megjelenése óta több alkalommal is bemutatásra került kisebb-nagyobb gyerekközönség előtt interaktív mesesorozatok keretében. A Kolozsvári Rádióban adott interjúból megtudhatjuk, a szerző maga elsősorban a kisiskolás közönséget akarja megszólítani. Illeszkedve azonban a mese mint műfaj és hagyomány aspektusaiba, a felnőtt olvasók is megtalálhatják azokat a szövegrétegeket, amelyek talán kifejezetten hozzuk szólnak.

A meseregény hét meséből áll, amelyek egymás folytatásában válnak egésszé. A többrétűségnek köszönhetően egyszerre olvashatjuk felnőtt- és gyerekirodalomként, így mind az elsődleges gyerekközönség, mind pedig a felnőtt olvasó tájékozódhat a műben.

Óhatatlanul más perspektíva az, ami működni látszik felnőtt olvasói szemmel, mint gyermekszemmel, így a jelen kritika célja kettős: egyrészt felfejteni azokat a jelentéseket, azt a képi világot és gyermekközeliséget, amely a műből kisugárzik, másrészt pedig kibontani azokat a rejtett utalásokat, jelentéshálókat, amelyek átszövik a mesét, s amelyek révén a felnőtt olvasót is megszólíthatja, akár az esti, gyermekcentrikus felolvasásokon túlmenően is.

Hogyan szól a gyerekekhez Lizi és a Mindentudó Porcica? A meseregény lapjain Porcicák, Sárkányok, könyvtárhercegnők, varázsigék elevenednek meg, a szó elvont értelmében, a mesefolyamot és a mesevilágot követve, és már-már konkrét értelmében is az illusztrációk révén. Darvay Tünde Napocska illusztrációi ugyanis végigkísérik a meseregényt. Erőteljes ceruzavonás és élénk színek használata jellemző (többnyire a lila, de a barna, narancssárga és sárga is több mozzanatábrában előkerül), ami másfajta olvasásgyakorlatot kér a gyerekektől: lassabbat, meg-megállósat a gyorsan olvasóktól, azoktól pedig, akik számára az olvasás kisebb-nagyobb nehézséget jelent, a vizuális, intenzív hatású médiumba való átlépés egyfajta felszusszanási lehetőség, ugyanakkor, kéz a kézben járva a szövegegegésszel, további olvasásra biztató hatása is lehet. Az illusztrációk hangsúlyozzák a könyv belső dinamikáját, az eseményszerkezet ritmusosságát.

Kérdéses azonban az értelmezés és vizualizálhatóság szabadsága Porcica esetében, ugyanis már a könyvborítón egyöntetűen cicaként jelenik meg. Nyelvünk porcica szava már önmagában játékos, s aktivizálhatja a gyermeki képzeletet: megjelenhet a szoba sarkában összegyűlt porgomolyag, ami előtt gyerekként valószínűleg értetlenkedve álltunk, ha a porcica megnevezéssel illették, ugyanakkor láthatjuk magunk előtt a kiscicákat, amint porfelhőben ugrándoznak, de elképzelhetünk egy porcsomóból összeállt macskát is. A műegész gondosan építi fel Porcica szerepét és jelentőségét, leépítve ezáltal a valós világ jelenségéhez kapcsolt kellemetlen megítéléseket, az illusztráció azonban úgy érzem, túlságosan behatárolja a képzeletet, annak lehetőségét, hogy a gyermek a mese világából és az ott talált jelentésaspektusokból építse fel magának Porcicát. Akár cicaként, akár porként, akár porból levő cicaként.

A varázslatos lényeken és az illusztráció hatásosságán túl a mese kalandossága, a szereplők jelleme és alakulása, a generációk összekapcsolása, valamint a mindennapok megszokott, de újszerű feltárása is megszólíthatja a gyerekbefogadókat. Lizi, az egyik kiemelt címszereplő a könyv elején kénytelen-kelletlen tölti idejét a nagymamájánál, s az olvasáshoz és varázslathoz (pl. Porcica és Sárkány) való viszonya felidézi a kötelező olvasmányok muszáján szocializálódott olvasót, de az olvasás helyett játszani akaró gyermeket is:

“A kis idegen pedig csak állt a szoba közepén, apró lila papucsától a feje búbjáig, lilában. Nem azért mondom, hogy a feje búbjáig, mert így szokás mondani, hanem azért, mert tényleg a feje búbjáig lila volt.

Amilyen kicsi volt, olyan mérges.

– Nem fogok olvasni! Nem szeretek olvasni! Hát senki nem érti meg? – kiáltott fel a kislány, miután Nagyanyó a könyvtárban hagyta.” (9.)

Tehát a könyv már az elején erős viszonyulást kér az olvasótól: bizonyára vannak, akik azonosulnak Lizi attitűdjével, véleményével, vannak azonban olyan gyerekek is, akik felháborodnak rajta. Dönteni kell a szereplővel való szimpatizálás kérdésében. Porcica különös jelensége, mondhatni ,,varázsereje’’ és Lizi ennek következtében történő átalakulása révén szorosan össze -kapcsolódnak a generációs szálak is, egyfajta családképet is kapunk. A szerző megfontoltan építi és mélyíti el a nagymamák mitikus megítélését, gyerekekkel és mesevilággal való könnyed kapcsolódását is azáltal például, hogy a nagymama kilép a felvigyázó szerepkörből, s maga is a kutatás részese lesz:

“– Menjünk gyorsan! Mutasd meg!

– Este van, Lizikém, majd reggel elmegyünk.

De Lizi nem tágított. Nagyi hát felöltözött, lámpást gyújtott, és elbotorkáltak a könyvtárba. Porcica és Sárkány csodálkozva ásítoztak, amikor Lizi felköltötte őket.” (15.)

A különböző korosztályok és szerepkörök (pl. tanítónő) megjelenítése összefügg azokkal a helyszínekkel, időtöltésekkel, amelyek ismerősek a gyerekeknek, így például az iskola, az iskolai könyvtár, az otthon kellemes hangulata. Az azonban, ahogyan a meseszerűség, és a nagymamánál tapasztalt varázslat változásokat hoz Lizi életében és látásmódjában, átalakítja a fennebb említett tereket is, újszerű megközelítésmódot kínálva: így kezdődik el Lizi és Matyi barátsága, aminek közös pontja a Látás, Porcica és a Varázslat érzékelése, amivel az osztály többi tagja nem rendelkezik, és így lesz közös kalanddá és egy újabb céllá a szomorú könyvtárosnő történetének megfejtése is.

Az újabbnál újabb problémahelyzetek, kavalkádok és fel-/ megoldásra váró rejtélyek (ld. a könyvtárosnő története) kellőképpen felkeltik és fenntartják a kíváncsiságot, valamint ösztönzik a továbbolvasást. Ez a fajta ösztönzés és az olvasásgyakorlat mint elsődlegesként tételeződő tematika didaktikus jelleget is kölcsönöz a műnek, ami így mintegy meseköntösbe öltöztetett olvasóvá nevelésként is értelmezhető. Ezzel párhuzamosan elgondolkodtathat azonban Hajós Erika Kolozsvári Rádiónak adott, korábbiakban is megidézett interjúja, ahol megemlíti, hogy az olvasás fontosságának hangsúlyozása nem volt elsődleges szándék. A könyvet ugyanis egy meseszövés ihlette, amiben a feladat egy mesés könyvtár berendezése volt olyan lényekkel, tárgyakkal, amik a realitásban nem illenek oda. Hajós Erika hangsúlyozza, az olvasás mint fókuszpont akkor körvonalazódott számára, amikor látta maga előtt a meseszövés alkalmával berendezett könyvtárat. Ez a szerzői perspektíva továbblendíthet olvasatunkban s a jelentésrétegek lebontásában is. Mert a meseiségen túlmenően ugyanis erőteljes problémák és kérdések tételeződnek a műben, amelyek egyéni, de közösségi, össztársadalmi szinten is foglalkoztat(hat)nak bennünket.

Milyen világ elevenedik meg tehát, ha a befogadók felnőttek? A könyvtár mint tér központi helyet foglal az utazással, gyakori helyváltoztatással telített műben, valamint különböző értelmezési lehetőségeket hordoz, különböző funkciókat lát el: kezdetben idős asszonyok járnak oda kötni, mintegy eredeti funkciójából teljesen kiszakítva azt, Porcica és Sárkány számára egyaránt menedékhely és a remélt varázsige megtalálásának helye. Lizi számára kezdetben teher az ottlét, később azonban kalandok vágyott helyszínévé változik át. Az iskolakönyvtár esetében is elmondható a többes jelentés, ugyanis Porcica felfedező útján a biztonságot látszik nyújtani, ez azonban hamar a varázslatra nem fogékony gyerekek gonoszságainak helyszínévé lesz, ugyanakkor a könyvtárosnő jelenlétével a szomorúság és elfeledettség közege is. A zárlatban azonban az a hely, ahol a Látás mint nagybetűs olyan mindenki számára megvalósul, s leépítődik minden, ami azelőtt falat húzott az ,,ellentétes táborok’’ közé. A könyvtár tehát a mű egy komplex tere, ami egyszerre találkozási lehetőség is az egyes szereplő- és eseményszálaknak.

Bár a szerző típusszereplőket sorakoztat fel a könyvtáros, a tanító, a kiközösített Matyi és az osztály mint kompakt támadóhad személyében, mindvégig nyitott a jellemváltozás lehetősége, ami itt elsősorban a szemléletváltásban, az új perspektívák elsajátításában mutatkozik meg, erősen kötődve az olvasáshoz. Számos kérdést felvet a könyv, egyes pontokon azt érezhetjük, mélyen a személyes (olvasási és világlátási) habitusainkat célozza s újragondolásra késztet, mintegy megadva annak lehetőségét, hogy mindennapjaink típusszereplői státusából kiléphessünk, máshogyan láthassunk. Így például folyamatos kérdőjelként lebeg a szöveg és felnőtt olvasója felett az olvasás hogyanjára való rákérdezés. Átérezzük-e (még) úgy az olvasást, hogy közben valóban élettel telik meg körülöttünk a tér? A szerző az olvasás mint életszerűség és teremtés-elképzelést szín- és hanghatások, valamint erőteljes vizuális elemek elegyítésével oldja meg, ami kapcsolódik a meseregény dinamikájához, varázslatos hangulatához is.

“Amikor Lizi belépett, szinte belepottyant egy gyémántpatakba, amely két

hatalmas hegy között csordogált, de Sárkány szerencsére még idejében félrehúzta.

Lizi lekuporodott a sarokba, az asztal mellé, és észre sem vette,

mikor lépett a mezőre Tekergővel. Végigsétált a patakparton, táncolt a mezőn

a kecskéket legeltető kislánnyal, és felmászott a hegytetőre a sas fészkéig

Egész délután ezeket a történeteket olvasgatták, immár felváltva:

Porcica, Sárkány és Lizi.” (14.)

A plasztikus megoldás mellett azonban egyes szöveghelyek kissé mintha túlegyszerűsítve, klisészerűen szólnának akár mélyebb filozófiai kérdésekről is. Így például Porcica ,,Be kell jutni: itt aztán baja nem eshet, hiszen aki szereti a könyvet, rossz ember nem lehet.’’ (33.) szavai, melyek révén akár az aki-a-virágot-szereti,-rossz-ember-nem-lehet szlogen is eszünkbe juthat, s amely mintegy veszélyessé is válhat a gyerekolvasók számára, merthát igaz-e az, hogy aki a könyvet nem szereti, biztosanrossz ember? S hogyan moshatjuk össze az emberiességet, a jóságot vagy rosszaságot egy-két jellemvonással vagy cselekedetsorral? Ezt a fajta egyenlőségtételt úgy érzem, mintha mégis a pedzett didaxis hatná át. S bár természetesen gyermekkönyv-jellegéből fakadóan szükséges az explicit jelleg, akár problematikusabb eszmefuttatások befogadhatóvá tételében is, úgy érzem, a szöveg maga megteremt egy olyan világot, amelyben a varázslatos, az elvont jelentések működnek ilyenszerű kinyilvánítások nélkül is.

Kissé mintha a szerző felnőtt keze érződne ki továbbá nemcsak az előző szöveghelyen, hanem a Lizi hozzáállását megváltoztató jelenetben, ugyanis a Tekergő kalandjai című könyv erősen korrelál Hajós Erika mesemondói projektével, egyesületével, amely számos helyre eljuttatja a mese szeretetét és értékét. Ez a fajta szerzői gesztus hathat egyrészt önhirdetésnek, mintegy tudatos tájékozódási irányadásnak, ezzel a művel való találkozás az ugyanis Lizi életében, amely teljesen megváltoztatja őt: ,,Lizi ettől kezdve minden napját a könyvtárban töltötte,…’’ (14.), másrészt azonban értelmezhető olyaténképp is, mint amivel a cél az olvasás mint tekergés, világlátás és ~megismerés párhuzam teremtése.

Az felnőtt olvasó felnőttségére, az ezzel járó esetleges csodalátás képességének elvesztésére, az olvasás mint teremtés, a könyvek mint világ elfeledésére való rákérdezések mellett tematizál a mű olyan problémákat is, amelyek mindenkor aktuálisnak hatnak. Így például mit kezdünk az iskolán belüli bántásokkal, a kiközösítéssel, a gyerektársadalom megosztottságával, a másság megvetésével? Matyi ilyen szempontból a szeparatizált, kiközösített és valamiért a közösség egészétől elkülönülő gyerekek megtestesítője:

– “Nem lehet. Az kéne, hogy kitudódjon, van egy porcicám, s jól kiröhögjenek,

mint Matyit, aki egyszer egy hangyát hozott be, és azt állította,

tud vele beszélgetni.

– Miért, nem is tudott?

– Nem tudom, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy mindenki kiröhögje,

és többet senki nem barátkozott vele, azt mondták rá, hogy gyogyós. Hát

köszi, én ebből nem kérek. Tiszta hülyének néznének, ha azt mondanám,

hogy van egy porcicám, aki beszél és olvas.” (29.)

Matyi és Lizi végül sorsközösségbe kerülnek s a Látás, a másfajta világérzékelés az, ami végül barátokká teszi őket, s ami mintegy védőburokként elkülöníti az osztály támadásaitól. Bár szintén nem veszélytelen tematizálni egy osztályközsségen belüli feszültséghelyzetet, a másság megítélését, mind Matyi és Lizi, mind pedig a könyvtárosnő esetében szép ívet jár be a szerző a feloldásig, az egység visszaállításáig. A ,,buggyant hercegnőnek’’ (35.) megtudjuk a nevét (Márta), a tanítónő, aki kezdetben betegnek hiszi Lizit, társsá válik a kutatásban és a könyvtárünnep megszervezésében, végül pedig Lizi és Matyi beavatja a többieket is az olvasás lehetőségeibe és csodáiba:

            “Aztán sorra, óvatosan egyre több gyerek nyitotta ki a kedvenc könyvét,

és csak úgy ámultak-bámultak, amikor mesehőseik kiléptek a lapokról, és

egyik meséből a másikba röpítették az összes gyereket és tanárt.

A nap végén a gyerekek izgatottan vették körül Sárkányt és Porcicát, és

kérlelni kezdték őket, hogy maradjanak az iskolakönyvtárban.” (82.)

A meseregényben kiérződik egy burkolt iskolakritika is, s amely szintén rákérdez mindazon szokásainkra és beidegződéseinkre, amelyeket a normalitással összekapcsolva a mindennapokban felszínre juttatunk. Ez a problémafelvetés azonban szintén nem marad feloldatlan. Hiteles és felelősségteljes megoldást láthatunk ugyanis Lizi megszólaltatásában: ,,– De, az iskola jó hely, csak valami mégis hiányzik belőle. Nem tudom, mi, de valami hiányzik. Még pedig a könyvtárból.’’ (43.). Nem ítéli el az iskolát mint olyant, csupán érzékeltetve van a hiányossága, ami azonban kellően tág teret enged a beleértések számára.

Hajós Erika Porcicája egyaránt szól gyerekeknek és felnőtteknek. Történet a történetekről, az olvasásról, arról, hogyan nézünk egymásra, hogyan lehet valamit újra élővé tenni, hogyan tanulhatjuk a másképpent – másképp látni, olvasni, beszélni, hallani (akár Porcicákat is) – s hogyan telhet meg többlettel az, amit begyakoroltnak és élettelennek, rutinnak gondoltunk.

 

Hajós Erika, Lizi és a Mindentudó Porcica, Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2018

Hozzászólás

Hozzászólás