Térbe vetett testek

Nem az igazat akarom elmondani (Jó történet) − jelenti ki a versekben megszólaló lírai én már a kötet legelején. Ehhez a szinte ars poeticai vallomáshoz mérten a szövegek ragaszkodnak a személyes hangvételhez, a perspektíva szigorúan szubjektív, még olyankor is, ha a másikról tesz állítást. Persze valahol nemcsak akarás kérdése az igazság elmondása, a köteten tovább haladva ugyanis ahhoz a már-már közhellyé kopott megállapításhoz lyukadhatunk ki, hogy a másik, a világ, az igazság, de még az én is megismerhetetlen, megfogalmazhatatlan dolgok. Képes vagyok megfigyelni és leírni / magam és önazonosságomat? – teszi fel a kérdést a lírai én a már idézett versben.

A négy részre tagolt kötet első, Direkt túltöltöm című ciklusa elsősorban az énre fokuszál, az énség esetlegességéről, a térrel, a másikkal/másokkal való viszonyáról, ezeknek a viszonyoknak a lehetetlenségéről, és a másikról mint az énben (alapjában vett) hiányként megjelenőről beszél. Én én vagyok. De megértem a gyanakvást./ Mint amikor éjszaka, valahol az utcában / felkapcsolják a villanyt, és el kell képzelnem, / hogy mások is léteznek, még ha a többiek / hiányában kell is feldolgoznom a testem. (Megértem a gyanakvást) Az énség érzékelésében rendkívül fontos szerepet játszik a krízishelyzetben, a mindig kiszolgáltatott állapotban lévő test: beteg test egy kórházi környezetben, ahogy műtétre készítik elő, műtét után ébred, posztoperatív sebeit ápolja. A test mint az én határa itt mindig idegenséggel és szégyenérzettel kapcsolódik össze és megléte ezekben a válságszituációkban vehető észre. A kád volt a legmegfelelőbb, / mert valamennyi mindig kifolyt. Ahogy / beleültem, a bőröm összegyűrődött, megnőtt / a kis árok a kulcscsontomnál. Tíz-tizenöt / percig kell áztatni, közben szókeresőztem, / hátha találok egy szót, mert különben csak / a szégyen marad. Miért kell seb ahhoz, / hogy a testemmel foglalkozzam.(Kamilla)

A saját test idegensége a róla történő beszédben manifesztálódik: sosem önmagában érzékelhetőként jelenik meg, megfigyeléséhez valamiféle közvetítő közegre van szükség – legyen szó fürdővízről, amelyen keresztül önmagára mer nézni a versbeszélő, vagy hasonlatokról, amelyeken keresztül a testről írni tud. Leborotválnak. Arra emlékeztet ez a hang, / mint amikor a szúnyoghálót rakta fel a tépőzárra, / és egy régi fogkefével próbálta beledörzsölni.(Tépőzár)

A második ciklus centruma az énről átcsúszik egy őre. Amennyiben Kemény István a kötethez írt ajánlójának azon értelmezési javaslatából indulunk ki, hogy az én-, ő-, te-ciklusok végére a versek összeolvashatóak egy történetté, és ilyenformán a szövegekben megjelenő egyes szám harmadik személyeket ugyanazon ő-ként azonosíthatjuk, az figyelhető meg, hogy nagyjából ugyanaz jellemző, mint az énre. Idegensége, kiszolgáltatottsága, térbe-vetettsége határozza meg. A kövér fiúkat szerette,/ hogy kiszolgáltatottnak / érezhesse magát alattuk.(A kövér fiúk); Ki ő, ha bármit hordhat? Általában előtte ment be a könyvtárba, / de volt olyan, hogy semmi nem volt bent, amit keresett, / ilyenkor levett egy könyvet találomra, kinyitotta valahol, / és szamárfület hajtogatott a sarkára. Valaki ott nyitja majd ki. / Ő pedig olvasta, és viselte, amit otthonról hozott.(Gyerekruhák); ráterítem az egyik pulcsimat / (nem szeretem, mert túl szűk / a nyaka), olyan, mintha valaki / ölelné, elszenvedője egy térnek. (Elszenved)

A leíró és a leírt alak viszonya a maga hétköznapiságában körvonalazódik: bevásárlás, evés, kávézások jelenetei váltakoznak.

A Halak a bőröd alatt ciklusban már egyre inkább ez a viszony válik hangsúlyossá, hasonló mindennapi epizódokból rekonstruálható az olvasó számára: a róla itt már rólad lesz, és egyre inkább kidomborodik egymás előtti idegenségük. Nem akartam észrevenni, hogy valamit / mindig tükörnek használsz, hogy soha / ne kelljen közvetlenül magadra nézned (Valami helyett). A saját testet szégyenérzet köti az énhez, és a másik is ugyanúgy szégyelli a testét, kettejük viszonyát pedig a távolság, elhallgatások, idegenség jellemzi. Pólóban mindig kicsit görnyedten járok, / nehogy átlátsszon valami a testemből. / Téged ez mindig zavart, mért mutatom / a szégyenemet, azt mondtad, olyan vagyok, / mint a szomszéd, aki direkt a közepébe, / a kicsi vízbe pisil, és olyan hangos, hogy még / a konyhából is hallod.(Társasjáték)

A Piros ciklusban ismét a beteg test motívuma tér vissza, de ez most nem az én, ez az ő teste, a te tested. A ciklushoz tartozó versek fókuszában a lírai én és a másik betegségének (v)iszonya áll, a haldoklóval való kapcsolat, a másik haldoklásához való hozzáállás lehetőségeit boncolgatja. A testet itt is térbe vetettsége határozza meg és korlátozza. A halál a hétköznapokba szüremkedik be, mindennapos cselekvések jelenetei közé ékelődik az elmúlás félelme, a gyász.

Németh Gábor Dávid debütáló kötete akkor kínálja a legizgalmasabb befogadói élményt, ha a teljes szövegkorpuszt nézzük. A versei úgy válnak igazán jelentésessé, ha végigkövetjük a ciklusokon átívelő perspektívaváltásokat, ha hozzácsatoljuk az újra fel-felbukkanó szavakhoz az újabb felkínált tartalmakat − a cukor például teljesen mást jelent a kötet más-más pontjain, vagy a haldokló beteg test térnek kitettsége más fényben világlik fel:

…azt hittem, az altató egy vízszerű, / folyékony anyag, de nem, olyan, mint a kefir, fehér / és sűrű, jó lett volna látni, ahogy átpréselődik azon / a kis lyukon, nem is kefir, inkább, mint a puding, mielőtt / besűrűsödik, azt mondtad, a cukrot csak a végén / rakjam bele, mert az ég oda. Az ablakból nézve a lombja, / a földszintről a törzse jelenti a fát, minden évben / egy emelettel lejjebb költözünk, tetszett, hogy / külön tudsz gondolkodni a cukorról. (Külön cukor)

Mindig csak az első korty után / rakja bele a cukrot, / ez a kávézás epikai minimuma, / kiskanalat keres a fiókban,/ két kanálnyival szereti, / de az első után véletlenül / belerakja a pohárba, / ezért leöblíti, / és úgy rakja / bele a másodikat, / aztán megmutatja nekem / a cukortartót, / hogy nem lett / kávés a cukor. / Félek, hogy egy reggel majd / csak áll mellettem, / issza / a kávéját, / és engem kihagy az egészből. (Folyamatos jelen)

NGD versei a nyelvet teszik próbára. Kollokviális stílusban beszél el mindennapi- és rendkívüli tapasztalatokat. Az általánosan és krízishelyzetben érzékelt testet térbe vetettségében ábrázolja, az emberi viszonyok lassú ellehetetlenüléséről, szégyenről, félelemről, halálról beszél: mindezt hétköznapi szavakkal. Versei jelenetszerűek, az én, a te, az ő, a mi mindig valamilyen konkrét szituációban látható, leginkább ez engedi meg, hogy összeálló történetként váljanak értelmezhetővé a versek és a ciklusok. NGD kötete a kimondhatóság határait keresi, és feszegeti, vagy legalábbis izgalmas kísérletet tesz rá.

Németh Gábor Dávid: Banán és kutya, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2017

Hozzászólás

Hozzászólás