Ellenpéldák (mi mire/minek?). Olvasói közbeszólás a peremről

Háy János Kik vagytok ti? című, az Európa Kiadónál idén megjelent könyve körül nagy vita kavarodott. Megjegyzem, hogy a könyv ismeretében, annak elolvasása után szembesültem ezzel. Én nem kívánok részese lenni ennek a vitának. Véleményemet – amely nem egyezik sem azok véleményével, akik a könyvet a nyilvánosságban támadják, sem azokéval, akik magasztalják – mégsem hallgathatom el. Annak tudatában kell ezt tennem, hogy szavaimat – e vita csatamezejétől való távolsága miatt – talán egyik tábor képviselői sem fogják meghallani.

A magam részéről riadtan állok e kavarodás peremén. Ez a riadalom (is) mondatja velem az alábbiakat. (Mondandóm kifejtésében nem fogok megnevezni szerzőket sem a „védelem”, sem a „támadás” oldaláról, de megadom néhány hivatkozott szöveg internetes elérhetőségét. Nem „félelmemben” járok így el, hanem azért, mert ebben a helyzetben nem tartom szükségesnek „nevek” – úgy értem, „tekintélyek” – felsorakoztatását egymás mellett vagy egymás ellenében, hanem – az alábbiakból talán kiderül, miért – ennek az ellenkezőjét tartom szükségesnek.)

Első ijedtség (siralom)

Elsőként ez az (a szó pozitív értelmében) „elitnek” számító médiafelületeken publikált és a Facebookon is többszörösen megosztott, könyvkritikának szánt szöveg hökkentett meg, nemcsak a megjelenése helyéhez nem illő arrogáns hangvételével (ízlésbeli összeférhetetlenséget érzékeltem ugyanis a szöveg és közvetítő közegei között), hanem a leginkább talán azzal a számomra nyilvánvaló csúsztatással, amire érvelése egész építményét alapozta, miszerint „[e]z a Háy-kötet tehát öndefiníciója dacára nem irodalomtörténet”. Ezt a tézist a hosszacska kritika több variációban is megismétli, hogy – miközben megmagyarázza, hogy bírálatának tárgya miért is nem felel meg „az irodalomtörténet tárgykörével foglalkozó tudományos művekkel szemben támasztott legalapvetőbb elvárások” egyikének sem – levonhassa az ugyancsak többszörös variációban megismételt konklúzióját, miszerint „a kötet a legnagyobb szerencsétlenség, ami a magyar irodalomtörténettel (…) történhetett”. Mivel – mint már jeleztem – korábban már olvastam a szóban forgó könyvet, egyetértek a kritikaíróval abban, hogy e kötet nem „irodalomtörténeti munka”; annak viszont nem találtam szövegszerű nyomát, hogy a könyv – mint a kritika szerzője szintén állítja – „ilyen szövegként szeretne működni”, ekként „hivatkozna önmagára”.

Ezt a „hazugságot”, miszerint „Háy megírt egy irodalomtörténetet” – ahogyan azt a fenti kritika szövegéből megtudtam – számos „ajánló, reklám (plakát, hirdetések online és offline)” is terjeszti a szélesebb olvasóközönség körében, miként „az ezzel összefüggő nézet is kezd terjedni, miszerint ez a könyv alkalmas lenne a közoktatásban valamiféle alternatív tankönyvszerepet betölteni, tanárok és diákok számára is”. Szerző „károsnak és veszélyesnek” tartja „a könyv ilyen irányú hatását” is, amelynek, mint írja, „már most is láthatók a jelei”.

A könyvet „alternatív tankönyvként” vagy „oktatási segédletként” propagáló reklámok hozzám nem jutottak ugyan el (talán a „centrumtól” távol eső helyzetem miatt?), de „a Háy-kötetet ebben a paradigmában üdvözlő” bírálatot már olvashattam itt; és egy másik helyen (itt) arról is tudomást szerezhettem, hogy a könyvet ebben „az oktatást leginkább segítő, támogató” minőségében áprilisban ki is tüntették.

Ezek után tudomást szereztem arról is (innen), hogy az irodalomoktatás egyik neves szakembere miért tartja a maga részéről is „ártalmasnak” és miért folytat „egyfajta ellenpropagandát a Kik vagytok ti? című »irodalomtörténet« ellen”. A számos egyetértő kommenttel, lájkkal és megosztással üdvözölt Facebook-bejegyzésében a szerző kifejti, hogy a könyv „avíttas irodalomszemlélete”, azaz szerzőiélet-központúsága miatt rossz irányban „befolyásolja az irodalomértést és irodalomtanítást”, „megerősít valamit, ami ellen az esztétikai nevelés küzd”, „visszalépést” jelent az irodalomoktatásban oly nehezen kiküzdött szemléleti fordulathoz képest, amelynek eredményeként „az irodalomtanítás figyelme a tanárok jelentős részénél már a művekre és nem az írók életrajzára irányul”.

Sietek itt közbevetni, hogy az utóbbi két bírálat általam is nagyra becsült („neves”) szerzőinek több megállapítását is egyetértéssel tudtam olvasni. (Előbbinél például ezt: „Talán olyan – iszonyatos munkával megteremtett – egyszemélyes irodalomtörténet ez, amelyben a tankönyvfigurák élő szereplőkké szeretnének változni? Melyben az ő sorsuk a mi sorsunk modelljévé válhat?”; utóbbinál – sok egyéb mellett – ezt: „…a tanárok és a diákok (…) hajlamosak az életrajz-központúságra. Két okból. Egyrészt, mert az életrajzi megfeleltetés kikerüli a jóval nehezebb esztétikai jellegű megközelítést. Másrészt, mert életrajzot könnyebb tanulni és számonkérni – ezért gyakori a visszaesés ebbe a hibába. Műértelmezést nehezebb tanulni, tanítani és számon kérni, mint adatokat”.) A magam részéről azzal is egyetértek, hogy ez a könyv nem méltatlanul kapott díjat egy könyvfesztiválon. De nem tudok egyetérteni sem a pozitív, sem a negatív bírálatoknak azzal a kiindulópontjával, miszerint ez a könyv a tudományosság igényével fellépő irodalomtörténeti műként, esetleg tudománynépszerűsítő kézikönyvként, és azzal sem, hogy oktatási segédanyagként „kínálná magát”.

Számomra nem kétséges, hogy a Kik vagytok ti? című kötet szépirodalmi alkotás; azaz – „szerzői szándék” ide, tudományos, pedagógiai, piaci, politikai és más érdekeltségű „műfaji besorolás” (kisajátítás) oda – képes önmagát ekként olvastatni.

*

Ami azt jelenti, hogy olyan irodalmi alkotásról van szó, amelynek az „explicit tartalma” nem különíthető el „implicit tartalmától” („amit” mond, attól, „ahogyan” mondja); tehát megértésének elsődleges feltétele – mint minden művészetértésé – ennek az egybeesésnek az érzékelése, illetve annak elismerése, hogy a mű formateljesítményével felfüggeszti a referenciális olvashatóságot.

(Bármilyen „bonyolultan” hangozzék is ez, nem tagadható, hogy a művészetértésnek ez a feltétele milyen pontosan teljesülhet nagyon sok esetben. Akár annak a kisgyermeknek az esetében is, aki képzelőerejével, ritmusérzékével, egész lényével bevonódik a hallgatott vagy mondott vers, mese megformált, fiktív világába, s mivel egyáltalán nem érez késztetettséget arra, hogy az „explicit tartalmakat” különválassza és azok „valóságvonatkozásait” ellenőrizze, így az ő képzelete közreműködésével keletkező, kimondatlan „implicit tartalmaknak”, vagyis a valóság végtelenül gazdag „kimondhatatlanjának” a varázslatos élményében részesül. Vajon miért nem működik a művészetértésnek ez az elemi képessége az irodalomoktatásban? Miért van az, hogy – mint fentebb olvastuk – „[m]űértelmezést nehezebb tanulni, tanítani és számon kérni, mint adatokat”? Vajon nem az igazságbirtoklás modern kori igényének a jegyében alakult ki az irodalom oktatásának az a hagyománya, amely a művek „explicit tartalmának” uralását tekinti céljának, s ennek értelmében már az iskoláskor kezdetétől a művek referenciális olvasására szoktatja át a diákokat? Vajon nem a műalkotás kimondhatatlanjától, megragadhatatlan „implicit tartalmaitól”, jelentése uralhatatlanságától való félelem-e az, ami miatt az oktatásban az irodalmi szövegeket – azok természetétől teljesen ellenkező módon – maradéktalanul dekódolható/dekódolandó szövegeknek tekintik, s úgy kezelik, mintha azok információközlő szövegek volnának?  Vagyis az irodalomoktatás az olvasás folyamatában keletkező jelentések esztétikai élménye-tapasztalata helyett a tartalmazott jelentések azonosítását tekinti feladatának, amit a legkönnyebben művön kívüli – pl. társadalmi, szerzői életrajzi – tényeknek való direkt megfeleltetéssel, vagy – ami ennek a fordított megfelelője – a művek kontextustól függetlenített „formai elemzésével” tart lehetségesnek?)

Amennyiben a Kik vagytok ti? című kötetre irodalmi alkotásként tekintek – tehát lemondok a jelentésazonosító (referenciális) olvasás kötelmeiről – olvasatomban a mű „implicit tartalmaként” – sok más egyéb mellett – éppen irodalomértésünk fentiekben jelzett problematikussá válásának (működésének, e működés feltételeinek, akadályoztatottságának, működés és akadályoztatottság kölcsönhatásainak) figyelmeztető bemutatását ismerem fel.

Így például az alcímeket (Kötelező magyar irodalom. Újraélesztő könyv) nem úgy olvasom, mint szó szerint értendő „szerzői utasítást”, amelynek értelmében „a közoktatásban »kötelezően« elolvasandó szerzőkről és művekről szól a könyv, vagyis oktatási segédkönyv”, hanem a szöveg részeként, amely a könyv egésze által belülről megformált esztétikai lehetőségtérben nyeri el – az „explicit” és „implicit” tartalom különválasztásával nem megközelíthető – jelentéseit. A könyv fejezetei a „magyar irodalomtörténetnek” egy személyes olvasatát jelenítik meg, mégpedig egy olyan olvasóét, akinek irodalmi műveltségét – mint oly sokunkét – az iskolában „kötelezően” oktatott, rögzített irodalmi kánon és – ugyancsak kötelező módon – szerzőközpontú irodalomértelmezési hagyomány alapozta meg, amely véglegessé merevített írói biográfiáknak alárendelten közvetítette az irodalmat és tanította annak referenciális olvasását. Az „újraélesztés” kísérletei a könyvben azt példázzák, hogy lehetséges és szükséges („kötelező”) az irodalmat éppen e rögzült előítéletek ellenében olvasni, másfelől azt, hogy az irodalom a maga rendeltetését éppen a mindenkori – az oktatás és más intézmények által közvetített – kánont (le)bontogatni képes, „újraelevenítő” egyéni olvasatok által töltheti be. (Hogy mi is lenne az irodalom rendeltetése, azt a könyv írói/olvasói hitvallásként olvasható bevezetője, a Morzsamagyarok hazája világítja meg nagy erővel, s innen nézve felsejlik a „kötelező magyar irodalom” szókapcsolatnak egy újabb értelemlehetősége is.)

Semmiképp sem arról van szó tehát, hogy az író egy általa preferált szerzőkből és művekből összeállított „irodalomtörténettel” akarná helyettesíteni a meglévőt, és azt mint olyat „kötelezővé” tenni. A könyv esztétikai terében létesülő olvasó ugyanis nem azonos a szerző művön kívüli személyével, s így az „újraélesztés” művelete mint poétikai fogás működik, amely az irodalom történetének egy lehetséges, az olvasói előítéleteket játékba hozó, sajátosan egyéni újraolvasási kísérletét jeleníti meg. Ennek az olvasatnak az egyediségét (pótolhatatlanságát és ugyanakkor lezárhatatlanságát) hitelesítő mivolta nem csak a sajátosan egyéni, humorban, iróniában bővelkedő stílusában, hanem kihagyásaiban, megformált aránytalanságaiban, vagy éppen a korrigálhatóságnak kitett értelmezéseiben is megmutatkozik. (Hiszen az irodalom minden egyéni olvasatának a jellemzői ezek, függetlenül attól, hogy bevallják-e ezt vagy sem.)

Mindazonáltal az Újraélesztő könyv nem zárja ki az irodalom- és művészettudományok, az irodalomtörténet, a történeti forráskritika, a történeti és a társadalomtudományi kutatások eredményeit, ahogyan az olvasott művek recepciójának az ismeretét sem, és nem tagadja ezeknek az ismereteknek a szükségességét. Olvasataiban az olvasói köztudatba ágyazódott, véglegessé stilizált ismeretkonstruktumoknak a lebontását, de nem megsemmisítését végzi el. Az elemek összjátékának újfajta jelentéses kapcsolatai meglepetésszerűen és szórakoztató gördülékenységgel bomlanak ki a kötet olvasójának tekintete előtt. Nyelvhasználatának e szórakoztató modalitása miatt a Kik vagytok ti? az irodalom populáris (de nem populista!) regiszterében is olvasható. Továbbá – meggyőződésem szerint – méltán bevonható akár az iskolai tananyagba is – de szépirodalmi olvasmányként, és nem az irodalmat helyettesítő oktatási segédanyagként!

Kánonokat dekonstruáló mivolta ellenére ez az „újraélesztő könyv” nem a kánonok tagadása (hiszen azt is tanúsítja, hogy az irodalom nem létezhet a kultúraközvetítő intézmények működése, s az olvasói köztudatba épülő kánonok nélkül), hanem a rögzített kánonoknak, olvasati előírásoknak, a reflektálatlan olvasói előítéleteknek, a véglegesnek szánt értelmezéseknek az esztétikai cáfolata.

Nem vált-e vajon mára már lebontandó előítéletté az irodalom dekontextualizált (sterilen értett „műközpontú”) értelmezésének a követelménye is, akárcsak a „szerző halálának” a maga idején még oly termékeny, de később (talán a sok hangoztatástól?) szlogenné váló, s így provokatív modalitását is elveszítő elve?

Könyvünk fő címének – Kik vagytok ti? – elsődleges utalása az olvasott művek szerzőire irányítja a figyelmet, s a személyes megszólítás gesztusával – a tankönyvekben közölt biográfiák beszédmódjától eltérő, ezért szokatlan – párbeszédhelyzetet teremt. E beszédmódváltásban ragadható meg a könyvben megvalósuló olvasási stratégia lényege: csak így, párbeszédhelyzetben „éleszthetők újra” a szerzői életrajzoknak az irodalomtörténeti hagyományból ismert, véglegesített konstruktumai, a túlismertség miatt deszemantizálódott portréi. Mivel az „újraélesztés” egyszemélyes kísérletei a fikció terébe kerülnek át, ami felfüggeszti referenciális olvashatóságuk követelményét, a könyv olvasója számára nemcsak az válik lehetővé, hogy maga is tevékenyen bekapcsolódjék az „újraélesztés” játékaiba, hanem az is, hogy szembesüljön e játék „nehézségeivel” is (jegyezzük meg: e szembesülés élvezetteli, hiszen valódi játékról van szó), és így saját olvasói tapasztalatai mérlegére helyezzen olyan kérdéseket, amelyek az irodalomtudomány számára is nyitott kérdések. Ilyen válaszra váró kérdés például: miben is áll a mű és a szerző viszonya, hogyan tartozik hozzá a szerző a műhöz?

Ha e kötet címét – Kik vagytok ti? – a fentebb mondottak értelmében a poétikailag megformált szövegnek mint egésznek a részeként, s nem abból kiemelten, csupán szó szerinti értelmében értjük, akkor lehetővé válik, hogy a dialógusszituációt előlegező cím akár intertextuális utalásokkal felgazdagodva (is) hangozzék, s így esztétikai térbe helyezetten jelenítse meg a megszólító és a megszólítottak elevenen hangzó hangját, beszédét. Így például a cím hangzásával is rájátszik egy, a magyar irodalmi köztudatban ma is elevenen őrzött, szintén (másképpen) provokatív módon „szerzőidéző” könyv címére, az Így írtok ti-re. (Ez még akkor is lehetséges, ha – mint azt a könyv szerzője egy vele készített interjúban nyilatkozta – részéről nem volt tudatos ennek az egybehangzásnak az érzékeltetése. Ez az eltérés – hogy ti. a szerző és a befogadó(k) számára a szövegnek egymástól eltérő jelentéslehetőségei válhatnak tudatossá – a „szerzői szándék” köztudatban rögzült értelmének – miszerint a mű a szerző által intencionált jelentést, „üzenetet” őrzi, így tehát az értelmezőnek ezt a jelentést kell visszakeresnie a műben – a cáfolhatóságára és a fogalom újraértelmezésének a szükségességére mutat rá. Mint ahogyan erről Umberto Eco is ír A rózsa neve című regényéhez fűzött margináliákban, a szerző nem mindenható ura az általa teremtett szövegvilágnak; ellenkezőleg, a formálódó mű már a megírása első pillanatától kezdve „hatalmat gyakorol” valahogyan a szerzői akarat fölött, amely hatalomnak az író köteles minden erejét, tudását, testi-lelki-szellemi koncentráló képességét latba vetve – alárendelnie magát.) Könyvünk címének (Kik vagytok ti?) az említett rezonanciáját Karinthy nagy hatású, „irodalmi karikatúrákat” felsorakoztató könyvének a címével (Így írtok ti) nem csupán a címek hasonló hangzása, hanem a kötet egészének „szemtelen” hanghordozása, humora, sokfelé csillámló iróniája és – nem utolsósorban – műfaji besorolhatatlansága hordozza.

A cím által megteremtett beszélgetés-szituáció bevonz – egy másik szövegközi kapcsolat megelevenítésével – egy egészen konkrétan hangzó, „hetyke” választ is a „kérdezettek” egyikének a részéről: Ki vagyok én? Nem mondom meg…. Ez a Petőfi-verscím (a hozzá tartozó verstesttel együtt) önmagában is provokatív válaszként hangzik arra az olvasói köztudatban rögzült előfeltevésre, miszerint a költő individualitásának titka birtokolható lenne. Hiszen a műben megszólaló, megformált „én” nem azonosítható a költő művön kívüli „énjével”, életével, így egyikből sem vezethető le a másikra vonatkozó egyértelmű, végleges magyarázat. Nincsen tehát közvetlen megfelelés élet(rajz) és életmű között. (Ezt nem más, mint „maga Petőfi” tanúsítja az „intertextualitás hullámhosszán” minket elérő válaszával: az a magyar költő, akinek a recepciójában talán a legerősebben érvényesül a referenciális olvasás hagyománya, amely a verseket az életrajzi adatokból építkező, véglegessé rögzített biográfia felől érti–értelmezi, illetve fordítva: az életműből kiindulva a szerző életének, élményeinek, „lelki alkatának” a minél pontosabb rekonstrukciójára törekszik.) Petőfi verse („válasza”) felől olvasva az „újraélesztő könyv” címét, még nyilvánvalóbbá válhat, hogy a Kik vagytok ti? kérdés belső, elvi indokoltságát abból a felismerésből nyeri, miszerint a szerző hozzátartozása a műhöz nem biográfiai, hanem esztétikai kérdés.

A szerző műhöz tartozásának magától értetődősége a mi kultúránkban már abban is kifejeződik, hogy szerzők nevéhez társítva olvassuk a műveket; vagyis azokhoz a befogadói előfeltevéseinkhez, amelyek meghatározzák a művek olvashatóságát, hozzátartozik a szerzők neve is. A szerzői név a műhöz tartozásában jelentéses; ez azt jelenti, hogy mint valóságos személyt jelölő név úgy ismerhető fel a műben, mint annak az „alkotói energiának” a megtestesítője, amely – mintegy a formálódó mű követelményeinek a szolgálatában – elvégzi a művet formáló munkát. Ez az alkotó személy valóságos: ugyanúgy saját arccal, hús-vér testtel, magánélettel rendelkező ember, mint bármelyikünk; a formálódó mű belső poétikai törvényei viszont azt követelik tőle, hogy alkotói munkáját a műnek alárendelődve, a magánélet viszonylagos kirekesztésével végezze el. A szerző tehát egyszerre van „kívül” és „belül”, és miközben e kétféle létmódja nem keverhető össze egymással, nem is szakítható el radikálisan egymástól. Ahogyan a szerző valóságos személyét figyelmen kívül hagyó sterilen műközpontú értelmezés deszemantizálja a szerzői nevet, ugyanúgy törli el a szerzők egyéni arcát az a biografikus megközelítés, amely nem vesz tudomást a szerzői portrénak a művek befogadása során megvalósuló, folyamatos, befejezhetetlen formálódásáról.

A Kik vagytok ti? kötetben bemutatott szerzőknek a „kötelezőként” hagyományozott, megmerevedett portréi az életműveik felőli folyamatos rákérdezés, fürkésző szemrevételezés, képzeletmunka nyomán, az untig ismertből váratlanul kiütköző idegenségek felmutatása révén válnak ismét elevenné, jelentéstelivé. Vagyis embertársakká, akiknek mindegyike: „egyedüli példány”; s akik egyedi, megismételhetetlen, hasonlíthatatlan arcukkal és életük kifürkészhetetlen titkával vonzzák magukra a mindenkori olvasó figyelmét és érdeklődését. Figyelemre méltó, hogy az „újraélesztés” műveletei a Kik vagytok ti? kötetben az esztétikai érdeklődés jegyében történnek; azaz szerzőjük nem törekszik a megszólított szerzők kiismerésére, életük végső „átvilágítására”, titkaik birtoklására és kiszolgáltatására (mint például a bulvár), és nem törekszik végérvényesnek szánt portréik felmutatására sem (mint amilyenekkel a tankönyvekben találkozhatunk). Abban az esztétikailag termékeny viszonyban, amely a megszólító és a megszólítottak között létesül, nem oltódik ki az idegenség előtti megütközés, a (még mindig) nem értés, a félreértés hermeneutikai potenciálja, ami lehetővé teszi, hogy – akárcsak a „való életben” – a másik ember életét hol örömteli rácsodálkozással, hol csalódottan, hol részvéttel, hol nevetéssel, olykor haraggal, máskor helyesléssel kísérve – érzékeljük („olvassuk”). Mások életének az ilyen esztétikai érdekeltségű – tehát nem a kívülálló fölényes, megítélő pozíciójából történő – „olvasása” beavathat bennünket a saját életünk „olvasásának” gyakorlatába is; vagyis képessé tesz bennünket arra, hogy önmagunk életére is mint idegenségre tekintsünk, és ebből adódóan megértésre törekedve felismerjük, hogy a mi életünk is – mint valamennyi embertársunké – egymással összetéveszthetetlen, egyedi és megismételhetetlen élet.

Az íróportréknak az ilyen, esztétikai érdekeltségű bemutatása a kötet szerzője részéről egy következetesen érvényesített nézőpontot, a szövegformálásban testesülő sajátos viszonyulásmódot tesz szükségessé, amelyet – Mihail Bahtyin nyomán – „esztétikai szeretetnek” nevezhetünk. (Máshol, például Nicolai Hartmann Esztétikájában is olvashatunk a művészi alkotásban nélkülözhetetlen szeretetviszonyról, de Wim Wenders német filmrendező reflexiói között is találhatunk erre vonatkozó megjegyzést: „Nagyon hamar rájövünk – írja egy helyen –, hogy a film szeretetteljesen viszonyul-e tárgyához vagy lenézi.”) Az „esztétikai szeretet” fontos ismérvei közé tartozik a részvétteljes (tehát nem ítélkező), ugyanakkor elfogulatlan (érdekmentes) viszonyulásmód „szeretete tárgyához”.

*

Második ijedtség (borzadály)

Abban a – közbeszólásom legelején hivatkozott – bírálatban, amelynek a szerzője azért ítéli „kártékony tévedésnek” a Kik vagytok ti? kötetet, mert az nem képes megfelelni az irodalomtörténeti szakmunkáktól, de – mint a részletes indoklásban kifejti – az oktatásban alkalmazható tudományos ismeretterjesztő könyvektől, sőt még a „legmagasabb színvonalú bulvár-ismeretterjesztéstől” elvárható követelményeknek sem („Háy könyve – írja – … a tudományosság és a bulvár között esett a pad alá, és ahová esett, ott semmi más nincsen, csak kontárság, vagy szebb szóval: áltudomány”), a szerző így nyilatkozik az általa „valódinak” tartott, tudományos értékű irodalomtörténetírás védelmében:

„Az irodalomtörténet ugyanis kizárólag szövegekkel dolgozik, ha hagyják, nem pedig emberekkel (élőkkel vagy holtakkal). Nincs tehát mit újraéleszteni, mert nincsen halott.”

Rémülten állok ez előtt az „ember nélküli tudomány” uralmát hirdető kinyilatkoztatás előtt. Minek a nevében mondható ilyen? A „tudomány” nevében? Kénytelen vagyok visszakérdezni: az irodalomtörténet kizárólag szövegekkel dolgozik, és nem emberekkel?! Nem éppen választott tárgyának – maguknak a szövegeknek – a holttá nyilvánítása történne meg abban az eltárgyiasító műveletben, amellyel a tudományos kutatás kiemelné a szövegeket éltető közegükből, az írás és az olvasás (mint eminensen emberi tevékenységek!) általi hagyományozódásuk életvilág-kontextusából? Nem éppen az emberi közegből kimetszés módszere változtatná az irodalomtörténet tudományát visszafordíthatatlanul történetietlenné?

Ha e kritika szerzője figyelmesen olvasna sok (más) irodalomtörténeti munkát – vagy akár még azt a Háy kötetét szintén irodalomtörténeti szempontból bíráló kritikát is (itt olvasható), amelynek (valóban) neves szerzőjét „egyetértéséről” biztosítja –, meggyőződhetne róla, hogy (szerencsére) nem mindenki osztja az ő véleményét az „elembertelenített” tudományosság-eszményt illetően.

(Mint ahogyan – reményeim szerint – azt a vélekedését sem, amely irodalomtörténet és irodalomoktatás kapcsolatára, és e kapcsolat társadalmi rendeltetésére vonatkozó kinyilatkoztatásában kap hangot: „Ám mivel a nemzeti irodalomtörténet kötelező iskolai tárgy [sic!] (…), és mivel az órákon valamit tanítani kell [sic!], az irodalomtörténészek egyik fontos társadalmi feladata a korszerű tananyag kitermelése [sic!].”)

Nem tagadhatom, hogy ennek az – „ijedtségeim” elsődleges forrásául szolgáló – kritikának a szövegét azzal az erősödő benyomással (balsejtelemmel) olvastam, hogy bár szerzőjének valószínűleg nincsen még „neve”, de láthatóan minden törekvése arra irányul, hogy (minél előbb, annál jobb!) nevet szerezzen magának. Ez irányú törekvése jól megmutatkozik például abban, ahogyan önérvényesítési szándékát becsmérlő hangvételével, gyakori csúsztatásaival, magabiztosan hangoztatott, személyes meggyőződést nélkülöző teoretikus szólamaival „vitairattá” stilizálja; így az olvasó figyelmét kritikája tárgyánál is hangsúlyosabban önmagára, illetve arra a vélt vagy valós hatalmi pozícióra tereli, amely pozíció őt az ítélkezésre láthatóan felhatalmazza.

Kezdeti balsejtelmem a továbbiakban csak fokozódott, amikor szembesültem a „kritikai igazságtétel” nevében indított újabb véleménynyilvánítások extremizmusaival.

Ebben az tűnik számomra a legfurcsábbnak, hogy mindkét oldalon állók – a könyv megjelenését üdvözlők ugyanúgy, mint a támadói – érvelésének kiindulópontja voltaképpen egy félreértés, amely a piaci tekintély diktálta műfaji besorolásnak a (reflektálatlan?) átvételén alapul. A piac érdekei „nevében” történő műfaji besorolás szerint a Kik vagytok ti? leginkább „irodalomtörténetként”, illetve „oktatási segédanyagként” fogyasztható (azaz eladható) könyv. Ezek nyomán egyfelől a tudomány, másfelől az oktatás érdekeit képviselő szaktekintélyek – számomra érthetetlen módon – ennek az osztályozásnak megfelelően ítélték meg – dicsérték vagy kárhoztatták – ezt a természete szerint egyik kategóriába se beleillő – mert szépirodalmi művet. (Jellemzőnek érzem, hogy a könyvet támadó egyik vitairat éppen Fogyasztóvédelem címmel íródott.)

(A Kik vagytok ti? című kötetet szerintem sem érdemes, sőt nem is szabad oktatási segédanyagként bevinni irodalomórára, mégpedig azért nem, mert mint bármely eszköz- funkcióba kényszerített műalkotás, éppen művészi funkcióját veszítené el az ilyen használatban. Ezzel szemben – szépirodalmi műként olvasva – biztosan megállná a helyét oktatási szituációban is!)

A vitába végül a kötet szerzője is bekapcsolódott, válaszolván az (oktatási oldalról érkező) egyik támadásra. (Itt olvasható.) Bár válaszában sok tekintetben meggyőzően érvel, e rosszhiszemű vitadiskurzus természetének megfelelően – ami már nem eszmecsere, nem a kérdés megvitatása, hanem a szembenálló vélemények háborúja a „kinek van igaza?” jegyében – óhatatlanul „felveszi a kesztyűt”, vádakra vádakkal felel, a vita hevében „védhetetlen” állításokat is megfogalmaz, így végül aztán – így látom – nem tudja érdemben megvédeni saját alkotását. (Érdemes viszont visszakeresni a kötet megjelenése alkalmából vele készített interjúkat még a „véleményháború” kitörése előttről, amelyekből kiderül, hogy az író nagyon is értő olvasója könyvének.)

Ám hogy e könyvnek a szerző védelmére – szerencsére – nincs is szüksége, arra éppen a vita egyik ütközőpontjába helyezett filozófusnál, Hans-Georg Gadamernél találunk indoklást: „A költemény [értsd: a nyelvi műalkotás] nem úgy áll előttünk, mint olyasvalami, amivel valaki mondani akar valamit. Magában áll ott. Azonos módon áll szemben mind alkotójával, mind befogadójával. Eloldva minden szándéktól, csak és kizárólag szó.” – olvasható a Miként járul hozzá a költészet az igazság kereséséhez című tanulmányban. (A „rend kedvéért” megjegyzem még, hogy Gadamer felfogásában a nyelv, a szó, különös tekintettel a költői szóra, nem ellentettje a valóságnak. Ellenkezőleg: rendeltetése, hogy a valóságot „létének felfokozott igazságába” emelve mutassa be.)

Sem Gadamernek, sem Háy Jánosnak (úgy értem, a műveiknek) nincs tehát szüksége védelemre; annál inkább nekünk van/lenne talán nagyobb szükségünk arra, hogy megtanuljuk helyesen olvasni azt, ami írva: vagyon.

Utóirat

Végül mégiscsak: gondolnom kell valahogyan arra is, ki(k)re számíthatok (ha egyáltalán), akik meghall(gat)ják ezt a közbeszólást.

A Kik vagytok ti? bevezető esszéjének metaforájával élve: talán éppen a hazátlan „morzsamagyarokra” gondolhatnék, akiknek – akárcsak nekem – nem jut már hely az ellenséges táborok által megosztott és kisajátított térben („országban”). Persze könnyen megeshet, hogy még ők se vennének be a „delegációjukba”, peremvidékről jött(-ment) mivoltom miatt. A magam részéről én ezt nem venném sértésnek; jó nekem itt, a morzsánál is morzsább, „porszem-magyarok” között lenni, olvasni, közbeszólni.

Kolozsvár, 2019. július 26. – augusztus 4.

Háy János: Kik vagytok ti? Európa Kiadó, Budapest, 2019.

Hozzászólás

Hozzászólás