Móra Menta: Csontkatonák

Dinoszauruszcsontokat találtál a homokozóban. Valahogy rávettél, hogy egész délután ássunk, további leletek reményében. Neked a koponya kellett, az volt a terved, hogy egy lapáttal fogod kikaparni belőle a dinoszaurusz agyát. A hiányzó darabokat homokból építettük meg. Nem értettem, miért teszed egymásra a leleteidet, mint a téglákat, én az enyémeket kardnak akartam használni. Persze apró szemcsékre folytak szét, valahányszor megpróbáltam felemelni őket. Neked jutott eszedbe, hogy készítsünk belőlük sátrat. A csúszda alatt dolgoztunk, nehogy az óvónők meglássanak minket. Miután elkészült a sátor, a megmaradt csontokat katonákká neveztük ki, majd két seregre osztottuk. Az egyik jobbról, a másik balról támadta az immár erődként funkcionáló sátrat, és azon versenyeztek, ki tudja hamarabb lerombolni. Valahányszor az egyik csapat nyert, ismét felépítettük az erődöt, és elölről kezdtük az egészet. Próbáltuk a homokba szúrni a csontkatonákat, de azonnal elvágódtak, amint elengedtük őket. Nem is tudtuk megkülönböztetni azokat, akik a játék szerint már halottak voltak, azoktól, akiket egyszerűen csak hagytunk eldőlni. Végül segítettél lekaparni egy darab bőrt a hüvelykujjam hegyéről, így egy kis vérrel pirosra tudtuk festeni a halott katonákat, mintha lelőtték volna őket. Később a homokozón kívülre is kiterjesztettük a játékot. Az óvónők az ellenséges hadsereg tagjai voltak, nekem pedig észrevétlenül kellett eljutnom a konyháig, hogy élelmet szerezzek a csapatomnak. Ebédidő alatt könnyen hozzájuthattam bármihez, de egy extra adagot is lopnom kellett, hogy enni adhassak a csúszda alatt állomásozó katonáknak. A játék kezdete előtt megpróbáltalak becsempészni az ebédlőbe, de rögtön kiszúrtak, és elmagyarázták, hogy az ebéd csak azoknak jár, akik ebbe az óvodába vannak beíratva. Többet nem akartad megpróbálni, féltél, hogy jönnének a kérdésekkel. Hova jársz, miért nem ide, ha egyszer testvérek vagyunk, a szüleink tudják-e, hogy mindig ideszöksz. A csúszda alatt nagyobb biztonságban voltál, senki nem látott meg, én meg az ellenség területén manővereztem, hogy ennivalót vigyek neked. Csak izgalmasabbá tette a csatát.

A fürdőszobacsempén térdelek. Abba akarom hagyni, de azt mondod, ha te végigcsináltad, nekem is mennie kell. Fölém hajolsz, és a megrágott kenyérdarabokat meg a spagettit nézed. Próbálod felmérni, hogy mennyi lehet még hátra, a jégkrém mennyiségét a legnehezebb megbecsülni, teljesen összekeveredett a folyadékkal, amit eddig ittam. Még egy fél tányérnyi spagetti maradhatott bennem, de nem jön fel, csak a gyomrom rándulásait érzem. Cserélni akarok, de azt mondod, te már végeztél, nem szabadulok ilyen könnyen. Persze nem is akarok, csak egy kis szünet kellett volna. Szerinted csak nem nyomtam le elég mélyre az ujjaimat, te is meg akarod próbálni.
– Minek ettük meg egyáltalán az összes kaját?
Próbáltam megtörölni a számat, mielőtt megkérdeztem, de még így is érzem a gyomorsav szagát, miközben beszélek.
– Anya mondta, hogy mára el kell fogynia.
– Legközelebb ássuk el a kertben, nincs kedvem minden alkalommal kiköpni a belemet!
– Van még egy adag pizza a mélyhűtőben, azt kivihetjük, most nekem is elegem van.
A kerítés mellett van egy nagyobb folt, ahol már egy ideje nem nő fű, ott kezdünk el ásni.
– Legyen jó mély a lyuk, nehogy a kutya véletlenül kikaparja!
Elképzelem, milyen lenne a mirelit pizza darabjaiból erődöt építeni, mint régen az óvodában, azt játszani, hogy benne élünk, és az életünk árán is meg kell védenünk. A hangyák bemásznak a lyukba, hogy megszerezzék a pizzát, ők lehetnének az erődöt ostromló csapatok. Beleköpök párat a lyukba, hogy eltűnjön az étel íze a számból, aztán betemetjük az egészet. A hangyák kimásznak a réseken, elrontják a fantáziámat a fuldoklásukról. Talán befele menet gyűjthetnék pár bogarat, hogy befőttesüvegbe zárjuk őket, és nézzük, ahogy meghalnak. Az utolsó pillanatban adnánk nekik ételt, aztán gyorsan visszazárnánk az üveget. Az ételmorzsák a tetemek mellett penészednének hetekig, mi meg nevetnénk, hogy az állatok mennyit rohangálnak élelem után, most meg ott hever mellettük, mégsem tudják megenni.
Másnap anya megkér, olvasszuk ki a mélyhűtőt. Már egy ideje nem lehetett becsukni az ajtót, akkora jégdarabok rakódtak fiókokra. Ha valamit ki akarok venni, öt percig kell ököllel verni a tömböket, amik persze mindig a lábamra esnek. A kezem foltos maradt utána. Nem szokott vérezni, viszont zuhanyozni csak hideg vízben tudok, mert a forró égeti a részt, amivel a jeget szoktam ütni. Egy ideig furcsálltam, hogy nem gyógyultak be a foltok, de mikor egyszer bőrdarabokkal a számban ébredtem, kiderült, hogy valahányszor álmomban korog a gyomrom, az új bőrréteget rágom le a sebekről.
A kiolvasztás során találunk pár ezeréves pitét, amiket tavaly hoztunk el a mamától. Előkerül egy doboznyi légy is, amelyeket nem akartunk lecsapni, nehogy összekenjék a falat, ezért inkább egy fagylaltosdobozba zártuk őket. A dobozról persze vagy fél évre megfeledkeztük. Anya barbárnak tartja az ilyesmit, ezért gyorsan kivisszük a tetemeket a kertbe, hogy eltemessük őket a tegnap ásott gödörbe. Még szerencse, hogy fagyasztott kaja volt, különben elkezdett volna rohadni a föld alatt, és most öklendeznénk a szagtól. A legyeket beöntjük a pizza mellé, a gödröt meg betemetjük. A szomszédnak szánt teasüteményt a legyes dobozba tesszük anyának, abban vigye majd át.

Egon Schiele: Álló férfiakt vörös ágyékkötővel

Egyszer az óvodában valaki megtalálta az eltemetett ebédmaradékodat. Karcsi megfenyegetett, hogy elmondja az óvónőknek, mire én megpróbáltam fejbe vágni. Végül beleegyezett, nem árul el, ha egy héten át neki is lopok extra adagot. Akkor még mindenhova magammal hordtam az elrongyolódott pokrócomat, úgyhogy nem volt feltűnő, hogy a hasamhoz szorítottam az ebédlőből kifele jövet. A zsömléket, szendvicseket és dobozos üdítőket viszonylag egyszerű volt kimenekíteni, de Karcsi a titoktartásáért spagettit is akart. Mikor megpróbáltam egy tál takaróba csomagolt milánóival kisétálni az ebédlőből, nekem rohant, én meg magamra öntöttem az egészet. Persze csak azért csinálta, hogy azt mondhassa, megszegtem az alkunkat, és elterjeszthesse, hogy bolond vagyok. Másnap mindenki arról beszélt, hogy van egy képzeletbeli barátom, meg hogy azért vagyok kövér, mert kétszer annyit eszem, mint a többiek. Megint megpróbáltam fejbe vágni Karcsit, hátha akkor berekeszti a pletykálást, de mikor meglátott, elkezdett kiabálni, hogy „Gombóc Artúr meg akar ölni”, mire mindenki rögtön odajött hozzánk. Anya persze azt mondta, hogy a fiúk csak akkor hívják kövérnek a lányokat, ha udvarolni akarnak nekik, a fegyverként magamnál hordott homokozólapátot pedig elvette tőlem, mert a lányoknak nem szabad erőszakosan viselkedniük. Továbbra is a csúszda alá bújva régészkedtünk, de ezentúl az ebédre sem mentem be.

Miután kiolvasztjuk a mélyhűtőt, anya megkér minket, hogy vigyük át a pitéket a szomszéd néninek. Megint azt játsszuk, hogy katonák ellen harcolunk. Most mi vagyunk a beépített emberek, akik kedvességet tettetnek, miközben titokban a rajtaütést szervezik. Túl nagyok és könnyen észrevehetőek vagyunk ahhoz, hogy beosonjunk a hátsó kertbe és ott kémkedjünk, ezért a színlelés sokkal jobb módszernek ígérkezik. Mosoly, átadom a pitéket, a néni hülyeségeket beszél arról, amit látott a tévében. Bólogatok, nem, nem kérek süteményt, anya vár haza ebédre. Gyors elköszönés, aztán sprint hazáig. A műmosoly egészen a kertkapuig kitartott, ez rekord. Futunk még pár kört a ház körül, mielőtt bemennénk. Anya dolgozik, az ebédet a konyhapulton hagyta. Javaslom, hogy ássuk el ezt is a légytetemek mellé, de most nincs kedved hozzá, nem akarsz koszos lenni. Meg amúgy is, ha túl sokat ásunk, a szomszédok gyanakodni kezdenek majd, szóval kénytelenek vagyunk megenni az egészet. Nincs étvágyam, de mikor leteszem a kanalat, belemarkolsz a borsófőzelékbe, és a számba tömöd, egy része ráfolyik a nyakamra. Néhány borsószem megakad a torkomon, többször is nyelnem kell, hogy lecsússzanak. Aztán megint belenyúlsz a főzelékbe, a ruhád ujja is olyan lesz, én meg elhajolnék előled, de gyorsabb vagy, megkapom a következő adagot is. Aztán még kettőt, nincs szükségem rá, hogy segíts, magától is visszajön az egész. Már azelőtt érzem a marást a torkomban, hogy a savas íz a számba érne. A megcsócsált borsók visszakerülnek a tányérba, ahonnan jöttek, csak egy kicsit tűnnek megviseltebbnek.
– Most kezdheted elölről! – szólsz rám.
Aztán lejjebb nyomod a fejemet, majdnem bele a tányérba. Én meg újrakezdem az evést.

Hozzászólás

Hozzászólás