Nagy Hajnal Csilla: Hét (regényrészlet)

Hét munkacímet viselő kisregény első fejezete még 2014-ben íródott, abban a hiszemben, hogy egy novella. A narrátor elmesélte egy hetét, a rutint, amibe belefagyott, még ha ő nem is egészen érzékelte ezt a létet (legalábbis kimondva nem) belefagyásnak. Később ennek a narrátornak (Annának) a hetéből kivált valaki (Kele), jelezve, hogy ő is hasonló rutinba van bele, ha nem is fagyva, ágyazódva, kényelmesedve. Folytatták ezt a kiválást, egészen mostanáig, míg végül heten lettek. Az alább következő részlet a hatodik (N. című) fejezet első napját jeleníti meg.

Holnap engesztelésül átültetem a mentát.

Reggel észrevettem, hogy zaklatott hangulatba került a lakás növényvilága. Egyáltalán nem biztos, hogy ehhez a fejleményhez nekem bármi közöm volna, sőt, lehet, hogy a tegnapi nap fárasztotta le őket ennyire, bár már megszokták Nóra áttetsző kezeit, legalábbis lett volna idejük megszokni, de ezek a növények most mégis furcsán viselkednek. Persze ezt a kijelentést át kell gondolnom, nem szabad ennyire kivonnom magam belőle, mert az a helyzet, hogy amint birtokomba kerül egy növény, furcsán kezd el viselkedni.

A konyha pedig összement, ebben biztos vagyok. És ez nem az én hibám. Ezt csinálja hétfőnként, aztán én kimegyek a házból, és pontosan tudom, melyik tekintettel kell az ajtóból kifelé menet hátranéznem, és azt is tudom, hogy ha lenne tekintete, ő melyikkel nézne vissza rám, azért, hogy aztán távollétem alatt visszanyerje azt a tizenhárom egész kettő négyzetcentimétert, amit vasárnap éjjeltől hétfő hajnalig valahogy mindig kivet magából. Fogalmam sincs, mit tevékenykedik az a tizenhárom egész hat négyzetcentiméter az alatt az idő alatt, amit nem a konyhámban tölt, de talán mindannyiunknak jobb is, hogy nem tudom.

A Macskabölcsővel a kabátzsebemben sétálok át a városon, a tenyerem bőrére gondolok. Mostanában mintha folytonosan változó színnel látszódnának át rajta a vénáim, egyik pillanatban ránézek, tengerkék, azután mélyvörös, hófehér, és ha sokáig figyelem, néha azt a pillanatot is elkapom, amikor egyik színből a másikba vált. Valami történik bennem, amiről nem tudok. Még nem döntöttem el, ez mennyire zavar.
Lennie kellene valakinek ott, ahová megyek. Annak az embernek, akiben összegyűlt a világ minden szeretete, és annyira nem tudta hová tenni, hogy idővel be kellett költöztetnie egy épületbe, ahol vissza tud pattanni a falakról. És sem ő, sem a világ összes szeretete nem fogja elhagyni azt az épületet soha. A hűlt helyét látogatom a börtönben. Ez a hely egészen máshogy törte volna őt össze, mint az, ahol most él, itt maradt volna benne valami önmagából, amivel aztán ki tudott volna jönni belőle egyszer. Önző ez a vágy bennem. Évek óta nem láttam. Anna is látogatja őt, Beatrix is, de én képtelen vagyok beszélni róla velük.

Gužák Klaudia illusztrációja

Megállok a teremtménynél a portán. Megint, minden héten, egy halvány árnyalattal sötétebbek a szemei, és sápadtabb a bőre, ma az R betűvel álmodtam, kiválaszt nekem a nyilvántartásból egy Rékát, nyugodt vágyódással, lopva kémleli a ruháimat, neki és valamiért csak neki szeretnék hetek óta a tenyerem vénáiról mesélni, de ilyenkor mindig úgy érzem, túl boldoggá tenné őt, nem bírná elviselni. Réka türelmesen, gyanakvó félmosollyal várja meg, amíg leülök vele szemben, tudja, ki vagyok, meséltek neki rólam, minden héten elhozok és odaadok valakinek egy könyvet. Nem számított rá, azt mondja, valamiért sosem gondolta volna, hogy egyszer majd ő következik, pedig tisztában van vele, mennyire véletlenszerű a kiválasztás. Közömbösen beszél ezekről, néha elhúzza a száját, a távolba néz, megvonja a vállát, udvariasan mosolyog.

Nem kérdezem meg, miért van idebent, sosem kérdezem meg, néha elmondják, egészen változatosan viselkednek a bent élők. Van, aki a sors kezének tekint, vagy mondjuk afféle papnak, gyónni kezd, amint leülünk, vagy pár perccel később kezd el kitörni belőle a bűnbánat, és alig vesz levegőt, amíg a végére nem ér. Még mindig meg tudnak lepni. Olyan is előfordul, hogy nem akar találkozni velem, akit kiválasztok, ilyenkor az asztalon hagyom a könyvet, és fogalmam sincs, mi történik vele később. Réka nem meséli el nekem a történetét. Szinte kizárólag a helyzetről beszélgetünk, amelyikben éppen vagyunk, és a könyv cselekményéről. Nem hallott még se Vonnegutról, se a Macskabölcsőről, és arra a kérdésre, szokott-e idebent olvasni, megvonja a vállát. Nem tudom, szokásnak lehet-e nevezni, de néha találok egy könyvet valahol idebent, és ha jól néz ki, elrakom, aztán meglátom. Megforgatja a könyvet, megérinti a borítón fekvő macskát, elmosolyodik, de vicces egyébként, mert minden könyvben, amit találok, megkeresem az N. betűt, tudja, és ha nincs benne, mármint ha nem a maga könyve, akkor nem is nézem meg, csak visszaviszem a könyvtárba. Biztosítom róla, hogy ez mindenképpen tetszeni fog neki, az egyik kedvenc könyvem. Elismerő grimaszba fordul erre a szája, majd elneveti magát, most veszem észre, hogy legalább három foga hiányzik, mind nagyon feltűnő pontokon. Gyorsan össze is csukja az ajkait, de mosolyog még rám pár másodpercig. Aztán bólint, felemeli a könyvet, int vele, nagyon örültem, uram, mondja, majd feláll, alig észrevehetően megrázza a fejét, látom rajta, hogy nem nekem szól, és már bele sem gondol, hogy még mindig látom.

Elmondhatatlanul fáj itt hagynom a könyvet. Van még otthon ötszázharminckettő, és tudom, érzem, hogy meg kell szabadulnom tőlük, addig nem mehetek sehova, semerre. Nem birtokolhatok olyan betűket, amelyek nem az enyémek. Nem az enyémek, és mégis úgy érzem, mintha tépődne a bőröm, miközben kiérek a portához, megállok egy pillanatra, mert meg kell várnom, amíg Lilla megkínál csokoládéval, azután el kell utasítanom, azután ki kell lépnem a börtön épületéből, azután át kell vágnom a városon, be kell lépnem a lakásomba, szorosan becsuknom magam mögött az ajtót, és magamba lélegeznem a visszatért tizenhárom egész kilenc négyzetcentiméter levegőjét. Lassan táguló magány, jut eszembe egy mondat, tíz évvel ezelőttről, és a szűnni nem akaró borosta, amelyik körbeölelte a hangsorforrás szomorú mosolyát. Nem, nem gondolhatok rá.

Hozzászólás

Hozzászólás