Dénes Anita: Diéta

Amikor a mérleg nyelve elkezdett a rettegett százas felé kúszni, elege lett. Diétázni kezdett.
Zellerleves, káposztaleves. Paleo diéta, vegán diéta, nyersvegán diéta. Kidobta a fehér kenyeret, és barnát vett helyette; vizezni kezdte a tejet. Nyers répát, petrezselymet ropogtatott. Gyümölcsöt reszelt, zöldséget grillezett. Volt, hogy napokig csak gyümölcslén és vízen élt.
De hiába.
Bármit próbált ki, semmi nem használt, mert mindegyik kísérlete ugyanúgy végződött. A hűtő előtt térdelve éjjel egy órakor, korgó gyomorral ásva elő a hátsó polcokra száműzött zsíros, cukros ételeket; vagy a szupermarketben az édességes részlegen, számolatlanul söpörve a kosarába mindent, amit látott.

Frida Kahlo: Remény nélkül

Gyűlölte magát. Számtalanszor kívánta, bárcsak akadna a torkán nyelés közben a sokadik falat csokoládé vagy chips, lenne végre vége a kilókkal való küzdelemnek. Még edzőterembe is elment, a kétségbeesés határán, de egy próbálkozás után feladta: nem bírta elviselni az érzést, ahogy minden erősebb mozdulatnál megrezzen a dereka körül a vastag zsírréteg, a bizonyosságot, hogy lopva mindenki őt nézi a szeme sarkából, rajta nevet.
Végül mégis a teremnek köszönhette, hogy lefogyott.
Befejezte az első – és utolsó – edzését, lezuhanyozott, átöltözött, és egy kiadós sírás után kifelé imbolygott a mosdóból, amikor az egyik edző megszólította.
– Bocsánat… – mondta neki egy hang, ahogy az ajtó felé indult, és érezte, hogy valaki hátulról megérinti a vállát. Megfordult. Divatosan felnyírt hajú, kidolgozott testű, jóképű fiatal férfi állt előtte, és tűnődve méregette: aprólékosan, a teste minden részletét figyelembe véve, de igazi érdeklődés nélkül. Egy pillanatra elöntötte a düh – úgy néz, mint egy darab húst a hentesnél –, de aztán a szégyen is. Lesütötte a szemét.
– Tessék – mondta halkan.
– Mondja, kérem – mondta az edző –, ugye fogyni szeretne?
– Miből találta ki? – kérdezett vissza epésen.
Az edző erőltetetten nevetett. Nem nézett a szemébe. Úgy tűnt, mondani akar neki valamit, de még mérlegeli, hogyan fogjon hozzá.
– Mivel próbálkozott eddig? – kérdezte tőle végül.
Hallgatott, a sírástól vörös szemmel nézte a fiatal férfit. De ezzel is eleget mondott.
– Ó – motyogta az edző. Kissé mintha zavarba jött volna a pillantásától. Azután úgy tűnt, elszánta magát a cselekvésre, és közelebb lépett.
– Mire lenne még hajlandó? – kérdezte halkan.
Ez a kérdés meglepte; talán még ő maga sem gondolt bele ebbe korábban.
– Bármire – felelte, kis gondolkodás után.
– Akkor talán tudok segíteni – mondta az edző, és még közelebb jött hozzá. Suttogni kezdett a fülébe.

Két héttel a beszélgetésük után érkezett a csomag, egyszerű barna borítékban. Sokáig aggódott amiatt, hogy el fog veszni postázás közben, vagy valahogy megsejtik, mi van benne, és elkobozzák; de az aggodalma végül feleslegesnek bizonyult.
Türelmetlenül tépte fel a borítékot. Egy légmentesen zárt nejlonzacskót talált benne, ebben pedig azt, amit az edző ígért neki: aprók voltak, sárgásfehérek, leginkább a szezámmagokra emlékeztették.
Egyszerre vette be az egészet, egy óriási korty vízzel; nem akarta, de így is érezte, ahogy lemennek a torkán. Összerándult az érzéstől – nem sokon múlt, hogy nem adta ki magából. A szájára szorította a kezét, és várta, hogy elmúljon a hányinger.

Frida Kahlo festménye

Az elkövetkező hetekben rohamosan fogyni kezdett. Eleinte inkább csak sejtette, mint érezte a bőr alatti finom változásokat, a gyűlölt zsírréteg fokozatos zsugorodását, aztán az eredmény kezdett láthatóvá válni. A mérleg nyelve először alig, aztán egyre inkább balra billent.
Kilencvenöt… kilencven… nyolcvanöt… nyolcvan.
Amikor az első hányóroham elkapta, hetvenhét kilónál tartott. Épp az irodában állt erőltetetten közömbös arccal a vízautomata mellett, úgy téve, mint aki nem hallgatja a mellette álló kollégái beszélgetését, nem mosolyog magában a csodálkozásukon az ő hirtelen, megmagyarázhatatlan fogyása fölött. Hirtelen szorult össze a gyomra; a dereka összecsuklott, mint egy rongybabáé, és egyetlen görcsös vonaglással kiadta a betonszürke szőnyegpadlóra az aznapi ebédjét (alig pár falatnyi volt az egész; a csodadiéta hatása volt az is, hogy egyre inkább csökkent az étvágya). Homályosan, a fülében zúgó vér zaján át hallotta, ahogy a többiek kiabálni kezdenek körülötte.
A főnöke magánkívül volt; de végül beérte annyival, hogy hazaküldte három napra.
Pár hét alatt kezdte megszokni a vissza-visszatérő rosszulléteket – ennek annyi előnye volt, hogy megtanulta felismerni a jeleket, nem okozott többé botrányt az irodában. Ha megérezte a közeledő görcsöt, meghallotta a fülében az árulkodó zúgást, egyszerűen felállt, és kis mosollyal, kiszámított lassúsággal sétált el a mosdóig. Ami odabent történt, arról már senkinek nem kellett tudnia.
És közben egyre fogyott.
Két hónap múlva elsétált – frissen, kecses léptekkel, szinte a felismerhetetlenségig megváltozva – az edzőteremig. Szerencséje volt: a jóképű fiatal edző, aki megváltoztatta az életét, aznap éppen műszakban volt. Örömkönnyekkel a szemében köszönte meg neki a segítséget. A férfi nevetett, a tarkóját vakargatta; zavarban volt. Egyszer csak hirtelen elhatározással kinyögte:
– Mondja, nem akar velem meginni valamit?
Aznap este nem feküdtek le egymással: amikor a parkoló egyik zugában, ahová már nem ért el a villanyfény, elkezdte felhúzni a szoknyáját, és a másik kezével a férfi slicce után tapogatózott, az edző finom, de határozott mozdulattal lefogta a kezét. Úgy érezte, tudja, miért nem akar a férfi olyan módon közeledni hozzá, és elöntötte valami homályos szégyen a gondolatra; de nem hibáztatta érte az edzőt. A helyében valószínűleg ő is ezt tette volna.
Helyette kézzel juttatták el egymást a csúcsra, egymásnak feszülve, lihegve, érthetetlen szavakat mormolva egymás szájába. Mindketten túl hamar végeztek, aztán beállt közéjük a csend.
Köszönés nélkül váltak el egymástól, rettenetes zavarban. Többet nem is találkoztak.

Amikor egy nap vért talált a székletében, elgondolkodott, hogy vajon meddig fog még tartani a kúra. Hatvanöt kilónál járt: minél közelebb jutott az áhított számhoz, annál nehezebb volt még tovább fogyni; de biztos volt benne, hogy előbb-utóbb eléri a célt. A rosszullétek már rég nem zavarták – az élete részévé váltak, mint régen a véget nem érő étkezések. De a vér, az már sok volt.
„Galandféreg” – írta be a Google-ba, gondosan koppantva le minden egyes billentyűt; eleinte nem volt biztos benne, jól emlékszik-e a névre, de szerencséje volt.
Nem volt biztató, amit olvasott: mindenféle orvosi cikket arról, mi történik, ha a belekből a májba, a tüdőbe vagy az agyba jutnak a szapora élősködők. Beszámolókat kétméteres férgekről, amiktől csak keservesen tudtak megszabadulni a gazdatesteik. Képeket a szívkamrákba, szemekbe fészkelt lárvákról.
Aznap este nagyon sokáig gondolkodott: az egyik oldalon a csodatevő fogyókúra volt, a másikon az ezernyi szövődmény és veszély, amikről olvasott. Még egyszer felállt a mérlegre; tűnődve nézte a hegyes mutatót, alatta a szögletes, fekete számjegyeket.
Hatvanöt kiló…
Döntött.
Ötvenötig még kibírja valahogy.

Hozzászólás

Hozzászólás