Láng Orsolya versei

langyos esti összejövetel

felém hajolnak
elhúzódom
nekimegyek valaki másnak
fejemet egy vállra hajtom
porckopásig megfeszül
így a pokol is kényelmesebb
távol attól, akit szeretünk

nem jön el az igazi vihar
csak a hóágyúk propellere surrog
tompa, meddő nehézlégzés
a villámoktól kihajnalodik

alvás helyett vagyunk itt
szenvedéllyé sűríteni a megszokást
óvatlanul lecövekelünk a tér
összefüggő elemei mellett
kőgömbök egymás béklyójában
hasonulunk

hátunk mögött a lesben álló park
lejtése lezárt hídra visz
a légzőgyökereken ismeretlen állat
szárítkozik
a végzetfa nevét suttogva ejti a kertész

a félszigetből csak a félsz

Láng Orsolya fotója

napozók

a fekete alatti mélyfehéret
a kinyílt hajszálból kipergett
pigmentszemek helyébe gyűlt
levegőt
_

bárhol vagyunk, beléd botlik a múlt
bemutatod
múltam: jelenem
jelenem: múltam
a háta mögött összenevetünk
azt hiszi: még mindig benne élsz
_

szeplős vállaid mögött
a fénylő korlátok mögött
a tempózó karok mögött
az óriás óralap mögött
a zenélő kutak mögött
az idomított víz mögött
a tikkadt virágágy mögött
a gyöngyöző homlokok, és
az olvadó aszfalt mögött
a katasztrófa helyszíne
­_

az első nyár hegei:
szövetkezés a szövetek fölött
fesztelen csevelyben
kőgömböknek vetett hátak
egyidejűség a figyelem ösvényein

a második: ismerős terep
merítkezés diszperziós közegben
a merülés lehetőségei elől
félrerántott kormányrudak
vetkezés elfordított fejjel

nem magától adódik a harmadik
kifeszül az előzmények vázán
sátoros ünnep
teljesülése feltételeit
megteremti a várakozás

Hozzászólás

Hozzászólás