Oda-vissza, befelé

Jázmin Szarajevóba ment, mivel Münchenbe tartott – hangozhatna Király Kinga Júlia regényének az eseményeket összegző, kissé túlírtnak és összefüggéstelennek tetsző alternatív címe. De nem véletlenül kerül az apa, aki elhagyta családját, ennyire kitüntetett pozícióba Király regényében. A címbe emelt apa a szövegfolyamban leginkább hiányként és választóvonalként van jelen, mikor erősebben, mikor halványabban kontúrozva a történetet mesélő Jázmin életét. A harmincöt éves nőt egyszer csak váratlanul felhívja az apja és felajánlja, hogy költözzön hozzá és dolgozzon Münchenben. Bár Jázmin elindul apja felé, a regény sokkal inkább az elhagyatottság traumájának feldolgozásáról szól, mintsem az apával való találkozásról.

A túlnyomórészt egyetlen perspektívát aktivizáló énregényben pontosan az elbeszélő énjének instabilitásáról, másoktól való függéséről szerzünk tudomást. Az én meghatározható léte válik problematikussá az elbeszélő számára, akinek olykor ürességként [„a megtöltésre való ürességet, ami én vagyok (118.)], máskor pedig egy sor negatív markerrel sikerül definiálnia önmagát: „Gyenge vagyok, gyáva, szervilis, közömbös, én magam vagyok a kezdeményezés hiánya.” (19.) Nem véletlenszerű ezeknek a tulajdonságoknak a megnevezése sem. Hiszen annak a Kołakowski-idézetnek jelzői ezek, amely miatt apját egykor meghurcolták, majd emigrált.

A történetmesélés közepette viszont Jázmin lépésről-lépésre elkezd individuumként viselkedni, olyanként, aki felelősséget vállal döntéseiért, ezáltal pedig egyre inkább körvonalazódhat énje. Az elmesélt történetek alapján ez korántsem volt jellemző rá. Az individuummá válásban első lépésként ő maga dönt úgy, hogy apja meglátogatását úgy viszi véghez, hogy közben bejárja azt az útvonalat, amelyen vélhetően apja kisíelt az államszocialista Romániából, egyszersmind családja életéből is – tehát kerülőútként Szarajevó felé veszi az irányt. Az utazás során felelevenedő múltbeli emlékképekből végül felgöngyölhető egy foghíjas, de viszonylag koherens családtörténet. Az indítékok és összefüggések részleges megértése pedig az elbeszélő Jázmint önmagához vezeti közelebb, tehát az emlékezés általi múltidézés identitást alakító tényezőként működik a szövegben. Számos irodalmi szöveg dolgozik hasonló eljárással. A kortárs prózairodalom esetében nem kizárólag a családregényekre gondolok, sokkal inkább azokra a szövegekre, amelyek az államszocialista Romániáról, a ’89-es fordulatot megelőző, vagy az azt követő évekről kívánnak szólni oly módon, hogy a történelmi viszonylatban az egyéni történeteket állítják középpontba. Itt gondolhatunk Tompa Andrea A hóhér háza, Demény Péter Visszaforgatás című regényére, vagy Vincze Ferenc Desertum című kötetére, melyek esetében egyaránt poétikai tétjük van az emlékezetmozaikoknak, -szilánkoknak, melyekből a narrációk felépülnek.

Az idősíkok töredezett egymásra épülése, melyben a múlt és a jelen eseményei váltakoznak, óhatatlanul hiátusokat generál, tehát amint az egyén, úgy a család története sem állhat össze egy egységes egésszé. Továbbá az elbeszélő mozgatja azt az egyetemes tapasztalatot is, miszerint a személyes múlt továbbélésének szinte egyetlen lehetősége az emlékezés, mely által az emlékek nem válnak le az egyénről, hanem épp ellenkezőleg, a részét képezik, formálják őt.  Az emlékek asszociatív módon idéződnek fel, gyakran bizonytalanná válik, hogy éppen egy gyerekkori dialógus elevenedik fel, vagy az egy darabig vele utazó Ask Burlefothoz szól a narrátor.

Megfigyelhető az elbeszélő Jázmin fókuszáltsága viszont, mely az emlékek szelektálásában mutatkozik meg leginkább: ebben hangsúlyosan a negatív, valamilyen traumát okozó történések kapnak helyet. A gyerekkorát megpecsételő hiányzó család tapasztalatától, az iskolai szekálásokon át, az egyetemi szakdolgozat sikertelenségén keresztül az önromboló szerelmi kapcsolatokig. A vízválasztó emlékek között kell rendet tenni, egy újabb határvonalnak ígérkező esemény kapujában. Ez a rendszerezés és megértés az utazás során nem sikerül maradéktalanul Jázminnak, de nem is igazán sikerülhet, hiszen a traumarepeszek nem műthetők ki az egyénből, maximum a hordozás és elfogadás kínálkozik fel lehetőségként. Pontosan ezért tartom fontosnak – a karakter fejlődését, önmegértését tekintve – a szövegben azt a fordulópontot, mikoris megfogalmazza: „Nem, mindennek apám távozása nem lehet a gyújtópontja.” (154.)  Körülbelül ez jelenti azt a pontot, amikortól a narrátor Jázmin látószöge kinyílik a világra, és amellett, hogy az alapvetően befelé élő karakter gondolatait továbbra is láthatjuk, ezek elkezdenek reagálni a jelen történéseire. Jázminon keresztül láthatjuk a müncheni plázát, a bevándorlási hivatalt a többi letelepedővel, a meglevő hierarchikus viszonyokat a szállodában, ahol vendégmunkásként dolgozik, tehát a karakter érzékenysége elkezd kitágulni más emberek irányába.

Azt gondolom, hogy ez menti meg a regényt attól, hogy kizárólag egy nyelvileg jól megalkotott, átgondolt motívumhálózatot mozgósító, jól megformált karaktert beszéltető szöveg legyen, mely karakter mindeközben hajlamos a magába roskadásra és arra, hogy ne lépjen túl önmaga határain. A folyton ugyanoda visszatérő karakter (ez alatt az apa okolásához eljutó egyént értem) szükségszerűen az olvasóban is bezártságérzést teremt, egy olyan életbe/testbe/egyéniségbe való bezártságét, melyből nincs kiút, aki számára nincs lehetőség a változtatásra. Ebből az olykor fullasztóvá váló tapasztalatból szabadulhat fel az olvasó lélegzetvételnyi pillanatokra a könyv második felében, amely Münchenben játszódik. És nem azért, mert az apával való találkozás bármilyen tisztázatot vonna maga után – hiszen a miért hagytál el kérdés sosem kerül megfogalmazásra –, ahogyan a találkozásból is elmarad az érzéseknek bármiféle drámai vagy romantikus villogtatása; hanem inkább azt látjuk, hogy más történetének megismerése által válnak árnyalhatóvá a saját történetek. Az idősíkok egymásra építésének lehetőségét rendkívül megfontoltan alkalmazza az író, így kerülhet egyazon fejezetbe az apával való találkozás – mely egyéni értelemben jelenthet fordulópontot – és a ’89-es forradalom decemberi eseményeinek gyerekként átélt emlékképei – mely egy egész közösség számára meghatározó esemény. Ahogyan a forradalom felidézése egybeesik az első éjszaka leírásával, amelyet apja házában tölt, úgy a két esemény között is párhuzamosság fedezhető fel abban az értelemben, hogy mindkettőt hallgatás övezi. Ahogy anyja nem meséli el, mi történt, milyen volt felnőttként Marosvásárhelyen ’89 decemberének tapasztalata, úgy apjával se tisztázódnak a várt, lerendezendő kérdések. A közeledés erőltetettségének, és ilyen módon a kapcsolódás lehetetlenségének vagyunk szemtanúi.

Az írásmód másik kiemelkedő teljesítménye a testtapasztalat beépítése a narratívába. A főszereplő rendszerint testével reagál az eseményekre: „s hogy zsenge korom ellenére mégis megjegyeztem apám búcsúmondatát, azt egyes-egyedül a tapintásomnak köszönhetem.” (7.); vagy „Az utazás előtti napokban három centit nőtt a hajam, felet a körmöm, az ölemet pedig sűrű bozót lepte el.” (20.); „Amit pedig a benzinkútnál kihánytam, pontosan tudtam, hogy a múltam egy darabja volt.” (169.) A teste tehát nem kizárólag funkcionális értelemben létfontosságú, hanem mintegy kommunikációs csatornaként működik, hiszen amit nem tud nyelvileg szublimálni, amit képtelen a maga vagy a környezete számára kifejezni, arra a teste reagál. Az ő intenzív testi jelenléte és testtudatossága miatt is tragikus, ahogyan a teste is kiszolgáltatottá válik az alapvetően alá-fölé rendelésre alapuló kapcsolataiban. A női testtapasztalat erőteljes képei (első nyilvános maszturbáció, menstruáció), a szexualitás – bár sokszor örömtelen – megélése hangsúlyos szerepet kap, a férfi nemi szerv fiktív, álombeli kitüremkedése saját testéből is beszédes, hiszen Jázmin éppen ezáltal próbálja, bár erőszakosan, de ismét birtokba venni önmagát. Ezzel viszont a regény világában – legalábbis Jázmin számára – a világ kettéválasztható a kezdeményező, erős férfi és az alárendelt, csendes és vonzó nő kategóriáira, melynek legmélyén düh és elégedetlenség lakozik. Voltaképpen a regény azáltal válhat hitelessé és erőteljessé, hogy amellett, hogy mindvégig egy személyes nézőpontot működtet, olyan társadalmi problémákról beszél, mint a belsővé vált női alárendelődés és tárgyiasulás, vagy a gyávaságként is értelmezhető férfi „diplomácia”, mely saját maga védettségére figyel folyamatosan. Ebbe a férfiképbe illik a házasságát fel nem bontó – de Jázmint hitegető – szerető, ahogyan az egyéni érdekeket előtérbe helyező emigráló apa is, aki később se áll ki lányáért a felesége vagy a felettesei előtt.

A szöveg súlyossága abban fogható meg, hogy élesen világít rá úgy a személyes, mint a személyközi interakciók bonyolultságára egy, az őszinteségre nem fogékony világban. Emellett pedig rendkívüli hitelességgel mutat be egy olyan karaktert, aki önmagába fullad meg, saját határait és saját boldogtalanságát csak bolhányi lépésekkel tudja befolyásolni és megváltoztatni. Így kerülhet ismét kiszolgáltatott helyzetbe – amikor nem jelenti fel apja barátját, aki erőszakoskodott vele.  Egy különösen érzékeny, befelé felépített világot ismerünk meg Jázmin elbeszéléséből, viszont az életét annyiszor meghatározó spirálmozgás önbeteljesítő jóslatként határozza meg sorsát, mikoris elindul ismét – ezúttal haza.

Király Kinga Júlia: Apa Szarajevóba ment, Kalligram Kiadó, Budapest, 2017.

 

A szerző Oláh János szerkesztői ösztöndíjban részesül.

Hozzászólás

Hozzászólás