Sánta Miriám versei

000

éjjelente mikor minden tisztviselő
messzire dobja maszkját
és arctalan indul haza
megcsillan tükörképed a sima fejbőrökön
ahogy hangtalan remegnek a villamoson
akár viharban föld alól kibúvó gombák
a tányérképű hold sem lát be a rázkódó
ablaküvegen és nem lazulnak meg a nyakkendők sem
ha hátrafordul egyszerre az összes
forgatva fehér szemgolyóit
lám mind értenek az élveboncoláshoz
és ha leszállnak a végállomás előtt
senki sem kérdi miért ültél előre
kezedben pislákoló őrülettel
szájadból miért csordul ki a vér
mire haraptál miért száguld a villamos
plazmától síkos síneken

Illusztráció: Dmitry Kawarga

Psalmus cyberneticus

Adjátok meg a toporzékoló gyermeknek, ami az övé,
öleljétek rothadó, robotikus karjaitokkal magatokhoz
egykori önmagatokat, szunnyadó vulkánt, föld előtti
korok üledékét a földből, mindannyiótok emlékezetét,
a tünetet, adjátok meg a kódot a kódnak, mellyel
hideg fémtestetek majd beindul, és gondtalanul
tapos a bokáig érő porban, ahol lépteitek tündökölni
fognak majd, mint mélytengeri állatok égszínkék
szeme a tengeralattjáró fényében, a korallzátonyokkal
együtt pusztul most el a kollektív tudattalan.

A szerző kötete Hétfőn meghalsz címmel jelenik meg idén ősszel az Erdélyi Híradó Kiadónál.

Hozzászólás

Hozzászólás