Szabó Attila versei

A romantika vége

Azt mondta, terhes, beengedtem.
Csak annyit kérdeztem, szót másat nem kapott,
az ágyra dőlt, annyit mondott, az én bajom.

Akkor a csípőmnél ropogni kezdtek az érintkezések.
Persze csak az izom dolgozza fel a terheket,
a csont nem ‒ mondta egy ismeretlen nyelven M.,
és kitépte csontjait. Majd hallgatott.

Hogy hogyan tört fel bennem a kép,
s benne a hang, nem tudom ‒
Anno egy régi festményen láttam,
a tükörben, egy lyukashasú nő
mellett a hiányzó hasfalán ‒,
csak az elkülönülést éreztem meg,
el is mondtam volna neki, a roppanást.

Ő feküdt, és nézte a plafont,
azt hívogatta, repedések futottak hosszan.
A hasa lapos volt, az oldalán hosszú,
fehér csíkok. A köldöke mély
és fekete.

Akkor egy bugyi volt rajtam ‒ fecskének
hívják, de nem szeretem a madár-
motívumokat, persze a vízben mind-
egy, hogy madár vagy hal vagy-e.
A farkamat takarta, a szőrzetet már nem.

Befeküdtem az ágyba, a fejem a köldökében.
Az arcomat simogatta, a hajamba túrt,
Hideg a keze, a szoba,
nedves a lepedő a hátam alatt.
Az egész, mintha önmagába nyúlna.

Akkor az ajtón hevesen kopogtak,
ő észre sem veszi, én rosszul érzem magam ‒
a régi magyartanárom az, hugyoznia kell,
már öreg, a padláson lakik, szárazság van fent.

Akkor levettem a szövetet, nem ő
kérte, akartam, átázott az
anyaga, közben annyit mondott:
aludjak,
és én aludtam.

Álmodtam. Egy hatalmas citromról vagy
paradicsomról. A csücske még zöld volt.
Valaki, egy női hang, azt mondta,
rímel, s hogy ilyen egy vers,
még képeket is mutatott nekem.
Vörösek lettek a szavai, zsírosak a rúzstól,
és az a zsír bennem rakódott le.

Aztán félálomban még mindig nem rímelt,
hazudott nekem.

Ahogy ébredtem, akkor, ott volt egy halványsötét
csík, olyan, mint a tenger, zöld víz és semmi.
Azt a vizet éreztem a testem körül,
hideg volt. A vízben mindegy,
hogy motívum, a tüdőm kapott levegőt,
kiszívta a vízből; lebegtem, mint egy hal,
Láttam a nő arcát és köldökét. Tágult,
víz ömlött bele, az összeset befogadta a teste.

Akkor már nem lebegtem,
izmos haltestem körül mozdult a víz.
A lábam kinyújtva, lógott az ágyból.
Mintha a bal a jobbomon feküdne,
mintha melegebb lenne az érintkezésnél a bőr,
a bal sarkam és a jobb bokám, a csont,
puha, mint a matrac. Puhább. Mintha nem is az tartana.
A tenyerem a mennyezetet nézi,
ahogy futnak a repedések, ahogy a sajátjai.

A kezemben testmeleg. A kezemet fogják.
Benyúlnak a haltest pikkelyei alá. Az állkapcsom
szétnyílt, átsuhan rajta a levegő, mintha innám,
a nyálam visszafolyik a nyelvem tövéig.
Összegyűl. A nyelésre nem emlékszem.

Akkor, ahogy ébredtem, volt egy halványsötét csík,
mint a tenger, zöld víz és semmi,
a szaga, mint bőrön a nyálnak.
Azt a vizet éreztem a testem körül.
Haltestem lebegett, mintha gerincem se lenne,
csak az izom puha teste.

Most a nővel a fejemben ébredek.
Azt mondta, terhes,
de már nem látom.
Most arra emlékszem, ha megébredek,
a nő voltam én.
Az öreg feje a hasamban: belém ragadt.
De nem látom, csak bemászik az agyamba.
Az ajtó beengedi, csak úgy zárul, ha kettesben.
Az ajtó beengedi, az izom csak mászik,
nincs benne csont. Dolgozza a rám rakódott terheket.

Mellékdal:

Most sorban állok egy bankban,
a fény nem jön be.
Hosszú sorba állítanak, mint a heringeket,
vékony nyurga testüket.
És hallom, csak hallom:
Szirének teste férfi lett!
Szirének teste férfi lett!
Szirének teste férfi lett!
És csak  hallgatom.
Már nem merek hazamenni.

Francis Bacon: Három tanulmány Isabel Rawsthorne portréjához

 

ahogyan félni szokás

Egy fekete macska, ahogy lement az útról
a fák meg a fű közé,
átlépett egy leszakadt ágon.

A hasa akkora volt, hogy elérte.
Talán terhes,
de az ág nem törött tovább, a hasa nem szakadt ki.
Egy-egy fekete lyuk, egymással szemben.

Mondhatnám, ez már történet,
amiből kiderülhetne, mi lenne,
ha valami meleg
és lucskos ömlene egy leszakadt ágra,
vagy,
hogy így képzelhetném el az első éjszakánkat
például a feleségemmel.
Nem tudom.

Azt tudom, hogy most
fekszem, meztelenül,
de ez egy olyan példa,
amiben nincs feleségem,
se ág, se macska.

Mondanám, ez már történet,
annak a története, ahogyan félni szokás,
csak ennek nincs vége.

Francis Bacon: Triptichon, 1972 augusztus

Hozzászólás

Hozzászólás