Variációk a kiszolgáltatott létmódra

Pungor András A hetedik nap a papáé című kötete a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg, a LIVE sorozat egyik legújabb darabjaként. A kötet egy hat novellából álló ciklust és egy valamivel több mint százoldalas kisregényt foglal magába, illetve két QR-kódos hivatkozásként beágyazott anyagot, a Három kiló című novellához készült kisfilmet és a Négy évszak hotel című novellában emlegetett Anna dalát, melynek szövegét ugyancsak a szerző írta.

A novellaciklus és a kisregény tétje a család és egyén viszonyának fölvázolása, pontosabban a szövegek azt láttatják, hogy a család hogyan válik egyszerre az elnyomás elszenvedőjévé és fenntartójává egy kirekesztő társadalomban, illetve, hogy ez milyen hatással van az egyén későbbi szocializációjára. A kérdésfölvetés csomópontjait a függőség, elidegenedés, mélyszegénység, perifériahelyzet, családon belüli erőszak és az egyén kitörési lehetőségeire való rákérdezés alkotják.

A kötet címadó novellája, A hetedik nap a papáé jelzi a legegyértelműbben, hogy a szövegben megjelenő család egy olyan társadalmi konstrukció, melynek legfőbb szervező ereje a hierarchia. A cím az istennek az apával való behelyettesítése által utal arra, hogy a társadalom már-már szent és szakrális uralommal ruházza föl a család fejét, a kenyérkereső férfit. Azonban a szöveg címe rendkívül ironikussá is válik, hiszen kiderül, hogy ez a papa, aki istenként uralkodik a család fölött, az Isten gondoskodó és erőskezű uralkodói módszeréből csupán az erőskezűséget tartja meg, olyannyira, hogy amikor patkányt talál a házban, annak puszta kézzel nyomja ki a szemét, majd hagyja meghalni az állatot. A kedveskedő megnevezés ellenére – „papa” – semmi kedvesség és gyengédség nincs az öreg emberben. Sőt, unokái rettegnek, amikor elérkezik a vasárnap és autóba kell szállniuk, hogy a papánál ebédeljenek, aki folyton morog, agresszív és hálátlan a családjával szemben, akinek minden szavára összerezdül a lánya, mintha mindig valami óriási katasztrófa bekövetkezését várná.  A szöveg azt sejteti, hogy itt az Istennel szembeni alázatos és néha félelemmel vegyülő, szeretetteli viszony helyét a Stockholm-szindróma veszi át. A már felnőtt nő bántalmazó apjától oly mértékben függ, hogy saját gyermekeinek testi és lelki épségét sem veszi figyelembe, hanem tűri a nagyapa velük szembeni erőszakos viselkedését is. Minden vasárnap felkerekednek, és meglátogatják a papát annak ellenére, hogy a látogatások többsége úgy végződik, hogy a papa elűzi őket a házból.  Bár a novella címe rendkívül éleslátóan utal a patriarchális társadalom által kitermelt családtípusra, a szöveg gyakran széteső, a feszültség kioltódik amiatt, hogy néhol túlságosan szájbarágóssá, didaktikussá és túlírttá válik a szöveg: „Villant a papa szeme. / – Gyerek még! – mentegetőzött anyu. Húgomra nézett, aki szégyenlősen lehajtotta a fejét. Az öreg morgott, lecsapta a kést meg a villát az asztalra. / – És a másik? – intett felém a fejével. / – Mi van vele? / – Sunyi. / Apu felpattant, vörös volt a feje, háta mögött csattant a szék. / – Bassza meg… – kiáltotta”.  Az ismétlődő vasárnapi eseményeket, a papát, a valószínűleg Stockholm-szindrómában szenvedő anyát már a felnőttként gyermekkorára visszatekintő férfi szemével látjuk, aki E/I. személyben meséli el a történteket. Így a szöveg jelzi, hogy a „papa” megnevezés is pusztán az anyától eltanult megnevezés, amely azonban nem áll összhangban a fiú rettegésen alapuló viszonyával a papával szemben. Bár ezt a kettősséget szeretné kiélezni a szöveg, a megszólaló narrátor hangja mégsem válik hitelessé, mert a hang mögött folyton lelepleződik a szerző hangja, mintha ő lenne az, aki a szavakat a fiú szájába adná, mintha ő lenne az, aki a megidézett emlékeket megrendezné.

A kötet fókuszában legtöbbször anyagi és szociális szempontból periférikus helyzetben lévő családok állnak, akiknek a mindennapjait az alkoholizmus, elidegenedés, erőszak és agresszió határozza meg. Azonban a szövegek jelzik, hogy itt nem arról van szó, hogy a családtagok nem szeretik vagy nem akarják szeretni egymást, hanem arról, hogy ezek az emberek a nem megfelelő szocializáció vagy épp a nem megfelelően kezelt / fel nem ismert mentális betegségeik miatt képtelenek megélni és kifejezni, egyáltalán felismerni saját érzelmeiket: „Az anyám próbált szeretni, csak nem tudta hogyan kell.” (Az átjáró) Ők olyan közegből jönnek, ahol nem tanulhatták meg, hogy hogyan lehet a gyengédséget és a gondoskodást kifejezni úgy, hogy az nem torkollik agresszív és erőszakos viszonyulási módokba. A gyermekek, akiknek az érzéki terében nem áll másfajta család, nem csak a viszonyulásmódokat, az agressziót, az erőszakosságot tanulják el a szülőktől, hanem a világszemléletbeli dolgokat is. Jó példa erre az első novella, Egy, kettő, melyben egy apának és fiának a délelőttjébe csöppenünk bele. A narrátor folyamatos visszatekintéseiből kiderül az, hogy a nőkhöz fűződő tárgyiasító és lekezelő viszonyulásmódját, mely már a novella felütésében nyilvánvalóvá válik, az apjától „örökölte”. Továbbá az is kiderül, hogy ugyancsak a családi örökség miatt erőlteti rá fiára, Bencére a csónakázást, annak ellenére, hogy a fiú retteg és undorodik az egésztől: „Gyermekkoromban vasárnap délelőttönként mentünk csónakázni. Anyám otthon maradt megfőzni az ebédet. Útközben apám folyton sziszegett, cuppogott a nők után.” (8) A narrátor számára a csónakázás egy olyan apa-fiú esemény, melynek során az apa a férfiasságát villogtathatja önmaga előtt és a főként (szexualizált) testekké redukált nők előtt. A narrátor nem tudja elfogadni, sőt, frusztrálja az, hogy Bence, aki főként édesanyjával él, nem játssza ugyanazokat a „férfias” játékokat, például nem játszik kalózost, mint egykor ő és a bátyja.  Ez a szöveg a narrátor jelen idejű, főleg saját magát érintő reflexióira és a gyermekkorára való visszatekintéseire tagolódik: egy jelen idejű reflexiót egy visszatekintés követ, mely magyarázza a férfi viselkedését. Ez a fajta struktúra, bár az elbeszélői hang itt hitelesebb, mint az előző bekezdésben tárgyalt novella esetében, rendkívül didaktikussá teszik a novellát. Az olvasónak olyan érzése támad, mintha a szerző ott állna a háta mögött, és a szereplő minden egyes rezdülésére egy múltbeli indoklást tárna elé, csak azért, hogy biztosan evidens legyen a szereplő viselkedésének magyarázata, és az olvasó, akár egy jó tanuló, vésse az agyába, hogy hogyan is működik az interiorizáció.

A kötet két legsikeresebb szövege a Dobókockák és a Lepke című novella, melyeknek sikere a szabadfüggőbeszéd és az elhallgatás-struktúra precíz alkalmazásában rejlik. A szerző ezekben rendkívül hitelesen alkotja meg a szereplők társadalmi hátterük által meghatározott látásmódját és korlátozott érzéki terét, a Lepkében pedig az őrület határán álló anya zavart érzékelését és kétségbeesett próbálkozását a megújulásra. A Dobókockák című novellában egy olyan mélyszegénységben élő családot ismerhetünk meg, akiknek egyetlen hamis reménye abban van, hogy a négyszögletű konténer, amit a hivatal kiutalt nekik egy nyomortelepen, valójában egy dobókocka, amellyel, ha hatost dobnak, miközben ők is bent vannak a lakásban, akkor a megélhetésükhöz elegendő pénzhez juthatnak. A narráció időnként betekintést enged a női szereplő gondolataiba, aki arról álmodozik, hogy a pénzből, melyet a hatosért kapnak, majd vásárol egy ruhát, mellyel templomba járhat, illetve lesz majd fehér kenyér is az asztalon, és nem kell majd minden nap cukros tésztát enniük. A nő már-már gyermekien naiv belső hangja érzékelteti, hogy ezeket az embereket a szövegben megjelenő kirekesztő társadalom infantilizálja, és cselekvésképtelen, pontosabban a cselekvés jogától megvonó kiskorúságba zárja. Ugyanezt támasztja alá az is, hogy az intézmények, amelyek a periférián élő és jelentős anyagi hátránnyal küszködő embereken hivatottak segíteni, valójában a segítség álruhájába öltöztetve hozzák létre és tartják fenn a szegregáción alapuló társadalmat. A szöveg hőseit nem kérdezte meg a hivatal, hogy mire lenne szükségük, milyen segítséget igényelnek, hol szeretnének élni, esetleg mihez értenek, hogy munkát találjanak nekik. Szó nélkül kitelepítették őket az erdőből, ahol nagyobb biztonságban voltak az esetleges éhezés mellett, és magukra hagyták őket a konténertelepen, ahol elvadult kutyák és élhetetlenül szennyezett levegőhöz lett joguk a kockaalakú konténerház mellett. A szöveg mélyszegénységben élő főhősei azért kaptak egy konténert a nyomortelepen, hogy ne legyenek a társadalom szeme előtt, ezzel sajnos azt is biztosítva, hogy többé ne legyen esélyük egy nélkülözések nélküli életre, hiszen a szegregáció és a társadalmi stigmatizáció ellehetetleníti a társadalomba történő későbbi integráció lehetőségét.

A novellák és a kisregény egy olyan világot idéznek meg, ahol a szövegek szereplői tisztában vannak a világban elfoglalt pozíciójukkal és saját értékükkel, amelyet egykor interiorizált struktúrák által sajátítottak el: „Anyám megtorpant, nem akart továbbmenni. Félni kezdett az emberek tekintetétől. Nem akart bemenni a gazdagok utcájába. (…) Falun nőtt fel, úgy nevelték, hogy a fajtánknak kevesebb jár.” (Az átjáró) Ezeknek az alakoknak, akik nap mint nap a túlélésért küzdenek, annyira beszűkül az érzéki tere, hogy még álmodni sem mernek vagy éppen nem tudnak, és gyakran az egyetlen menekülési útvonalnak az önámítást vagy a hamis reményekbe való kapaszkodást látják, ahogyan ez a Dobókockák hőseivel is történik. Egyéb szökésvonalak, amelyeket felvillant a szöveg, az alkoholizmus, drogfogyasztás vagy az öngyilkosság lesznek, vagy a családtól való konkrét megszökés 15 évesen egy férfival, aki szexre kényszeríti a nőt, de még az is jobb lesz neki, mint otthon maradni, esetleg táncosnőnek lenni egy night clubban. Ezek a zsákutcába fulladó menekülési kísérletek egyrészt azt jelzik, hogy ezek a szereplők teljes mértékben a társadalom kirekesztettjei, velük szemben belépési tilalom lép életbe és nem engedi őket hozzáférni a megfelelő eszközökhöz és módszerekhez – Az átjáró című kisregény pontosan egy olyan, a végletekig a szegregáció által uralt világba kalauzol, ahol a határátlépési kísérletet halállal és egy sokkal kegyetlenebb kiűzetéssel büntetik –, másrészt arra is utalnak, hogy ezek az egyének olyan tudati struktúrával és érzéki térrel rendelkeznek, amely megfosztja őket a problémamegoldási készségek egy hatékonyabb formájától.

Pungor András kötete rendkívüli éleslátással és érzékenységgel mutatja föl a kirekesztésen és elnyomáson alapuló társadalom működését az egyén és a család viszonyát illetően, annak ellenére, hogy a szövegek gyakran esetlenek és szétesők az esetenként fellépő túlmagyarázás miatt. Ugyanezt az éleslátást és az irónia célzott és jól irányított használatát támasztja alá a két QR-kódos anyag is, Anna dala, mely egy vidám, könnyed és boldog életet megidéző dal, s így teljes disszonanciában áll a Négy Évszak Hotel Annájával, aki súlyos depressziójával képtelen megbirkózni, és öngyilkos lesz. Így a dal az önámítás és a beteljesületlen vágyak kifejezőeszközévé válik. A kisfilm, mely a Három kiló című novellához készült, amelyben egy épp az apját elvesztett férfi napját követjük végig, aki az apja maradványaival bejárja az apa emlékéhez fűződő helyeket, a férfi elidegenedés által uralt életének kifejezője lesz.  A kisfilmben a főszereplő egy rádióadásban hallgatja végig saját napjának alakulását, miközben alkoholt iszik és unottan végzi munkáját. A film az egész köteten végigvonuló elidegenedésérzésnek a kifejezője lesz, és érzékelteti, hogy ezek az emberek nem urai sem önmaguknak, sem saját életüknek, hanem a társadalom és a környezetük kiszolgáltatottjai amiatt, hogy teljesen megfosztódnak attól a tudástól és azoktól az eszközöktől, melyek egy autonóm életvitelhez és a cselekvésképességhez szükségesek.

Pungor András: A hetedik nap a papáé. Scolar Kiadó, Budapest, 2019.

Gödri Ati: Mikrohullámú sütő

Hozzászólás

Hozzászólás