A gyergyóditrói munkások lázadása és sérelmei

Az elmúlt napokban Gyergyóditróban zajló konfliktusok megrázták a romániai és az erdélyi közvéleményt, de valamelyest elérték a nemzetközi nyilvánosságot is. Az ügy jelenleg ott tart, hogy a Rendőrség gyűlöletkeltés és diszkrimináció gyanújával, az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) szintén diszkrimináció miatt indít eljárást. Korábban pedig a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség is kiadott egy nyilatkozatot, amelyben elítéli a diszkriminációt és elhatárolódik a helyi katolikus segédlelkésznek a konfliktusban képviselt álláspontjától. (Az ügy eddig  legkörültekintőbb bemutatása a magyarországi Index portálon jelent meg.)

Úgy tűnik tehát, hogy diszkrimináció-ügyben minden oké. A baj sajnos megtörtént, de az illetékes szervek és hivatalok most szépen rendet csinálnak.

Nehéz elmenni azonban néhány apróság mellett. A média az ügyet gyakran úgy tálalta, mintha semmi egyébről nem lenne szó, mint a helyiek rasszizmusáról, félretájékoztatottságáról (azaz butaságáról), vagy egyenesen csak össze-vissza hőbörögnének.

Pedig a valóban erre utaló megszólalások mellett mind a kamerafelvételeken, mind az ügy tisztázására a községben összehívott helyi tanácsülésen nyilvánosan elhangzottak azok a mondatok is, amelyekből arra lehet következtetni, hogy a konfliktus valódi gyökere nem a rasszizmus és a diszkrimináció, hanem a Ditrói Pékségnél tapasztalható munkahelyi viszonyok. Vagyis hogy az indulat elsősorban a cég vezetősége felé irányul és nem a messziről jött munkások irányába.

Ezeket a hangokat a média valahogy kevésbé hangosította ki. Úgy látszik, kényelmesebb kiszolgálni és megerősíteni a falusi és a munkásemberek butaságáról, előítéletességéről és műveletlenségéről a középosztálybeliekben élő képet, mint odafigyelni és jól érteni olyan szavakat és mondatokat, amelyeket nem a szavak emberei fogalmaznak meg.

Úgy látszik, a lenéző, ítélkező és értetlen közvéleményt némiképp félrevezette saját negatív elfogultsága és lenézése a munkásokkal és vidékiekkel szemben.

(Azt az elvi kérdést meg halasszuk későbbre, hogy vajon ha romákat ért volna munkaügyi, lakhatási vagy bármilyen más jellegű  diszkrimináció – ami egyébként nap mint nap megtörténik, csak épp nincs aki telefonáljon gyorsan a sajtónak ­–, a mélyen tisztelt diszkriminációellenes tótumfaktumok és a közvélemény ugyanilyen gyorsan és heves igazságérzettől vezérelve vette-e volna védelmébe őket?)

DISZKRIMINÁCIÓ VAGY GLOBÁLIS SZINTŰ EGYENLŐTLENSÉGEK?

Számos megszólalás utal arra, hogy a helyieknek, vagy közülük legalábbis sokaknak nem önmagában az idegenekkel van bajuk, hanem azzal, hogy miután a rossz munkakörülmények, a megalázó bánásmód és a kifizetetlen túlórák miatt a helyiek egyre kevésbé hajlandóak a pékségnél munkát vállalni, a vállalkozó – a helyiek érzése szerint cinikusan!!! – idegen vendégmunkásokat visz a községbe, hogy megmutassa, nélkülük is boldogul.

Tehát nem önmagában az idegen vendégmunkásokkal van a gondjuk. Hanem azzal, hogy ahelyett, hogy a cég javítana a munkaviszonyokon, hogy megbecsülné a helyi munkaerőt, inkább tisztességtelen versenyhelyzetet generál a helyi és a messziről jött munkások között. Mert a cégvezetők hiába állítják a Facebookon közzétett nyílt levelükben, hogy nem tudnak magasabb fizetést biztosítani, ha a másik szavukkal meg elárulják: olyan jól megy a biznisz, hogy egyenesen egy új zsemlegyárat terveznek létrehozni.

Azt is nagyon sokan belátták a helyiek közül, hogy a messziről jött munkások ugyanolyan kiszolgáltatott helyzetben vannak, mint gyakran a helyiek, akik gyakran arra kényszerülnek, hogy otthonuktól távol, kiszolgáltatott körülmények között vállaljanak munkát.

Nem világos, hogy a helyi munkások vagy valamikori munkások által említett, a vezetőség részéről tapasztalt sérelmekből mi igaz és mi nem. A cég nyílt levele persze mindent tagad. Most ezt nem is tudjuk eldönteni. De van itt valamiféle feltűnő aránytalanság, nevezetesen hogy ezekben a kérdésekben egyetlen hivatal, egyetlen szerv sem vizsgálódik, ez ugyebár csak amolyan szokásos hőbörgés, úgyhogy kussoljatok.

Meg ugye ki is vizsgálódhatna? Sem a Polgármesteri Hivatal, sem Diszkriminációellenes Tanács, sem az Egyház nem illetékes. És úgy tűnik, a sajtó sem. Akkor ki? Kihez kell fordulniuk a munkásoknak, ha sérelem éri őket?

Lássuk, mit mond erről a nyílt levél:

„Voltak, akik Facebookon azt említették, hogy 12 órát kellett dolgozniuk, túlórázniuk, kivételes alkalmakkal. Ezeket mi mindig maradéktalanul kifizettük. Amennyiben valaki ezzel nem ért egyet, azt megkérjük, jöjjön el hozzánk, tisztázzuk a dolgokat, mint ember az emberrel.”

Ez a szöveg azt vélelmezi, hogy munkáltató és munkavállaló teljesen egyenlő felekként állnak egymással szemben a bérvitában. Ez azonban alapos csúsztatás, hiszen nyilvánvaló, hogy a munkavállaló kiszolgáltatottabb helyzetben van, s egy ilyen vita nem ember és ember között zajlik, hanem egy bármikor, akár Srí Lankáról érkező munkással is pótolható, tehát létfeltételeiben függő ember és egy erős gazdasági és zsarolási pozícióval bíró cég között.

A munkabéreket a cég – elvileg a törvényes előírásokat betartva, melyek egyébként az olcsóbb munkaerő behozatalának kedveznek – egyoldalúan határozza meg, ezeket a munkavállalóknak csak elfogadniuk lehet. Ha nem tetszik, mehetnek. Hol itt az egyenlő felek közti viszony? Sehol.

A céget semmilyen szabály vagy törvény nem kényszeríti arra, hogy amennyiben például tízszeres profitot realizál egy munkás munkája után annak béréhez képest, ebből bármennyit is visszaosszon a munkásoknak, vagyis emelje a fizetésüket, akiknek a munkájából ezt a profitot előállította. Inkább csinál még egy gyárat, amiben ugyanolyan alacsonyan tartva a béreket további embereket alkalmaz és elmondhatja, hogy mennyi munkahelyet teremtett és hogy a közösség milyen jól járt vele. Ezek ugye a piac szabályai, amelyek, mint tudjuk, szentek…

És ez a játszma globális szintű, azaz globálisan is a tőkével rendelkező vállalatoknak kedvez, szemben a globális munkásosztállyal. Ahogy az Index elemzése írja:

„És ezt egy 2018-as törvénymódosítás tette lehetővé: előtte az átlagbérnek megfelelő összeget kellett fizetni az EU-n kívülről jövő munkásnak, azután viszont elég volt a minimálbért. Így a pékségben fizetett 2000-2500 lej – 130-165 ezer forint – közötti fizetések helyett 350-et is lehet adni, amennyiért egy helyi már nem jönne el. Ez a titokzatos „800 eurós állami támogatás” nélkül is megmagyarázza, miért éri meg Srí Lankáról munkavállalót hozni.

GLOBÁLIS A MUNKAERŐPIAC, ÍGY AZ AZ ÁRVERSENY, AMELY KIALAKULT KELET- ÉS NYUGAT-EURÓPA KÖZÖTT AZ EU-N BELÜL, MOST MÁR MEGVAN A HARMADIK ÉS A „MÁSODIK” VILÁG KÖZÖTT IS.”

És arra sem kényszeríti senki és semmi, hogy tisztességesen bánjon a munkásaival, csak a cégvezetők egyéni erkölcse, ami vagy van, vagy nincs, vagy ilyen, vagy amolyan.

Persze – mondják erre az okosak – a munkás is szabad, felmondhat, kereshet más munkát, elmehet külföldre, stb. Igen, kereshet, hogyha van munka. S ha el is megy külföldre, ott sem védi meg senki. A cég szabad, a munkás ellenben szabad préda. Hozzák, viszik, pakolgatják innen oda, mint a két szegény srí lankai munkást, és úgy van beállítva, mintha ő maga döntene, miközben egzisztenciális kényszereket követ.

Általában is elmondható, hogy sok vállalkozó, gyáros, cégvezető kiskirályként vagy épp rabszolgatartóként viselkedik a munkavállalókkal, akik számukra az aránytalanul nagy profitot termelik, s akiknek nincsenek érdekvédelmi szervezeteik, amelyeken keresztül megvédhetik magukat. Ezen kívül sokszor szó szerint a törvény felett állnak, mivel ha bűncselekményt vagy bármi törvénybe ütközőt követnek el, őket a rendőrség vagy az illetékes szervek csak a legritkább esetben vonják annak rendje és módja szerint felelősségre.

Látjuk tehát, hogy a diszkrimináció ellen megvédenek az illetékes állami vagy morális hatóságok (olykor-olykor), és ennek örülni lehet. De ki védi meg a munkavállalókat attól az egyenlőtlen és kiszolgáltatott helyzettől, amelybe a munkaadókkal szemben vannak?

Örvendetes, hogy van jogi megoldás a srí lankai munkások sérelmeire. De mi a megoldás a munkavállalók sérelmeire?

LESZ-E SZAKSZERVEZET?

A történelem azt mutatja, hogy a kapitalizmus első számú haszonélvezőivel, a tőkésekkel, vállalkozókkal, a politika vagy a média ideológiai megtévesztéseivel, az önelégült közép- és felső-középosztálybeliek arroganciájával szemben csak a munkások szervezett föllépése, a szakszervezeti mozgalmak azok, amelyek képesek hatékonyan képviselni a munkások érdekeit és elérni, hogy emberségesen bánjanak velük, hogy meghallgassák őket.

Nálunkfele működőképes szakszervezetek alig vannak, ahol igen, ott szimbolikus jelentőségűek pusztán. Talán azért, mert a szakszervezetek megfeledkeznek arról, hogy feladatuk nem a bürokratikus terhek növelése, hanem a piac és a gazdaság által létrehozott egyenlőtlenségek és kiszolgáltatottságok elleni küzdelem és az önszerveződés.

A történelem során a szakszervezeti mozgalmak voltak azok, amelyek elérték, hogy tilos legyen a gyermekmunka alkalmazása, hogy törvényileg szabályozzák a napi, a heti, a havi munkaidő maximumát, hogy a gyárakban, üzemekben emberhez méltó munkakörülmények legyenek, s hogy ne úgy bánjanak a munkásokkal, mintha nem is emberek, hanem igásállatok vagy gépek lennének.

A nemzetközi példák is azt mutatják, hogy ahol nincsenek erős szakszervezetek vagy munkásszövetségek, ott a tőkéseket, vállalkozókat semmi sem tartja vissza attól, hogy kijátsszák, kihasználják, kizsigereljék és megalázzák a munkásokat. Ez nem csak a helyi vállalkozókra, hanem a világ legnagyobb vállalataira is igaz, még az irigyelt nyugati államokban is, itt van például az Amazon esete.

A szakszervezet arra is jó, hogy a tagok megválaszthatják saját képviselőiket, megvitathatják a sérelmeiket, tájékozódhatnak a jogi körülményekről és stratégiákat dolgozhatnak ki, például sztrájkot hirdethetnek. Így megvédhetik magukat attól, hogy a sajtóban előnytelen színben jelenjenek meg, hogy félreértsék őket, hogy egy érdekvédelmi akció során a munkások sérülékennyé váljanak.

Vagy megóvhatják magukat attól, hogy miközben rasszizmussal és diszkriminációval vádolják őket, ők maguk is masszív szociális rasszizmus áldozatává váljanak – mint ahogyan ez mostani esetben történt.

AZ IDEÁLIS MEGOLDÁS?

Nyilvánvaló tehát, hogy a diszkriminációt el kell utasítani. A munkások sérelmeinek orvoslásáért és védelméért vívott harc csak akkor marad szellemileg és erkölcsileg tiszta, ha ők maguk belátják, hogy ebben tévedtek. De ezzel nem ért véget a történet, hanem épp ezután kellene elkezdődjön a dolog érdemi része.

Sokan a ditróiak közül világosan elmondták, hogy nem az idegenből jött munkások személyével vagy idegenségével van a gond, hanem azzal, ahogyan a cég őket is eszközként használva zsarolja a helyi munkásokat. Ahogy a cégvezetők a nyilatkozatukban is utalnak rá, ők szó nélkül és fegyelmezettebben dolgoznak, s föltehetően olcsóbban is, mint a helyiek – azért, mert ők még kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, mint a helyiek.

Hiszen ők valójában nem „jöttek”, hanem őket „hozták”, s így minden tekintetben még inkább függenek a cégtől. Továbbá ők is csak eszközök egy globális játszmában, amelyben a cégeknek lehetőségük van válogatni az olcsóbb, fegyelmezettebb és kiszolgáltatottabb helyzetben lévő munkások között, hogy növeljék a profitjukat.

Ezért úgy látom, hogy amennyiben elindul a szakszervezeti önszerveződés – amire a ditróiak részéről is történt utalás –, az ezáltal biztosítani kívánt védelem, méltó elbánás és bérezés a már itt lévő srí lankai munkásokat is meg kell hogy illesse. Őket is be kell vonni a szakszervezeti önszerveződésbe.

Mert ha a srí lankai munkásokat ugyanolyan szakszervezeti védelem, elbánás és bérezés illeti meg, mint a helyi lakosokat, akkor a cég nem tudja többé azzal zsarolni a helyi munkásokat, hogy olcsóbb és engedelmesebb munkásokat szállít ide. Hiszen ha a helyiek szakszervezeti önszerveződése meg tudná védeni őket az esetleges visszaélésektől, akkor ők sem engedelmesebbek, sem olcsóbbak nem lesznek már.

Amennyiben a szakszervezeti önszerveződés így jár el, ha létrehozza a diszkrimináció-mentes érdekvédelmi szervezetet, vagyis tényleg elutasítja a diszkriminációt, akkor a cégnek tényleg nem fogja megérni, hogy messziről szállíttasson olcsó és engedelmes munkaerőt.

És ezzel egyúttal az is lelepleződik, hogy noha a cég kezdeményezte a srí lankai munkások megvédését a diszkriminációval szemben, valójában ő maga is egy rejtett diszkrimináció haszonélvezője és fenntartója, hiszen a helyi lakosok és a messziről hozott munkások közti költségbeli, a globális munkaerőpiaci helyzetből és az aktuális törvényi szabályozásból következő diszkriminatív különbségből profitál, még akkor is, ha ezt törvényesen teszi.

Ha tehát a helyiek nem ellenségként tekintenek a srí lankaiakra, hanem szövetségesként és védelemre szoruló munkásként, ha szárnyaik alá veszik őket és objektíven tájékoztatják őket a saját helyzetükről és ha kiharcolják számukra is a helyiekkel egyenlő bérezést, akkor elmúlik a félelem.

Nem azt kell követelni tehát, hogy a cég ne alkalmazzon nem helyi munkásokat (hisz ez diszkriminatív), hanem azt, hogy ugyanannyit fizessen a srí lankai munkásoknak, mint a helyieknek. 

Idáig kellene eljutnia az ügynek ideális esetben, hogy elmondhassuk, mindenkinek a sérelme meghallgatásra talált.

Hozzászólás

Hozzászólás