Bordás Máté: Áradás-terv – hangjáték

A vidám zenéket nem igazán kedvelem. De mondjuk úgy, hogy a melankólia szerintem nem szomorúság, így például Chopin és a dark ambient feltöltődést jelent számomra, és semmilyen érvágás, idegbejövés, kapcsoldmárki-hangulat nem kerülget.

Zenélni hamarabb kezdtem el, mint írni, így — bármennyire is amatőr szinten csinálom ezt — jobban érzem magam a zenész címkével, mint például a költővel. A költészetet sosem éreztem önmagában megálló pillérnek magamban, a sokszor már mániákus és értelmetlen önkifejező gyakorlataim egyik eleme, amely forgószínpad-szerűen váltakozik a festészettel és a zenével. A festést már egy ideje túl ritkán csinálom, mert a zenébe és az írásba/fordításba jobban belejöttem.

Annyi módon szeretném “ingerelni” a közönséget, ahányféle módon csak tudom, így már a kötet megírása során is a fejemben volt, hogy nem szeretném önmagában, szövegként meghagyni mindezt. Ez a ciklus több ponton utal is arra, hogy multimediális koncepció inspirálta magát a szöveget, és ebben oldódik fel az egész kötet, mintha egy régi mágnesszalag épen maradt sávja lenne.

Áradás-terv (0)

Vitus!

– kiáltjuk húgommal. Hívni gyakoroltuk.
Broholmert szerettünk volna,
de fehér szőrpamacs kuvaszunk lett.
Megkötöttük, ezért agresszív csomók:
ugattak a bundába fájdult bogáncsok.

Lenyugszik, leülök mellé.
Óvatosan kitépek egy csimbókot.
A szőrt kicincálom a bogáncsból.
Teli mindkét kezem, felváltva
emelem őket a számhoz. Fogaim
közé sosem szorult még szőrszál.

Felpattan fájdalmában. Apám
a garázsból figyel. Vitus szőre
távolról szebb, húgom szerint
leopárdfolt minden fekély.

Elrugaszkodik, futok.
A lánc reptében rántja vissza a másik félszigetre.
Átugrom a meszesgödröt,
a sáros-fehér peremén elcsúszok.
Visszanézek: szőrében maradt még bogáncs.
Markomban semmi sem maradt meg:
gyakorolni!

Vitus! – kiáltja apám már későn,
és kirepül néhány fogam.
Az esés, a lánc hossza, a fájó csomók:
lámpások gyúlnak – mondja anyám.

Elejtek mindent, hat próbálkozás
után: ez a lényeg.
Felállok, apámmal kiolvassuk
a tenyeremen lévő hegeket.

A csuklómnál fogva odavisz a vasasztalhoz.
Mágnestenyerével kihúzza a homorú fiókot,
kivesz egy ceruzát.
Az utánfutó tervrajzára
leírja: segítek megépíteni
a terepasztalt. Elengedi
a kezem.

*

Apám írisze átrendeződik.
A zöldellő mezőket elönti az óceán,
barna láncolatok emelkednek a pupillából,
ki akarnak törni a golyóbisból. Itt lakunk!
megbököm az utolsó zöld foltot.
Megépítem veled a terepasztalt! –
mondja mosolyogva.

Megrendeljük az agyagot,
kikeressük a farakásból
a világ 4 peremét – –

apámat felkapja egy varjú,
és beviszi az erdőbe.

*

Megérkezett az agyag.
Az évek alatt már kiszáradt,
így napokig áztatom a 10 kilós tömböt.
Délután kezeimet már a rám maradt
tervrajzok mozgatják.
Megformázom a garázst, ahonnan későn
üvölti apám: Vitus!
Alakot adok húgomnak és anyámnak.
A meszesgödör még temetetlen.
Mellé teszem a kutyaházat,
bele egy fehér gumifigurát.
Megkötöm.

*

Előkészülök a felvételhez.
A magnót megdöntöm.
Aláfekszem az 1 mikronos fejeknek.
Fémöklök.

Aggódok a terepasztal miatt,
hogy elég lett-e a borítás.
A szárazföldek néhol torzulnak.

Fémágyak. Kicsillanhatnak
egy-egy mohatakaró alól.

A domborzat alapjába
beszereltem kedvenc alnico mágnesemet.
Pörgethető, forgatható állványt
csináltattam egy asztalossal.

Az RCA aljzatoknak két lyukat marattam.
A jobboldalit Csukcsnak,
a baloldalit Alaszkának nevezem.
Egy monó kimenetet is beszereltem a fejhallgatónak.
Gyenge a jelerősség, de azt mondják,
Martfű ilyen.

A fejeket fülpiszkálóval
és körömlakklemosóval megpucolom.
Az eljövendő szuvat,
amit a terepasztal generál,
a szalagokról idővel lemállik.
Korábban már használtam a magnót,
szörnyű mocskot hagytam magam után.

Tiszták a fejek,
de ha jól emlékszem,
a szalagot még húzza a motor.
Tartanom kell a feszítőt,
különben az orsók megállnak,
a motor üresben jár.

Bemikrofonozom a terepasztalt:
PRÓBA 1,2,3.
Fülmonitorral a fülemben lefekszem
aludni.

 

Bordás Máté: Egy völgy elárasztása. Napkút, 2020.

Hozzászólás

Hozzászólás