A járványok pszichológiája – A pestis relevanciája a koronavírus idején

Az utóbbi hetekben drasztikusan megnőtt az érdeklődés a különböző, járványhelyzeteket ábrázoló szépirodalmi alkotások iránt, többek között Albert Camus 1947-ben írott regénye, A pestis is visszatért több bestseller-lista élére. Franciaországban csak január utolsó hetében eladtak mintegy 1600 példányt,[1] kis hazánkban pedig az első karantén-színdarab is Camus művét vitte színpadra.[2] Az Északnyugat-Algériában található nagyvárosban, Oranban játszódó történet egy pestisjárvány eseményeit próbálja meg bemutatni a városi karantén idején, egyaránt bepillantást engedve a pestis ellen harcoló „alakulatok” és a csendes többség mindennapjaiba. A cselekményt népszerű a II. világháborúban megszállt franciaországi események allegóriájaként értelmezni, amely valóban fontos forrásként szolgált Camus számára. Ugyanakkor, noha célja volt kialakítani egy ilyen jelentésdimenziót a műben, korántsem akarta csak erre az egyetlen értelmezési lehetőségre szűkíteni annak mondanivalóját, szemben más rövidebb és – ebből a szempontból – egysíkúbb műveivel, mint például Az idegennel.[3]

Nem véletlen tehát, hogy a mai olvasóközönség is úgy érzi,  képes számukra relevánsat mondani A pestis egy világjárvány idején, amely szintén az egyik értelmezési rétege a műnek – Camus nem sokkal a megírása előtt élte át az 1941-42-es algériai tífuszjárványt (régi nevén pestisláz), de a konkrét élmény mellett rengeteget merített híres pestisjárvány-leírásokból is.[4] Recenziómban azt tűztem ki célul, hogy a teljesség igénye nélkül mutassam be a mű egyes, a mostani válsághelyzetben kifejezetten relevánssá vált gondolatait, különös tekintettel azokra a – mű kereteként szolgáló – pszichologizáló leírásokra, melyek az általános hangulatot, illetve az emberek lélektani állapotát hivatottak ábrázolni.

Eltömegesedés és válságfilozófia

A műben Oran egy átlagos, 20. századi mediterrán városként van bemutatva, melynek fő jellegzetessége jelentéktelen mivoltában rejlik. A pestisben Camus egy olyan várost szeretett volna ábrázolni, amely bizonyos fokig a világon bármely másik várossal megegyezhet, ami által lehetősége nyílt urbanizációkritikáját is kifejteni. Camus számára elemi élettapasztalat volt a mindennapi ember felörlődése a hétköznapok behatárolt mókuskerekében, ahol a szokások uralják a tetteinket és az elképzeléseinket, mely végeredményben kitermeli a tömegember jelenségét is (7–12; 95.o.). A többször is visszatérő eltömegesedés-kritikát Nicolae Balota Pascal divertesement (szétszóródás) elképzeléséhez hasonlítja, joggal, hiszen a francia moralista hatalmas hatással volt Camus-re: a műben többször is felmerülő probléma, hogy az emberi figyelem teljesen szétszóródik a különböző rutinfeladatokban és ügyintézésekben, ami meggátolja azt, hogy felkészülhessünk a váratlanra és a radikálisan más betörésére.[5]

Camus szerint az életmódunk ilyen fajta strukturálása mélységesen meghatározza viszonyulásunkat a máshoz, ami jelen esetben a pestis: amikor az ránk tör és meglep minket, azonnal megpróbálunk visszaburkolózni megszokott világunk biztonságos melegébe. A látszatot ezért mindenáron fent kell tartani: a közigazgatásnak működnie kell, az újságoknak derűlátóknak kell lenniük, az emberek pedig általánosságban tegyék azt, amit amúgyis tennének, és akkor minden rendben lesz. A helyzet teljes körű beismerése csak a mélyponton történik meg, amikor a veszély közvetlenül elénk áll: még akkor is képesek vagyunk hitegetni magunkat, hogy ez velünk biztosan nem történik meg, ha már a szomszédért jön a mentő; de amikor már a saját gyerekünk torkából üvölt ránk a halál, akkor végleg lebomlanak a díszletek (54–81; 215–217.o.).[6]

Emögött az elme azon működése áll, amely különbséget tesz megértés és képzelet között. Camus elemzésében a megértés racionális természetű, ami elegendő a különböző evidenciák felfogásához, de nem elegendő ahhoz, hogy affektív viszonyulást is kialakítsunk felé. A jelenségeknek a képzeletünket is befolyásolniuk kell ahhoz, hogy cselekvésre ösztönözzenek minket, viszont ha ez megtörténik, akkor már kényszerítő erejűen hatnak. Ennek köszönhető az is, hogy a háborúk és a járványok a legtermészetesebb és mégis a legmegrázóbb események egyszerre: teljesen más viszonyulást alakítanak ki a városlakók, ha csak a történelemkönyvek, sőt még akkor is, ha csak az újság lapjait olvasva hallanak ilyen esetekről, mint amikor közvetlenül találkoznak velük, hiszen egészen addig – bizonyos értelemben – a képzelet számára láthatatlanok maradnak ezek a jelenségek. Emiatt a láthatatlanság miatt történhet meg az is, hogy Oran lakosai a pestis felé egyfajta kettős érzésvilágot tartanak fent egészen a mélypontig: szorongásuk egyszerre tölti el őket nyugtalansággal, de közben egy cinkos bizakodás is elbújik bennük, abban reménykedve, hogy a veszély pont tőlük marad távol (48–49; 96; 221–222. o.).

Camus leírásai a pestishelyzetről, illetve azon keresztül a másnak a betöréséről sok tekintetben analogikusak az egzisztencialista filozófus, Karl Jaspers egyik központi pszichofilozófiai elképzelésével, amit ő Grenzensituation-nak (határhelyzet) hív. Jaspers szerint az ember természetes módon alakít ki egy zárt gondolatrendszert, amely biztonságos talajt nyújt neki a bevett gondolati sémák segítségével. A határhelyzetek viszont (ilyen a halál, a szenvedés, a bűn, a harc és a véletlen) olyan szituációkba taszítanak bennünket, melyekben nem vagyunk képesek kiismerni magunkat. Ezek a helyzetek, akármennyire is negatív konnotációval járnak együtt, jelentik az utat a személyiségfejlődéshez és a tudatosság kialakulásához is, hiszen feltárják a különböző alternatívák tárházát és az arra való reflexióra ösztönzik az egyént.[7]

A camus-i leírás kulcspontjai megegyeznek a határhelyzetek jellegzetességeivel. A járványhelyzet okozta szituáció kicsúszik a kontrollunk és a belátásunk alól: Oran lakói előtt az ismertnek hitt élet teljesen új arcot öltött, korábban a közösség által megbecsült, tisztes állampolgárok válnak fosztogatókká, míg addig rideg személyiségek melegséggel kezdenek el fordulni rokonaik felé (86–87; 208–210. o.). Camus a Sziszüphosz mítoszában – ahol még csak egyéni szinten végez vizsgálódásokat – osztozik ebben az optimizmusban a személyiségfejlődés terén,[8] A pestisben azonban már kevésbé: az, hogy egy egész közösség kényszerül arra, hogy egy teljesen új helyzettel szemben alakítson ki valamiféle reakciót, nem feltétlenül vezet tartós tudatosuláshoz az egyénekben, sőt a krízishelyzet állandósulása egy ponton még mélyebb közönybe csap át a városlakóknál. Egy idő után ugyanis már nem lehet másra gondolni, csak a pestisre – úgyhogy az emberek inkább nem gondolnak semmire. A közösség érzelmi világa is egyhangú lesz a mélyponton: nincsenek már többé pátoszos érzelmek, igazi remény vagy felháborodás, csakis fáradtság és lemondás. „A reménytelenséghez való hozzászokás rosszabb, mint maga a reménytelenség.” (222. o.)

Camus realizmusát erősítik a pestis végéről szóló leírások is: az egész város boldogan özönlik ki az utcára, örömünnepet járva a járvány felett. A túlzott fényűzés már a mű eleje óta az egyik legfontosabb pszichológiai stratégiaként jelenik meg a krízishelyzet érzetének legyőzésére; a történet végén pedig már egyértelműen a felejtés képességével van azonosítva. A történtek feldolgozásában ugyanis az első lépés a képzelőerő felejtésében rejlik, ami idővel újra láthatatlanságba taszítja a pestist, egyszerű történelmi adatokká redukálva azt. Camus kritikája nem morális kritika, hiszen teljesen érthető a tömegpsziché ilyenfajta reakciója a szörnyűségekre; ugyanakkor ez az érthető reakció teszi az embert újra és újra fenyegetett lénnyé, hiszen önként tér vissza a felkészületlenség állapotába (147; 325–365. o.).

Az otthoni száműzetés pszichológiája

A pestisben az embereket egy sajátos hangulatvilág keríti a hatalmába az átalakult  helyzetben, amelyet Camus többször is a száműzetés kifejezéséhez társít. Az eköré épülő koncepció központi szerepet játszik a műben, aminek eredeti címe kifejezetten „A száműzöttek” lett volna.[9] Ahogy arra már utaltam, a karanténba zártság elvette a lakóktól mindazokat a jelenségeket, amelyek kitöltötték addigi életüket: megszűnt vagy legalábbis nehezebbé vált a korábbi tevékenységek (pl.: munka, hobbik, szórakozás) végzése; sokan elszakadtak azoktól az emberektől (családtagok, barátok, szeretők), akikkel mindennapjaikat töltötték; sőt, még az életlendülethez elengedhetetlen időtudat is összezavarodott, ebben a bizonytalan helyzetben ugyanis egyre fájdalmasabbá vált a múlt emlékeiből vagy a jövő ábrándjaiból való erőgyűjtés. Ez a helyzet, amely elszeparáltságra és végtelen, cél nélküli szabadidőre kárhoztatja az egyént, egyben rá is kényszeríti arra, hogy visszavonuljon, magába mélyedjen és elmélkedjen saját sorsáról, olyan kérdéseket és problémákat hozva fel a felszínre, amelyeket addig a mindennapi világ jelenségei eltakartak túlzott közelségükkel.

„Száműzetés volt ugyan, de az esetek többségében otthoni száműzetés.” (90. o.) Ez a paradoxnak tűnő kijelentés mind fizikai (a városlakók a saját otthonaikba lettek bebörtönözve), mind pedig az előbb felvázolt pszichológiai szempontból helytálló: az embernek nem az a megnyugtató és természetes állapota, hogy önmaga meztelen pszichéjét vizsgálja meg és saját egzisztenciális problémáin őrlődjön. Akármennyire sajátos kijelentés is, Camus tényleg azt állítja, hogy az ember nem önmagában érzi magát otthonosan, hanem a külsődleges tevékenységeiben és viszonyrendszereiben, vagyis csak a tömeglét nyújt teljes mértékű melegséget és biztonságérzetet. És noha valószínűleg sokakban tényleg egyfajta jellemfejlődés indulhatott be ennek elvesztésének következtében a városlakók között, az általános hangulat inkább Rambert beakadt lemezéhez hasonlítható: az emberek egyhelyben topogtak, újra és újra nekilendülve azoknak az egzisztenciális problémáiknak, amelyeket így se tudtak megoldani (82–92; 199. o.).

Camus a válság végső elmélyülésétől kezdve egyfajta „közös” elhagyatottságról beszél. „De meg kell mondanunk, hogy valójában ekkorra mindent elborított a pestis. Már nem voltak egyéni sorsok, csak kollektív történelem, vagyis a pestis, csak olyan érzelmek, melyekben mindenki osztozott. Az elszakadás és a száműzöttség volt a legnagyobb, a vele járó félelemmel, lázadozással.” (204.o.) Maga Camus is elsősorban egyéni sorsokon keresztül végezte filozófiai és szépirodalmi vizsgálódásait a világháború előtt, ez azonban később megváltozott a háború tapasztalatának hatására. „Az idegenhez viszonyítva A pestis vitathatatlanul átmenetet jelent a magányos lázadástól egy olyan közösség fölismeréséhez, amelynek küzdelmében osztozni kell. Ha van előrelépés Az idegentől A pestisig, akkor az a szolidaritás és részvétel irányába történt.”[10]

Az itt bemutatott fejlődés azonban nem jelent szakítást a korábbi elképzelésekkel. Camus továbbra is úgy gondolja, hogy az egyéni szféra az, amely mindenki számára a legközvetlenebb, legvalósabb, igazán tagadhatatlan realitása. Az embert elemien meghatározza az, hogy egyénként képes csak létezni: életét mindig bizonyos fokú egocentrizmus irányítja, valódi szándékai és mondanivalója pedig elvész a másikkal való kommunikáció során. Oran lakói nem képesek egymás felé eredményesen kommunikálni szenvedésüket, a tartós távolság alatt pedig még a szerelmesek is megakadnak szerelmükben. Az egyetlen vigasz abban a „piaci nyelvben”, vagyis üres csevegésben rejlik csak, amire szorítkozni kénytelenek a mélyebb kommunikáció kísérletében elbukott polgárok (84–85; 93­­–94. o.).

Természetesen azt se állítja Camus, hogy amikor közös érzelmekről beszélnénk, akkor ténylegesen ugyanazokról a közvetlen pszichológiai állapotokról lenne szó minden egyén esetében. Azt viszont igen is gondolja, hogy a saját szenvedésünk a legtöbb emberben előbb-utóbb megérteti a másik ember szenvedését is – vagyis pont saját önközpontúságunk fordul át a többi emberrel való mélyebb kapcsolatteremtésbe. Ez viszont már Camus szerint el tud vezetni egy olyan általános életérzéshez, vagy ha úgy tetszik, „tömegpszichózishoz”, amelyet az otthoni száműzetés is takar. Amennyiben pedig a szolidaritás gondolata a képzeletünket is megszállja, eljuthatunk a cselekvéshez és a részvételiséghez.

Camus egyik kortársa, a ma már főleg irodalmi körökben népszerű Roland Barthes azzal vádolta A pestist, hogy „történelemellenes etikát és magányos politikát” hirdet.[11] Tény és való, hogy Camus szerint az emberi elme működése gátol minket abban, hogy teljesen kilépjünk saját szubjektivitásunkból, hogy képzeletünk ne egyénként strukturálja meg létezésünket önmagunk számára, vagy hogy bizonyos fokú kommunikációs nehézségeket csak úgy átugorjunk. Ugyanúgy, ahogy a tömeglét és az otthoni száműzetés esetében is láthattuk, Camus-nek nem célja elsimítani azokat az egymásnak feszülő problémákat, melyek felmerülnek A pestis tárgyalása során. Ő nem a rendszerépítő, hanem a problémafelvető filozófusok közé tartozott; irodalmi műveiben pedig csak annyiban finomítja mítosszá a realitást, hogy azokból minél jobban kikristályosodjanak az egymásnak feszülő, teljes mértékben egyenértékű valóságok.[12]

Befejezésül összegezzük az elmondottakat, illetve nézzük meg azok relevanciáját a jelenlegi helyzetre vonatkozóan. Ahogy láthattuk, Camus Oran lakosainak történetén keresztül egy körkörös tömegpszichológiai mozgást ábrázol, melyben az embernek a hétköznapiságban való feloldódáshoz való erőteljes vonzódása, illetve az abba betörő másság reflexióra kényszerítő ereje küzd egymással. Camus, noha nem vetette el a lehetőségét annak, hogy utóbbi győzedelmeskedjen egyedi esetekben, a példaként bemutatott orani közösség felett hosszú távon mégis az előbbi uralkodik el. Ha pedig tovább akarjuk gondolni a camus-i felvetéseket a jelenlegi helyzetünkre vonatkoztatva, az, hogy a bemutatott lélektani állapotok közül a mostani koronavírus melyik irányába fogja kimozdítani a magyar vagy bármelyik másik társadalmat, elsősorban a képzelet számára való láthatóság mértékétől függhet.

Ebből a szempontból a jelenlegi helyzet a Camus által felvázoltnál is problematikusabb: nemcsak amiatt, mert a koronavírus orvosilag is egy kevésbé feltűnő, sokakon egyenesen tüneteket nem produkáló betegség, hanem mert korunkat a virtualitás hihetetlen mértékű elburjánzása jellemzi. A hétköznapi tapasztalat és cselekvés világát ugyanis a média, az internet és a technológia világa színezi át, de legfőbb tájékozódási pontjaikként is ezek jelennek meg. Egy facebook-csoportban olvastam pár hete egy történetet arról, ahogy a postán sorban állva egy nyolcvanas, idős úr közölte egy fiatalemberrel, hogy lenne inkább háború és jönnének géppuskával ránk, mint hogy ez a láthatatlan bacilus. Emögött az elsőre komikusnak tűnő elképzelés mögött nagyon is érthető szempontok állnak, hiszen a láthatatlan veszélyt jogosan nehezebb komolyan venni vagy létezését bizonyítani, ahogy tapasztalhatjuk is néha a környezetünkben, hogy sokan nem hisznek a koronavírus létezésében, vagy ha mégis, akkor se akarják levonni abból a megfelelő következtetéseket. A másik oldalról viszont egyre inkább szükségessé válna a „virtuális fenyegetettséggel” szemben hatékony társadalmi reakciót kialakítani, hiszen egy ilyen világban nemcsak a járvány, hanem minden más válság (háborúk, gazdasági válságok, klímaváltozás stb.) létezésének eldöntése is bizonytalan faktorrá válik.

Albert Camus: A pestis, ford. Vargyas Zoltán, Budapest, Jelenkor Kiadó, 2019.


Bibliográfia:

Albert Camus, Az idegen, Bp, Európa Kiadó, 2016, ford. Ádám Péter – Kiss Kornélia.

Albert Camus, A pestis – Sziszüphosz mítosza, Bp, Európa Kiadó, 2011, ford. Győry János – Vargyas Zoltán.

Alison Flood, Publisher report sales boom in novels about fictional epidemics, The Guardian, 2020. 03. 05.

Margaret E. Gray, „Layers of meaning in La Peste”, In: The Cambridge Companion to Camus, Cambridge, Cambridge University Press, 2007, szerk. Edward J. Hughes, 165–177.

Nicolae Balota, Albert Camus avagy az abszurd és a lázadás”, In: Abszurd irodalom, Bp, Gondolat Kiadó, 1979, ford. Zirkuli Péter. 247–344.

Olay Csaba – Ullmann Tamás, Kontinentális filozófia a XX. században, Bp, L’Harmattan Kiadó, 2011.

Roger Grenier, Albert Camus – tűző nap és árnyék, Bp, Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1994.

Színház.org: Megalakult az első magyar karantén-színház, Színház.org, 2020. 03. 13.


[1] Alison 2020.

[2] Színház.org 2020.

[3] Gray 2007, 165–166.

[4] Grenier 1994, 161–169.

[5] Balota 1979, 292 –293.

[6] A mű egyik legdrámaibb leírása a bíró fiának haláltusája (257–266. o.).

[7] Olay–Ullmann 2011, 129 –136.

[8] Camus 2011, 283–298.

[9] Grenier 1994, 164.

[10] Mivel magyar fordítását csak itt találtam, a Balota-könyvből emeltem át (lecserélve a Közöny címfordítást Az idegenre) az idézetet (299. o.).

[11] Camus 1970, 338 –341.

[12] Grenier 1994, 158–159.

Hozzászólás

Hozzászólás