Carolina Vozian: Mindig kérdezve megyünk tovább

Van az aggodalom

A környezetemben levő emberekkel úgy két éve kezdtük gyakrabban szóba hozni a klímaválság kérdését. Mostanában pedig egyre többet beszélünk erről. És ha nem beszélünk róla, akkor gondolkodunk rajta. És ha nem gondolkodunk rajta, akkor is ott motoszkál a fejünkben. Érzelmileg nem adjuk át magunkat ennek folyamatosan, hiszen akkor ezen kívül semmivel sem tudnánk foglalkozni. De júniusban például a tengerparton ültem egy közeli barátnőmmel, és hirtelen ráeszméltem az apokalipszis fenyegető közelségére, amitől nem bírtam szabadulni. Te fel tudod fogni, hogy tizenöt-húsz év múlva az életünk teljesen megváltozik, és ezt egyáltalán nem tudjuk befolyásolni? Ki tudja, milyen vizünk lesz, ha ugyan lesz egyáltalán, ki tudja, mennyibe fog kerülni az étel, milyen élelmiszerek lesznek, honnan szerzünk majd pénzt, hogy kifizessük a lakbért? Mihez kezdünk majd? Küzdeni fogunk a túlélésért? Fasizmusban fogunk élni? Egyáltalán: fogunk még élni? – szegeztem neki nyugtalanul a kérdéseimet, mintha először érzeném át az annyiszor átbeszélt dolgokat.

Van ez az aggodalom, ami láthatatlan szálként összeköti mindannyiunk életét: feminista, queer, aktivista, gazdasági szempontból többé vagy kevésbé prekárius, kelet-európai életeinket. A világvége – legalábbis az általunk ismert világ vége – a küszöbön áll. A globális felmelegedés, valamint a környezet és minden élőlény fejetlen és feltartóztathatatlan kizsákmányolása a profit érdekében olyan katasztrofális következményekkel járnak, melyek már most alapjaiban átírják a minket vendégül látó bolygó szabályait. Ha már tegnaptól kezdve nem gondoljuk újra a társadalmi és gazdasági rendszereket, ha nem egyesítjük erőinket sürgősen és az egész Földön azért, hogy legalább valamelyest visszaállítsunk egy régen elveszett egyensúlyt, akkor a lábunk alatt álló föld felforrósodik, kifordul magából, minket pedig a levegőbe repít, visszatérve saját teljességéhez, mégpedig nélkülünk.

A tőke mindenek fölé helyezett felhalmozása, a határokat nem ismerő „fejlődés”, az egyenesen felfelé ívelő, megállíthatatlan „haladás”, annak a világnak a ritmusától való teljes elszakadás, mely magában foglal minket – ez számunkra, emberek számára, a pusztulást jelenti. Olyan, mintha azt képzelnénk, hogy kiléphetünk az óceán fölé, és egyszerűen végigsétálhatunk a hullámokon, elhagyva a partot, legyőzhetetlenségünk hitében, mígnem egyszer beleütközünk az elkerülhetetlen végbe.

Itt tartunk most. Merre tovább? A legkézenfekvőbb a csüggedés, nem?  Mi értelme lenne küzdeni? Miért, kiért is tennénk? Úgyis vége lesz. Úgyis rossz felén vagyunk a bolygónak, a történelemnek: úgy alakult, hogy pont ide születtünk, és ez nem az a földrajzi hely, ahol a globális tőke koncentrálódik, épp ellenkezőleg, innen elvesznek és kizsákmányolnak – vagyis nem igazán van esélyünk olyan forradalmat indítani innen, ami bármit is nyomna a latban. Azonkívül azt a kevés lehetséges gazdasági rendszert is, amelyek legalább részben képesek lennének más irányba fordítani az egész bolygót érintő összeomlást (vagyis azokat a rendszereket, melyek az erőforrások méltányos elosztására és az együttműködésre épülnek[1]), sőt, az ezek felé mutató eszmei erőfeszítéseket is megrágalmazta, befeketítette, letagadta és kiselejtezte az a jobboldali intellektuális diskurzus, amit az utóbbi harminc év során felépítettek, legalábbis a mi társadalmunkban.

Elsőre ilyen válaszokat kapunk, ha valakit szembesítünk azokkal az információkkal, melyek alátámasztják, hogy a következő harminc évben egyszerűen elnyel minket egy általános katasztrófa, mégpedig valószínűleg lassan és fájdalmasan. És éppen azért, mert egy lassú folyamatról van szó, mely nem egyszerre, hanem egymás után és különböző mértékben érinti a bolygó egyes részeit (már most, ebben a pillanatban is vannak klímamenekültek és lakhatatlanná vált vidékek), könnyű szemet hunynunk. Azok, akik leginkább alkalmazkodtunk a kapitalizmushoz – mert a veszteseknek nap mint nap meg kell küzdeniük a túlélésért – visszatérhetünk a munka/ sorozatok/ bevásárlás/ nyaralás meghatározta hétköznapokhoz, és úgy tehetünk, mintha mi sem történne. Pszichológiailag ez teljesen normális és egy emberi önvédelmi mechanizmusról van szó. Ugyanakkor éppen ezért – mert nem úgy érzékeljük a veszélyt, mint egy földrengést, ami egyszerre mindannyiunkat leseperhet a föld színéről, hanem inkább úgy, mint egy baktériumot, ami fokozatosan megfertőzi az egyes izmok szövetét egy testben (ez esetben a bolygó testében) – a Föld egyes pontjain még nyugodtan alhatnak.

És nyugodtan fogunk aludni egészen addig, amíg az ablakainkon túli levegőt egy napon majd nem lehet belélegezni.

A világvége nem csak úgy magától következik be, mert ennek így kell lennie, nem is mindannyiunk egyenlő hibája és felelőssége, és nem is az az oka, hogy műanyag szívószálakat használunk – noha a neoliberális diskurzus ezt hirdeti.[2] A világvégét ugyanis emberek idézik elő: emberek, akiknek kezük-lábuk van, és lakcímük is, ahol fel lehet őket keresni. Ezek az emberek rettentően gazdagok[3], és hatalmas vállalati struktúrák élén állnak, amelyek élősködnek a Földön és a többi emberen. A katasztrófával szemtől szemben állunk, és a tagadás vagy a csüggedés pszichológiai mechanizmusok, melyekkel magunkat igyekszünk védeni, elkábítani és néha saját cselekvőképességünket vagy éppen felelősségünket minimalizálni. Megkockáztatnám, hogy olyan mechanizmusok, melyek megtartanak egy könnyen ellenőrizhető és irányítható komfortzónában. Milyen lenne kilépni ebből? Félelmetes. De talán ezen túl megtalálhatnánk egy magot, amit együtt elvethetnénk a szabadulásért.

Van egy látnok (vagy több is)

Octavia Butler afro-amerikai feminista sci-fi-író 1993-ban adta ki A magvető példázatát, 1998-ban pedig A talentumok példázatát, egy kétkötetes könyvet a 2020. év körül bekövetkező apokalipszisről. A történet Kaliforniában játszódik, a világvége pedig emberi kéz műve, melynek hátterében olyan tényezők állnak, mint a társadalmi, gazdasági és politikai rendszerek összeomlása, a végtelenségig kizsákmányolt természet emberek ellen forduló fúriadühe, a nagy cégek csillapíthatatlan mohósága, az emberi szükségletek fölé emelt tőke, illetve a gazdagok és szegények között tátongó szakadék. Lauren Oya Olamina, a könyv főhőse egy tizenöt éves kamaszlány, aki egy, a külvilágtól (egyelőre) elszigetelt városban él. Odakint dúl a túlélésért vívott harc. Robledo városát azonban magas kerítés veszi körül, számos tartalékkal rendelkezik, ezért elkerülik – legalábbis ideiglenesen – a külső katasztrófák. A várost egy keresztény közösség lakja, melynek tagjai a legeslegutolsó pillanatig úgy tesznek, mintha a világvége nem is történhetne meg. Lauren a hiperempátia betegségében szenved, vagy ennek tehetségével van megáldva, azaz testében intenzíven érzi más emberi vagy nem-emberi lények fájdalmát. A hiperempátia miatt kiélesedő intuíció elvezeti Laurent annak felismeréséhez, hogy a város már nem maradhat meg sokáig elszigeteltségében, ezért titokban elkezd felkészülni a túlélésre. Könyvek a növényekről, könyvek a gyógyszerekről, könyvek a betegségekről, könyvek a Földről, könyvek az összes lehetséges veszélyről, egy kis hátizsákban pedig a legszükségesebb holmik. A közeli jövőben szükséges tudás megszerzése és a gyakorlati előkészületek mellett Lauren elkezd kidolgozni egy új filozófiai rendszert, egy újfajta spiritualitást, a Föld Magvát. Szakít családja keresztény hitével, melyet soha nem is tartott igazán a magáénak (túlságosan stagnálónak, anakronisztikusnak érzékelte azt), és elindít egy új vallást, melynek alapja a változás elfogadása. Isten maga a változás. Elvetjük a magot, új közösséget építünk az elődeink nyomán maradt hamuból, és ez a közösség átadja magát a változásnak.

A változás, az élet és a világ természetes ritmusa az a jelenség, amitől mi nagyon, nagyon félünk. Ez az a jelenség, amitől fényévekre eltávolodtunk, főként, mióta az ipari forradalom és a technológia fejlődése lehetővé tette, hogy mindenünk karnyújtásnyira meglegyen, amire csak vágyunk , mi magunk pedig kényelmes, statikus, szedentáris lényekké alakultunk.

A változás: éjszakák és nappalok ritmusa, a növények életciklusa, az évszakok váltakozása valami nagyon távoli a mi tömbházainkhoz és irodáinkhoz képest. A változástól való eltávolodás az egyik oka annak, hogy egyesek azt képzelték, megállíthatják a bolygó forgását, és pénzt csinálhatnak a Földből.

Van az a gondolati keret, amelyben élünk

adrienne maree brown[4] Octavia Butler örökségét folytatja, és a kapitalizmust néhány hatalommal rendelkező ember torz agyszüleményének tekinti, akiknek az elképzelt valóságában továbbra is élünk. Mindkét szerző szerint úgy lehet az embereket legkönnyebben megtartani alárendelt pozíciójukban, hogy elzárják előlük bármilyen más lehetséges valóság elképzelésének az útját. A globális kapitalista rendszer kiépülésének folyamata természetesen nagyon komplex, sok összetevője van, makro- és mikroökonómiai, történelmi, politikai és társadalmi jelenségek együttállása hozta létre. Most azonban nem tényszerűen, pragmatikusan és történelmileg korrekt módon szeretnék beszélni a kapitalizmus kialakulásáról és terjeszkedéséről. Inkább játékosan közelíteném meg ezeket a narratívákat, és az említett két írónő szemléletmódját veszem át, noha ez pusztán racionális szempontból talán leegyszerűsítőnek tűnhet; úgy döntöttem, az érzelmek, a kreativitás és a képzelet talajára lépek.

Gondolkodjunk el most együtt a következőkön: ez a gazdasági rendszer azért vált lehetővé, és azért működik a mai napig, mert az a néhány ember, akinek legtöbb haszna származik belőle, ezt kitalálta és gyakorlatba ültette. Ezalatt a legtöbben – akár tudatosan, akár öntudatlanul – úgy döntünk, hogy naponta megerősítjük ezt a rendszert, és nem merünk semmi mást még csak elképzelni sem.

A propaganda-apparátus különféle mechanizmusokat tart működésben az életünkben, a gondolkodásunkban és a testünkben: az óvodában, az iskolában, az egyetemen, a munkahelyen. Már gyerekkorunktól belénk sulykolják, hogy nincs más választásunk, mint beilleszkedni ebbe a világba, sőt, valójában kívánatos ez az állapot, hogy állandó versengésben éljünk egymással, hajszában, szüntelenül a pénz és a hatalom felhalmozása felé törtetve. És még valami: a neoliberális diskurzus, vagyis az az ideológia, ami a tőke végtelen felhalmozását legitimálja, és nincs tekintettel a bolygó erőforrásainak határaira, ideológiamentesnek kiáltja ki önmagát, és a szabadság illúziójával etet minket: elhiteti, hogy rendelkezünk a szabad mozgás, a szólásszabadság jogával, szabadon fejlődhetünk gazdasági és társadalmi státusunk tekintetében. Éppen ezért nehéz is propagandaként azonosítani.

Ebben a rendszerben vagy egyszerűen megsemmisítik a kreativitásunkat, azt a képességünket, hogy elképzeljünk egy másik, mindenki számára jobb világot, vagy rákényszerítenek, hogy eladjuk azt.[5] Ha eladjuk, akkor pedig arra fogják használni, hogy még újabb, még eredetibb, még érdekesebb módszereket dolgozzanak ki a kapitalizmus reprodukciójára, és megkaparintsák tőlünk az élet utolsó maradékait is.

Mit tesz még velünk ez a Birodalom[6]:

A kapitalista polip elterjeszt és megerősít bizonyos érzéseket: mindannyiunkban kivált egyfajta szomorúságot, ami cselekvésképtelenséggé alakul. Ez a folyamat a végletekig elszigetel és individualizál, noha a felszínen biztonságnak, kényelemnek és unalomnak mutatkozhat. Mindig belénk oltanak olyan vágyakat, amelyek a sajátjainknak tűnnek.

A Birodalom megmérgezi kapcsolatainkat: a rokonság megreked a nukleáris család korlátai között, ami a kapitalizmus és a magántulajdon alapját képezi; a szabadság fogalma közvetlenül kapcsolódik egy individuális / individualista pályához, a „saját erőfeszítés árán elért siker” képéhez; a közös gondolkodáshoz tartozó értékek a keresztény gyökerű erkölcs keretei közé vannak zárva.

A Birodalom megfosztja az élvezetet átalakító képességétől: a boldogság stagnálást, szórakozást jelent, ami gyakran közvetlenül a fogyasztáshoz kötődik, a kényelemmel és a kábulattal egyenértékű, ami függőséghez vezet.

Éppen azért, mert a Birodalom beszivárgott a vágyainkba és életünk ritmusába, a megdöntése már nem jelentheti azt, hogy egy forradalmi hős felfedezi az igazságot, és feltárja azt a „tömegeknek” – ez egyébként is egy régi patriarchális modell. Az érzelmek tekintetbe vétele nélkül egyszerűen nem tudjuk felvenni a harcot azzal a rendszerrel, ami kolonizálta érzéseinket és vágyainkat, és folyamatosan bennünk, általunk működik.

Van egy alternatív gondolkodásmód

A tagadáson és lemondáson túl ott van annak a lehetősége, hogy elképzeljük a túlélést. Milyen lesz az életünk, ha túléljük a világvégét? Mit szeretnénk ebben az életben? Octavia Butler ragyogó elméje és látnoki szíve éppen ezt teszi a Példázatokban. Elképzeli a mi számunkra, akik a 2020. év körül élünk, az apokalipszis túlélésének egy lehetőségét. Leírja sejtéseit, majd kezünkbe ad egy utópiát, ami nem tűnik könnyen megvalósíthatónak, és nem is idealista, de mégis lehetséges. Olyan víziót mutat meg, amit átvehetünk és továbbfejleszthetünk, és ami szerint az elkerülhetetlen vég egyetlen túlélési lehetőségének alapját az együtt megélt közösség, szolidaritás, kölcsönös segítség, szeretet és spiritualitás képezik.  Csak így élhetünk mostantól, és a világvége után.

Az affektív és intuitív megismerés visszanyerését és értékes újragondolását kereső feministaként a spiritualitásban a közösségi egyesülés és felszabadulás nagy lehetőségét látom. Egyrészt nem áll szándékomban a hittérítés útjára lépni, mert tudom, ez milyen veszélyekkel járhat. Másrészt viszont azt hiszem, hogy új világok felépítésének egyik lehetséges módja, hogy keressünk/ találjunk/ visszanyerjünk egyfajta összetett nem-keresztény spiritualitást, ünnepekkel és közösségi rítusokkal. És azt hiszem, hogy nyitottaknak kell lennünk minden lehetőségre, amivel valamelyest ellensúlyozhatnánk a globális pusztulást.

adrienne maree brown szerint a látnoki szépirodalmat a változás eszközeként használhatjuk a harcainkban. A sci-fi irodalom megszabadíthatja a kollektív képzeletet a gátlásaitól: mikor ezeket a könyveket olvassuk, és beleképzeljük magunkat ezekbe a világokba, hagyjuk magunkat gyereknek lenni, átléphetünk a domináns hatalom tiltásain, megszorításain, internalizált szabályain. Biztonságban érezhetjük magunkat, és elkezdhetünk játszani, ebből kiindulva pedig elképzelhetjük a szabadulásunkat.

De mi lenne, ha ezzel a kérdéssel játszadoznánk el: Vajon el merünk képzelni egy más társadalmi rendet? Hogy ne kelljen többé a tőkére sóvárgó emberek képzeletében élnünk. Mi lenne, ha kinyitnánk ennek a mesének az ajtaját, és egyszerűen kilépnénk belőle?

Vannak lehetséges megoldások

avagy az örömről, az aktív szenvedélyről, az erotikusról, a lelkesedésről, a teljes érzésről, gondolkodásról, átélésről

Sokáig kerestem az ötleteket, egy olyan aktivizmus tervét, ami tekintetbe veszi a világvége közeledését, és ami nem egy távolságtartó, merev, az érzelmektől elszakadó, patriarchális modellre alapoz. Olyan aktivizmus elveit kerestem, ami feléleszt és fellelkesít.

Kutattam a feminista sci-fi-irodalomban, Audre Lorde esszéiben, adrienne maree brown, könyveiben, a Joyful Militancyban; kerestem feminista, queer, antikapitalista barátnőimmel beszélgetve is. Minden gondolat, amit végül összegyűjtöttem, a játék, az érzések, a spiritualitás és az élvezet körül forog.

Kérdések: Hogyan gyűlhetünk össze minél többen? Hogyan örülhetünk együtt? Hogyan dolgozhatunk ki ilyen mérgező körülmények között aktivizmust az örömből, az élvezetből?

MEGOLDÁSOK

a csüggedés ellen, avagy mit tehetünk mi:

  • Elkezdhetjük keresni az örömet, az élvezetet, az aktív szenvedélyt mindabban, amit csinálunk (szemben a végső célként értelmezett stagnáló boldogsággal, amit a kapitalizmus és a fogyasztói kultúra próbál eladni nekünk). Az aktív szenvedély az, amit Audre Lorde erotikusnak nevez[7], és egy gondolati-érzelmi kontinuumot jelent, amiben akkor részesülünk, ha képesek leszünk többet átélni és érezni. Audre Lorde szerint a patriarchális kapitalizmusban az erotikust lealacsonyították az érzetek fogyasztására, az elnyomott szubjektumot pedig megfosztották az élvezethez fűződő mélyebb kapcsolatától, vagy ezt kizárólag a szexualitás terére szorították vissza. Amikor teljesen fogunk élni és érezni, a Birodalom nyújtotta minimális kényelem és az elkábulás elviselhetetlenné válnak. Az élvezet, az aktív szenvedély, az erotikus nem a fájdalom elkerülésével érhető el, épp ellenkezőleg. Helyet adhatunk közös érzelmeinknek, a düh, a szenvedés, a magány kifejezésének, ez pedig gyökeres változást eredményezhet (ezzel szemben a Birodalom a szubjektumokat individuális szomorúságba szigeteli el, megoldásként pedig a figyelem elterelését, a szórakozást, a tablettákat nyújtja a fájdalom enyhítésére). Az aktív szenvedély éppen a Birodalom felkínálta ízetlen boldogság elutasításából indulhat ki, abból a képességből, hogy szenvedésünkben jelen legyünk, és ne akarjunk elkábulni. Az aktív szenvedély forrása nem az, hogy egy távoli cél beteljesülésére várunk, hanem az, hogy a saját helyzetünkben jelen vagyunk és küzdünk; hogy képesek vagyunk nemet mondani, elutasítani vagy megtámadni a Birodalom felkínálta elgyengítő és elbutító életet.
  • Kereshetünk és megerősíthetünk más létmódokat: a gondoskodás, a hovatartozás új formáit, egymás kölcsönös támogatását; túlléphetünk a hagyományos család modelljén,választásaink alapján, nem nukleáris módon is alkothatunk rokoni kapcsolatokat; kreatívan oszthatjuk meg és tehetjük közösségivé az életünket.
  • Felkutathatjuk azokat a lehetőségeket, amelyek révén az emberek együtt elevenebbé, cselekvőképessé és erősebbé válnak; kiindulhatunk abból a meggyőződésből, hogy a változás potenciálja már most is megvan bennünk, és folyamatosan kell dolgoznunk annak a kontextusnak a kiépítésén, amelyben kibontakozhat.
  • Elképzelhetjük, hogy képesek vagyunk legyőzni a kapitalista-korporatista szörnyeteget, és megállíthatjuk a tőke határtalan felhalmozódását.
  • A változást elkezdhetjük saját kapcsolatainkban, hogy ne termeljük újra a Birodalmat azáltal, ahogyan másokhoz viszonyulunk (versengve, normatívan, elnyomóan, ellenőrizve, stb.).
  • Rátalálhatunk az olyan harcokra, amelyekben egyszerre van jelen a vadság ÉS a szeretet, az ellenállás ÉS a gondoskodás, a küzdelem ÉS az érzelmi/ spirituális táplálék.
  • Kiindulhatunk a bizonytalanságból[8], mivel a kísérletezést és a kíváncsiságot rabolták el tőlünk. A játékosság, a meglepetés, a tudatlanság, valamint ezek felvállalása a patriarchátusban és a kapitalizmusban infantilisnak minősül. De visszaszerezhetjük ezeket.
  • Kidolgozhatunk egy olyan feminista politikát, ami figyelembe veszi és értékeli az érzéseket. Kérdések: Hogyan hatnak ránk a terek és a küzdelmek? Hogyan válhatunk elevenebbé, nyitottabbá, merészebbé, bizakodóbbá, kreatívabbá a terekben és a küzdelmekben, amelyekben részt veszünk?
  • Gyakorolhatjuk a szituatív mozgalmak elveit, aminek értelmében nem a lehetséges igazságosság előregyártott fogalmából indulunk ki, hanem inkább megpróbálunk itt és most tenni valamit, a már létező viszonyrendszerre hangolódva és a kapcsolódási képességeinkhez mérten cselekedni.
  • Kifejleszthetjük annak stratégiáit, hogy hogyan tanulhatunk együtt, és hogyan támogathatjuk kölcsönösen egymást. Kiindulhatunk abból a premisszából, hogy akaratlanul is meg fogjuk ismételni az elnyomás néhány olyan formáját, amelyek ellen küzdünk, viszont megtalálhatjuk annak szelíd módjait, ahogyan felhívhatjuk a figyelmet a hibákra, azokra a tevékenységeinkre, amelyek reprodukálják a rendszert.[9] Kérdések: Hogyan szüntetjük meg a rosszat (az internalizált és megismételt elnyomást) anélkül, hogy egymás álláspontját semmibe vennénk? Hogy tanulhatunk a hibákból anélkül, hogy egymást démonizálnánk?
  • Lehetünk hibridek és hiperalkalmazkodóak, dolgozhatunk egyszerre két (vagy több) folyamaton: használhatjuk a hatalom/ az állam erőforrásait, amíg még lehet, a mindenki számára jobb élet elérésének stratégiájába illesztve azokat (szociális- és közlakások, egészségügyi biztosítás mindenki számára, ingyenes oktatás stb.), miközben ezzel párhuzamosan a kapcsolatainkban és közösségeinkben építjük az utópiát, amiről álmodunk.
  • Gyakorolhatjuk a ráhangolódás etikáját, azt a képességünket, hogy újra és újra rákérdezünk, mi mozgathatja a dolgokat abban a pillanatban és abban a térben, ahol éppen vagyunk; azt a képességünket, hogy megállunk, és meghallgatjuk egymást a szó mélyebb értelmében. Kérdések: Hogyan hatunk egymásra? Milyen új találkozások lehetségesek? Mit tehetünk együtt?

Heliana Adalgiza alias Aitch rajza. Forrás: Pinterest

A szöveg románul a bukaresti feminista Cutra folyóirat második nyomtatott számában jelent meg, és a címe, Mindig kérdezve megyünk tovább egy  zapatista gondolatra utal (az eredetiben az utalás lábjegyzetelve). Fordította: András Orsolya


[1] Larry Elliot: World’s 26 richest people own as much as poorest 50%, says Oxfam. The Guardian, 2019. január 21.

[2] Martin Lukacs: Neoliberalism has conned us into fighting climate change as individuals. The Guardian, 2017. július 17.

[3] Jordan Engel: Names and Location of the Top 100 People Killing the Planet. The Decolonial Atlas, 2019. április 27.

[4] Kortárs afro-amerikai feminista író, közösségszervező aktivista. A nevét gyakran kisbetűvel írja.

[5] Steven Poole: Against Creativity by Oli Mould review – the dullest of jobs is now ”creative”. The Guardian, 2019. szeptember 26.

[6] A Birodalom kifejezést a Joyful Militancy című könyv szerzői, Nick Montgomery és Carla Bergman használják. Ezzel jelölik a kontrollhálózatot, ami kizsákmányol minket, és kézben tartja az életünket különböző eljárásokkal, kezdve az erőszak legdurvább formáitól, melyek éppen a legnehezebb helyzetben levőket érintik, egészen a szorongás és az elszigetelődés kiváltásáig. A Birodalom magában foglalja a kapitalizmust, a heteronormatív patriarchátust, a rasszizmust, az állam elnyomó intézményeit, a kolonializmust (vagy az önkolonializálást, ami a mi esetünkben, a mi régiónkban érvényesül), valamint más elnyomó mechanizmusokat is.

[7] Audre Lorde Az erotikus gyakorlata – az erotikus mint hatalom című esszéjének román fordítása a Dysnomia című queer, feminista, interszekcionális zine második számában jelent meg.

[8] A pesszimizmus és az optimizmus egyazon érem két oldala: mindkettő meg akarja szüntetni a bizonytalanságot a világunkban (Rebecca Solnit: Hope in the Dark, Canongate Books, 2014).

[9] Ez persze nem jelenti azt, hogy az elnyomottabb helyzetben levő embereknek kötelességük lenne folytonos érzelmi munkát és nevelői erőfeszítéseket tenni a kiváltságosabbak felé. Inkább az közös(ségi) tanulás rugalmas terei mellett szólok, ahol a szelídség és a düh együtt létezhet a merev dichotómiákon túl.

Hozzászólás

Hozzászólás