Ahol az anyanyelv mostoha és a hallgatás teher

Végel László Temetetlen múltunk című önéletrajzi regénye három generáció történetét átfogó munka, amely az elbeszélő családján keresztül mutatja meg a szerbiai magyarok Trianon utáni tapasztalatait. Betekintést nyerhetünk a második világháború alatti és utáni állapotokba, a totalitárius rendszeren át eljutva a nagy változást ígérő demokráciáig. Hősei nyugodtan nevezhetők tragikus hősöknek, akiknek a sorsa a politikai fordulatok örvényében formálódik. Nem a társadalom perifériájára szorított egyének, annál sokkal rosszabb a helyzetük: a peremvidéki lét ugyanis egy jól körülhatárolt állapot. A regény szereplői ezzel szemben a változásokhoz szüntelenül adaptálódni próbáló, vergődő egyének, akik önazonosságot és biztonságot keresnek. Harcuk szélmalomharcnak bizonyul. Ellenségük pedig nem más, mint önmaguk. Az identitás és annak megőrzése tehát minden generációra érvényes, központi téma a műben.

A regény nem a zavaros és gyakran hirtelen fordulatokat vevő történelmi események korhű regisztere, sokkal inkább az egyéni reakciókra, az egyénben lejátszódó folyamatokra helyeződik a súlypont. Arra a beteljesületlen igényre, hogy stabilitásra, értelemre, következetességre találjon a folyamatosan változó világban. A narrátor saját élményeit osztja meg az olvasóval, személyes tapasztalatain kívül elődeitől hallott vagy hallani vélt eseményeket idéz fel. A hitelesség azonban nem elsődleges szempont. Az elbeszélő az olvasó előtt sem titkolja meggyőződését, mely szerint abból a tényből kiindulva, hogy saját elménk szűrőjén keresztül adhatjuk át tapasztalatainkat, hajlamosak vagyunk a jelenbeli igényeink szerint elferdíteni a múlt történéseit. A történelmi események tehát a szereplők nézőpontjaiból bontakoznak ki az olvasó előtt. Továbbá a regény kibillenti a haza, nemzeti identitás és önazonosság, valamint az otthon és a hűség fogalmait, majd újabb, de mindig bizonytalan érvényű jelentéssel tölti fel őket.

A címben megjelenő temetetlen múlt az apák által átélt traumák valójában nagyon is éles tudatba égett képe. Olyan képek, melyekről beszélni lehetetlen, ahogyan érteni, értelmezni is az. A hallgatás mint a feldolgozás egy lehetősége önként vállalt módszer, illetve a következő generációnak hasonló tapasztalatoktól való védelmezésének a mechanizmusa. Bár ez a törekvés nemes természetű, nem változtat a tényen, hogy egyre csak mélyíti az apák és fiúk közötti szakadékot. A történelem kontinuitása megszakad, a gyerekek már egy másik korszakban nőnek fel, ahol nyoma sincs a háború generálta erőszakos megtorlásoknak és az azzal járó félelemnek. Az ebből fakadó eltérő világnézet a nyelvet központi megvilágításba helyezi. A nyelv nem csatorna többé apa és fiú között, a lényegi kommunikáció megvalósíthatatlannak tűnik, ugyanakkor alapjaiban rendíti meg az identitás fokmérőjeként való értelmezését. Fontossága elsikkad a kettős nyelvhasználatban, lényeges momentumok nyelvi megnyilvánulásai vesznek el a felejtés ködében: bizonyos szereplők arra sem emlékeznek, milyen nyelven vallottak először szerelmet. Mások, főleg vegyes házasságból származó gyerekek gyakran családon belül más-más nemzetiségűnek vallják magukat.

A nyelv a maga csökkentett jelentőségével azonban egy annál erősebb gátló tényezőként szerepel az otthonosság érzete, a haza iránti vágyódásban. A külhoni magyarok és az anyaországiak között nem tölti be közvetítői szerepét, tehát meggátolja a beágyazódási törekvést. A földrajzi otthon is idegenként kezeli, és egyszersmind kiveti magából a szereplőket szerb akcentusuk felismerése által. Bizonyos helyzetekben azonban, ami elválaszt, egyben össze is kovácsol, felülkerekedik a nyelv és a hovatartozás törvényein: az egymás számára idegen nyelvet beszélő, de ugyanazon országban élő társak esetében egymás megértése könnyebbnek bizonyul a sorsközösség miatt.

Ezáltal marad tehát a keserű otthontalanság érzete, amelyet három generáció fáradhatatlanul próbál elhallgattatni. A Trianon utáni korszak apái dacos ellenszegüléssel mindenre készen védelmezik otthonuknak tartott tulajdonukat, nyelvükbe oltott identitásukat. A narrátor családjában az apa számára azonban a dac már nem követendő példa. A lázadás egyenlő a szégyennel, a családfő értékrendjében első helyen az övéi megvédése szerepel, még ha az bizonyos fokú alárendelődéssel is jár. Ez viszont nem jelenti a nemzeti érzés teljes hiányát. Az identitás, mint a regényben megjelenő eltemetett magyar zászló, melyet előtte gondosan ládába tettek, hogy első lehetőség szerint sértetlenül kikaparják a föld alól, ott lappang a pofonoktól megedzett kisebbségben. A fő kérdés megmarad: vajon a nemzeti identitás megőrzése és a család védelmezése mennyire valósítható meg egyazon időben?

Ez a kérdés az apa legnagyobb dilemmája, az önmagával folytatott harc magja és az ellentmondások sokasága, melyekbe folyamatosan beleütközik: a képlékeny (erkölcsi) szabály- és normarendszerben nem láthatóak előre az ok-okozati viszonyok. Egy teljesen ártatlan igény, mint az anyanyelvi oktatás biztosítása az apa számára a kommunista pártba való iratkozását feltételezi, ami rosszalló tekintetek kereszttüzébe helyezi őt. Míg előtte egy generációval apósa külföldről származó virágok termesztése miatt vált börtönviseltté, neki sokkal komolyabb büntetés jut osztályrészül, holott semmi vétke nincs: a saját lelkiismerete, az önmagával való elszámolás, amihez hozzájárul az örökölt teher cipelése.

A harmadik generáció már nem tud mindent, megszakad a történelmi folytonosság, az apák titkai, a kibeszélhetetlen végig ott lebeg és beárnyékolja jelenüket. A fiatal értelmiség megkérdőjelezi a rendszert, amelybe beleszületett, de lényegi változtatások majdhogynem lehetetlennek bizonyulnak. Maga a haza fogalma is lebomlik ebben a kontextusban, nem lehet megállapítani, hogy ki hol van otthon, az anyaország is ugyanúgy idegennek tetszik, mint a hely, ahová születtek bár, de amelyet nem éreznek a sajátjuknak. Ahogy a szülői ház felismerése problémát jelent, az anyaország, anyanyelv fogalmak jelentése is megkérdőjeleződik. A regény világában az anyaország mostohának bizonyul. Nem öleli a keblére elszakított gyermekeit, hanem durván eltaszítja azokat onnan. Anyanyelvnek nevezhető az a nyelv, amely alkalmatlannak bizonyul a gyermekei közötti lényegi kommunikációra?

A mű egyik legmarkánsabb kérdésének egy etikai dilemmát érzek. Ki az, aki helyesen cselekedett? Az, aki hősiesen vállalta a kisebbségi nemzetként ráháruló teherviselést, vagy aki az alkalmat kihasználva elhagyta a szülőhelyét? A kis vajdasági település a rendszerváltás után egy vihar sújtotta, szél tépázta, magyarok által szinte lakatlanná vált hely. Az egyetlen nemes feladatnak egy helybeli postásé bizonyul, aki kötelességének érzi leoltani az úgy felejtett lámpákat: leveleket ír a rokonoknak ottmaradt idős hozzátartozók elhalálozásáról, gondoskodik a temetésekről. Ez a cél hasznosabb, mint amit a legtöbb ember kívánhat, akik a maradás mellett döntve hazátlanságukban az örökölt honvággyal élik mindennapjaikat.

Végel László: Temetetlen múltunk. Noran Libro, Budapest, 2019.

Hozzászólás

Hozzászólás