Czigány Domonkos: Az ő kertjében

Sokat dohányzott azon a nyáron. Végre erkélyes albérletbe költözött, a balkon átmelegedett csempéin ült délutánonként, vagy a korlátra támaszkodva nézte a vonatokat reggel és délelőtt, ha felkelt olyankor. A lakás összes ablaka az állomásra nyílt, de nem zavarta, éjjelente legföljebb teherszállítók jártak, azok is ritkán. Korábban egy bekötőútba torkolló külső utcában lakott, ahol kamionok dübörögtek naphosszat.
Befejezte az egyetemet, és hosszú hetekig nem talált magának elfoglaltságot. Feküdt az ágyán, néha fellapozott egy-egy régen előkészített könyvet, de nem sokat tudott kiolvasni a sorokból. Néhány mondat után elölről kellett kezdenie, mert nem emlékezett semmire. Unatkozott, pont, amikor lett volna ideje bármire, amit korábban eltervezett. A szobájában szanaszét hevertek a tárgyak, melyekkel kezdeni akart valamit még máskor, főleg tavasszal, ha kisütött a nap, aztán ezeket a dolgokat hurcolta magával lakásról lakásra. Végül minden évben félrerakta őket, vagy ha kellett, bedobozolta megint. Később újból elővette őket. Főként rajzlapok voltak ezek és ceruzák, grafitrudak, meg albumok és nyelvkönyvek, egy gitár és néhány pakli kártya.
A telefonja is megtelet fényképekkel, melyek már nem fértek el a felhőben, és fölösleges alkalmazásokkal, melyeknek rendszeres használatát mindig csak tervezte. A készülékből nem sikerült a legtöbbet kihoznia, pedig sokáig gyűjtött rá. Így lassult ő is, ahogy elnehezítették a képzelt lehetőségek, mint a telefonját az adatszemét.
Maradék lendülete ezen a helyen, a vasútállomásra néző, erkélyes lakásban merült ki végleg. Egész nap cigarettázott, vagy a lakásban téblábolt, azon gondolkodva, mikor gyújtson rá megint. Egy ideig még kijárt az egyetemről megmaradt társasággal, hogy megpróbálják szabadnak érezni magukat a vizsgák után, de azóta, hogy Sarolték lakásán megállapította, hogy hiába bármilyen bódulat, nem fognak összetartozni sosem, kezdett elmaradozni.
Ha számba vette a kilátásait, hogy mivel is tudná lekötni magát, végül mindig a kertnél lyukadt ki. Félóra vonatút, tízperces buszozás, és a kettő közötti várakozási idő választotta el tőle, azonban jó ideig ódzkodott a régi házuk elvadult növényei közé merészkedni. A kulcsokat még Rózától kapta meg az első szemeszter egyik hétvégéjén.
– Az apád részét is neked ítélték – mondta a nagynénje, miután a szótlan autózást követően bementek a kertbe –, szóval most mi ketten osztozunk e csodás birtokon – szinte szavalta ezt, a karját is megemelve kicsit, mintha a teraszról akarná szemléltetni, hogy mi is az, amit most mind neki ad nagylelkűen.
– Szuper. – Az udvaron majdnem térdig ért a fű, és az évek óta elhanyagolt bokroktól legföljebb a kert harmada, ha látszott.
– Aztán majd a tiéd lesz egészen. Engem nem érdekel, addig is azt csinálsz vele, amit akarsz. – Róza kirázott egy kavicsot a szandáljából. Fehérre színezett, rézcsatos bőr lábbelit viselt, virágos szoknyát, és idétlen, nagy szemű, fehér gyöngyökből fűzött nyakláncot, amit feltehetőleg a nagymama holmija közül szedett elő. – A szakácskönyveket elviszem – tette még hozzá, és rágyújtott. Megkínálta őt is.
Elfogadta. – Köszönöm.
– Dohányzol?
– Ja, nem. De azért néha igen.
Róza lelépett az alacsony teraszról, és elindult a kert belseje felé.
– Vigyázz, itt valami bogáncs van! – a szoknyája széléről tépkedte a tüskéket. Átvágtak a műhely előtti részen, kerülgették a gazban megbúvó, magukba süppedt virágágyásokat. Fehéren sütött a nap, pedig már október volt. A bokrok után fák következtek, két nagy dió, oldalt fenyők és tuják. Itt már könnyebb volt járni. Balra a régi veteményes csalitos-gyomos emlékhelye, aztán néhány gyümölcsfa. Végül a régi üvegháznál lyukadtak ki.
–  És milyen eddig az egyetemen? – Róza megállt, és úgy beszélt, mintha csak egy, éppen az előbb elkezdett beszélgetést folytatna.
– Jó. – Lesütötte a szemét, nem akart az üvegházra nézni. Az alsó bordáinál egy rándulást érzett. – Vagyis hát érdekes. Még nem igazán tudom.
– Ezt ráérsz még eldönteni. – Róza eltaposta a csikket. – Nyárig bőven van időd. Egy év után még nyugodtan meggondolhatod magad.
– Igen.
– Ha mégsem tetszik.
– Hát persze.
– Itt is sok a teendő – és mintha be akarná mutatni, Róza a gyöngysort a blúza alá rejtve lehajolt, és az üvegház tövében terpeszkedő fűcsomókat kezdte tépkedni.
– Hát majd valamikor megcsinálom. – Egyet hátralépett. Nem akart ott maradni, érezte, hogy az üvegház belsejében lassan, kúszva, csusszanva megmozdul valami. Pontosan tudta, hogy mi az. – Mondjuk a szünetben majd.
– Na, jó. – Róza felegyenesedett. – Bemegyünk? Nézzük meg, van-e kávé.
– Legfeljebb valami instant szar, iszonyatos. Azt itták mindig is.
– Az legalább nem romlik meg – legyintett a nagynénje. Megnézte a telefonját. – Aláírjuk a papírokat, aztán én megyek is. Az állomásra elviszlek, de felőlem maradhatsz is. Odaadom a kulcsaidat.
A kulcsok azóta mindenfelé kallódtak. Költözésekkor mindig kitalált nekik valami biztos helyet, ahol majd könnyen megtalálja, amelyre aztán sohasem emlékezett. Néhány havonta eltöltött egy délelőttöt azzal, hogy felkutassa őket, mintha komoly tervei lennének, még a vonat- és buszmenetrendeket is összevetette ilyenkor. Azonban mindig úgy végezte, hogy a megtalált kulcscsomót az ujján pörgette, és elhevert az ágyán, vagy még a második albérletben, ahol egy kanapéja is volt, arra dőlt le, és a plafont bámulta.
Aztán elhatározta, hogy közel három év után újra visszatér a régi házhoz. Péntek volt, délelőtt meglepően gyorsan megtalálta a kulcsokat – az ablakokkal szemközti falra szerelt polc tetején, a növények között bújtak meg. Miután meglettek, szokása szerint leheveredett, és latolgatta az esélyeit.
Üzenetei érkeztek.
„cső te mit csinálsz mostanában”
„?”
Gyorsan bezárta a messengert. Balával azon az utolsó találkozáson egy órán át ültek a konyhaasztalnál, és szinte meg sem szólaltak, legföljebb olyanokat mondtak, hogy „én szívesen elmennék valahova”, vagy „igazából utazni kellene” meg, hogy „jó lenne egy ideig csak úgy ellenni”. Most úgy írt rá, mint egy rég nem látott barát, aki csak arról feledkezik meg, hogy beszámoljon, hogy vele mi van.
Feltápászkodott az ágyról, és kiment az erkélyre. Tekert egy cigit, rágyújtott, és közben a telefonján megnézte a menetrendet. A csikket aztán lepöckölte, mert a hamusát az előző lakásban hagyta. Bement, ruhákat rakott a hátizsákjába, a kulcsokat és a pénztárcáját egy külön zsebbe tette. Megnézte az időt, aztán lassan felöltözött. Már cipőben, az előszobában a sámlin ülve nyitotta meg újból az üzeneteit.
„hetek óta nem láttunk”
„ma este valami?”
Félrehúzta az alkalmazást, megvette inkább a vonatjegyet. Aztán elindult, bezárta maga mögött az ajtót, lebaktatott a lépcsőkön. A tömbben lakó idősek telepakolták a fordulókat fikuszokkal és anyósnyelvvel – de a legtöbb abból a hosszú szárú, cakkos, szív alakú levelű növényből volt, amelynek sosem tudta a nevét –, és a félemeletek üvegtéglafalán beömlő sárgászöld fényben úgy mutatott az egész, mint egy akvárium.
Tavasszal, felhőtlen éjszakákon a hold vajszerű fénye vonta be a falakat és a lépcsőket. Ha beállva jött haza ilyenkor, megrettent; már sokkal inkább mélytengeri, kietlen romnak látta a tömbház belsejét, és volt, hogy éjszaka a szobájába beömlő tengervízről álmodott. Milyen lenne kopoltyút növeszteni, hogy leküzdje a fulladást – ezzel a gondolattal ébredt utána nemegyszer.
„ja hát semmit kb :d”
„nem vagyok itthon”
Útközben pötyögte be gyorsan az üzeneteket, és még gondolkozott rajta, hogy írjon valami olyasmit, hogy „majd kövi héten talán”, vagy esetleg, hogy „hamarosan jelentkezem”, de rájött, hogy semmi kedve ilyeneket írni. Pedig Bala volt az egyetlen, akivel, ha leült beszélni, vagy csak csöndben bámultak ki a fejükből egy kávé vagy egy sör mellett az előadások után vagy hétvégente, akkor nem érzett semmit. A bőre ellazult, minden porcikája nyugodt maradt, mint a sivatagban megfeneklett hajók teste. Ilyenkor eszébe sem jutottak a sebek a hasán. A vágások, a felszakított bőr sohasem múló nyomai, melyek minden más találkozás alkalmával lassú hullámzásból viharos rángásba átcsapva tekeregtek a hasfalán.
A vonat nem késett. Régen utazott már, de sokat nézte a szerelvényeket az erkélyről, ahogy dél felé indulnak – a városból a Balatonra is legkevesebb egy átszálással lehetett csak eljutni. A hátsó kocsiba szállt fel, mintha sietne, átragadt rá az állomást megtöltő emberek nyüzsgése. Pár percig mozdulatlanul ült, a peront nézte, a toldozott-foltozott aszfalt mintáit, aztán egy zökkenéssel elindultak.
A vonat egyik vágányról a másikra váltva kivonszolta magát az állomást körülvevő épületek, szervizek és vonatgarázsok közül. Távolabb feltűntek a régi teherdaruk csontvázai, az oldalukon még látszottak az azóta már bezárt gyárak logói. Áthaladtak a négysávos bekötő fölötti hídon, és ahogy végignézett az út felett, feltűnt a régi utcája. A bérházak tűzfalai okker és bézs mintákat rajzoltak ki a remegő levegő szemcséi mögött.
Abba az utcába a középiskola utáni nyáron költözött, amikor eldőlt, hogy itt marad egyetemen, az anyja pedig visszatért korábbi munkájához, s ideje nagyrészét üzleti utakkal töltötte ismét. Az a nyárelő olyan volt, mint egy kirajzás, ahogy az érettségi után a volt osztállyal megszállták a város parkjait koraesténként, és ahogy a kocsmákat járták napokig. Majd sorra vették a családtagok és ismerősök balatoni nyaralóit. Végül az augusztusi hőség kietlenségébe fulladt a nyár, miután szétszéledtek végleg.
Egyszer-kétszer elutazott Budapestre megnézni, majd segíteni átrendezni az anyja új lakását, néhányszor meglátogatta a nagyapját az otthonban, de az első szemeszter előtti hetekben már nem csinált semmit. Egyik este azonban átjött hozzá Dami. Évek óta nem beszéltek már, azóta, hogy egy évvel utánuk Damiék is elköltöztek a faluból. Előző este írt rá, hogy az egyetem miatt ideköltözik ő is, és ha úgy van, találkozzanak esetleg. Áthívta magához másnap, mert kimenni nem volt kedve; langyos, vad zápor mosta az utcákat odakint.
Dami hét körül csöngetett be, esernyőjét a lépcsőházban hagyta, aztán az ajtófélfának dőlve várta, hogy beengedje. Miután ajtót nyitott neki, egy pillanatig csak álltak, és egyszerre mosolyodtak el; Dami félmozdulata, ahogy a kezét a derekáig emelte, majd hirtelen leengedte, azzal az érzéssel töltötte el, hogy a sebek a testén egyszerre mozdulnak vele. Kicsit hátrált, engedve, hogy belépjen a lakásba, aztán előredőljön, és a nyakába boruljon. Óvatosan, nehogy a keze elengedje a vállát, még beljebb lépett, belökte az ajtót mögötte, egyre közelebb engedte magához, és hagyta, hogy mozdulataik megálljanak abban a pillanatban, amely megelőzi a testek összesimulását. A nyakán érezte Dami gyorsuló lélegzetvételét.
Lassan felemelte a kezét, bátortalanul hozzáért a könyökéhez, majd lejjebb engedte a karját, és a derekát érintette meg. Az övcsatot elkerülve a pulóvere alá nyúlt. Dami betűrve hordta a pólóját. Apró mozdulatokkal kitűrte, a mutató- és a hüvelykujja közé csípte az anyagot, és felfelé húzta apránként, vigyázva, nehogy a másik bőréhez érjen idő előtt.
Ahogy kezével végre a póló alá ért, és végigsimított Dami bőrén, ki tudta tapintani a sebeket. Szabálytalan, örvénylő forma, a hegek azonban épp csak, hogy érződtek, és körülöttük a bőrfelszín sima, hűvös és nyugodt volt. Megremegett, kezét erősebben odaszorította, ideges mozdulattal, mintha keresne valamit. Csak őt érezte, a közelsége magához vonzotta az összes érzékét, és ő egyre erősebben szorította, kétségbeejtette, hogy nem juthat az eseményhorizonton, a bőr felszínén túlra, de a sajátja mögé is képtelen volt visszatérni már. Megrekedt kettőjük között, miközben Dami végig őt nézte, aki ha mozdult is, csak észrevétlenül, de a testtartásán érezte, ahogy közelebb engedi magához, majd újra elengedi a benne feltörő emlékek hullámai mentén.
Aztán hirtelen abbahagyta mégis. Hátralépett; Dami becsukott szemmel állt, remegett, de nem nyúlt felé. Ahogy távoldott – még egyet lépett a konyha felé –, kiszabadult a másik vonzásköréből, és a teste visszatért saját magát érezni megint. A hasa már izzott; rángott és remegett a bőre, alatta az izmok. Összegörnyedt. Érezte, ahogy sebek arrébb csúsznak a bőrében, mintha siklók vonaglanának puha vajban. Sikerült felegyenesednie, lassítania a légzésén, minden szünetben küzdve a pánikkal, hogy a következő próbálkozáskor már nem jut levegőhöz. – Nem megyek közelebb – mondta halkan Dami, mintha ő kérte volna, még mindig csukott szemmel.
A sebek a húsának feszültek, ki akartak szakadni; a varratok csápok voltak, és a test síkjából a külső tér felé törtek. Hátát a falnak vetette, tekintetét a plafonra szegezte. A repedésekre figyelt, próbálta meggyőzni magát, hogy azok mozdulatlanok. De ha akár egy pillanatra is lecsukta a szemét, ha csak pislogott, már látta is maga előtt, ahogy a vakolat szétfeszül, és repedések nőnek, tágulnak, és penész bújik elő belőlük, aztán gyökerek törik át a plafont, mintha föld alatt lenne a lakás, és a háta mögül, az ablakokon túlról morajló víztömeg hullámzását hallotta. Megint felnézett, a gyökerek visszahúzódtak, a hasában a fájdalom is enyhült, lassan elmúlt. Dami kinyitotta a szemét.
– Láttam – mondta.
Aztán félmeztelenül dohányoztak a konyhában. Kint még mindig esett. A csillár törött búrája rezgett, lassan forgott a nyitott ablakon beáradó vízszagú huzatban, cakkos árnyéka körberajzolta a plafont. A szekrényben zörögtek a poharak. Bort ittak, Dami hozta, aztán teát.
– Amióta elköltöztünk, nem is éreztem, csak most, hogy átjöttem.
Dami összehúzta a vállait, vékony karjait maga elé engedte, egyik keze az ölében pihent, másikkal a bögrét fogta. A konyhapult felé fordulva ült.
– Nekem azóta mindig fáj. Vagyis néha újra előjön. – A pultnak dőlve állt, könyökét behajlítva az egyik kezével is rátámaszkodott, míg a másikkal lustán emelgette a cigarettáját az ajkához, mintha inna. – Nem tudom, az emberektől függ. Ha valaki közel kerül, vagy csak nézi, nem mint te most, hanem… nem is tudom, érted. Ha úgy nézik.
– Akkor fáj?
– Nem – rázta a fejét. – Nem kérsz? – Adott egy cigit Daminak.
– Kösz.
– Vagyis fáj, de nem az a lényeg. Hanem, hogy mozog. Mozognak.
– De hogyan tud…? – Dami félresöpörte a haját, és homlokát ráncolva fújta a füstöt az árnyékok közé.
– Mintha kígyók… Áh – legyintett –, nem tudom. Érted, sebek. De valahogy arrébb csúsznak, mintha begyógyulna, és rögtön felszakadna máshol. De neked egyáltalán nem?
– Nézd – Dami felemelte a kezét, felfedte csupasz hasát megint; a bőr sápadt, szinte fehér volt, mint akinek éveken át a legnagyobb mértékben óvakodnia kellett a naptól; a köldöke környékét alig kivehető, halványpiros csíkok hálózták be –, egészen eddig ennyire sem látszottak. – Végighúzta az ujját egy vágáson. –  Meg is feledkeztem róla teljesen.
– Hm.
– Vagyis amikor írtam, hogy találkozzunk, akkor gondoltam rá megint. Hogy vajon mi lehet ezzel. De akkor neked még mindig…
– Ja…
Dami szeme ugyanolyan világoskék volt, ahogy emlékezett rá, a tekintete ide-oda járt, miközben beszélgettek, hol rá nézett, hol a falon vizslatott valamit, vagy lesütötte a szemét, és a bögréje szélét vagy a parázsló dohányt szemlélte, majd újra őt: a szemébe nézett, vagy végigmérte tetőtől talpig. Sokszor elmosolyodott, és a fejét oldalra döntve figyelt. Amikor Dami középiskolába ment, ők is elköltöztek, a szülei, talán a munka miatt, így döntöttek, de végül nem ide, ahova őt az anyja magával hozta, hanem egy másik városba.
– Igazából mi is majdnem ideköltöztünk – mesélte Dami, és a padlóra bökött, mintha konkrétan ezt a lakást értené, nem a várost. – Csak aztán a lakásárak, vagy nem tudom. Akkor annyira nem beszélték meg ezt velem a szüleim. – Vállat vont. – Mindegy. Ja, aztán most felvettek ide. Megjelöltem otthon is, de nem akartam ott maradni.
– Tök jó.
Nevettek. A szemén kívül Damiban minden megváltozott. Lassan, szinte kimérten mozgott, ha nyúlt valamiért, úgy tette, mintha csak egy kósza ötlet alapján emelné fel a kezét, mintha még az utolsó pillanatban is más célt adhatna a mozdulatnak. A beszéde is lelassult, tempósan, de mindenféle sietséget, szertelenséget kerülve mondta el, amit akart. A hangja betöltötte a konyhát, kitöltötte a füst és az árnyékok hagyta űrt.

Leonora Carrington: La dame ovale

– Jegyet, bérletet! Kérem – a kalauz unott képpel állt fölötte. A vonat egy rándulással indulni készült valahonnan. A megállóhely éppen csak egy kis bódéból állt, legfeljebb kisebb esők elől nyújthatott menedéket: betonnal kiöntött, favázás szerkezet volt. Körülötte szemét a földön és üres biciklitárolók. Kukoricaföldek és keskeny akácosok határolták minden oldalról, valószínűleg messze esett a településtől, amelynek nevét a sárga-kék táblán viselte.
Nem tudta, hogy elaludt-e, vagy csak az elúszó táj meredt bámulása közepette annyira elábrándozott, hogy emlékei tűpontos képként rajzolódtak ki retinája és a piszkos ablaküveg közötti vibráló térben. A telefonjáért nyúlt, feloldotta, és keresni kezdte a jegyét.
– Meddig utazik?
Megmondta, hogy meddig.
– Diák?
– Aha.
– Következő megálló ­– a kalauz bólintott, és továbbment.
A szerelvény régi volt, nemcsak az üléshuzatok mintája árulkodott erről, hanem a beléjük ivódott por is, amely minden zökkenéskor gomolygó felhőkben pöffent elő a szövetből. Az utastér drótháló védte lámpái, bár fényes délután volt, világítottak mind.
Megszokott, kisvárosi vasútállomásra ért: egyetlen peron a két vágány között, egy korábbi időszak igényeihez méretezett emeletes állomásépület – irodával és vasúttiszti lakrésszel –, amelyhez aztán később a nyers praktikusság jegyében hozzátoldottak még néhány szögletes melléképületet, azok szomszédságában pedig pályázati pénzből készült fedett biciklitároló virított.
A töltésről rá lehetett látni az egész városra, amit a közeli tüzép porfelhői és a szemközti lapos dombon trónoló gyártelep füstje fogott közre. Az évtizedek alatt tarkára kopott tetőcserepek folthálózatából a tömzsi templomtorony, a temetői kápolna csúcsa és a szocialista középületek napfényben szikrázó, csempeborítású kockaalakjai emelkedtek ki.
Átvágott a várost és az állomást elválasztó főúton, és bement a vasúti presszóba, mert még majdnem egy órát kellett várnia a buszig. Bent ment a tévé, két csapat döntetlenre állt éppen. Amikor odanézett, a labda lomhán gurult a tizenhatos környékén, az egyik kapus cammogott érte. A kommentátor egy régi világbajnokságról mesélt.
Kért egy kávét. Egy nő és egy fickó fröccsözött a sarokban, biccentettek, amikor belépett. Háttal a pultnak egy idős férfi támaszkodott, a mecset nézte, közben mutatóujjal nyomkodta a telefonját. Valamelyik csapat közben a tévében vezetést szerzett.
– Látja, Gyula bácsi – biccentett a csapos a férfinak. Aztán megfordult, hogy lefőzze a kávét.

*

A kertkapu lécei korhadtak. A ház közvetlenül az utcafronton állt, nem volt előkertje, és bontott téglából rakott járda futott a fal mentén a teraszig. Eszébe jutott, hogy a nagynénje említette, fizet valakit, Lajos bácsit, hogy valamennyire tartsa rendben a kertet. Úgy tűnt, a téglajárdát nemrég gyomlálhatta, a füvet viszont – amennyire meg tudta állapítani – hetek óta nem nyírta le. Körbenézett a teraszról. A fű sárgult már, hátrébb a bokrok azonban még vadabb képet mutattak, mint amikor legutóbb itt járt Rózával. Lajos bácsinak erre már biztosan nem tellett az idejéből vagy a kedvéből.
Bár valamennyire megkapónak érezte az elé táruló képet – a minden enyhe légmozgásra megrezdülő fűszálak kusza csomói mintha csak előkészítették volna a bokrok egymásba gabalyodó ágainak látványát –, be kellett látnia, hogy a kert összeségében a hanyatlás alakzatait rajzolta ki. A hátul magasodó diófák levele már most barnult, az öreg ágak frissebb, néhány éves hajtásai össze-vissza – kanyarogva, a törzs felé, minduntalan elágazva – nőttek. A fűcsomók közül gyomnövények szárai törtek elő. Oldalt a kerítés mentén sorakozó örökzöldek belenőttek a gyümölcsfákba: a tuják és a fenyők tűlevelei viaszzöld darázsrajként lepték el a szomszédos fák koronáinak felét. Vagy mintha egy zöld fej harapott volna ki belőlük egy darabot, jutott az eszébe.
Észrevett egy keskeny, kitaposott csapást. Ledobta a hátizsákját, és elindult rajta. Por szállt fel a fűcsomók közül, orrában nemcsak a száraz, kimerült föld szagát érezte, hanem a levegőbe keveredő porszemcséket is. Az ösvény a bokrok között folytatódott, amit inkább egy-két letört ágból tudott megállapítani – máshol valószínűleg át sem tudott volna jutni egykönnyen a sűrű cserjésen: az aranyesők és rododendronok közé málna- és futórózsa-szárak keveredtek, s átjárhatatlanná bogozták az ágakat.
Hátrébb, a fák alatt vastag, több éves avar gyűlt össze, de látszott ott is, merre vezet az út: a kert végébe, egészen az üvegházig. Átszökkent a diók között, majd a gyümölcsfákat kerülgette. Itt már a rothadó avar szagának és a tuják kesernyés citrusillatának keveréke töltötte be a levegőt. Megállt az üvegház előtt. Lehunyta a szemét egy pillanatra, először a felgyorsult szívverésére figyelt fel, aztán érezte, ahogy a térde megremeg. Hasfalára tette a kezét, de nem érzett semmit. Csak izgult.
Az üvegház elnyúló, bordázott szerkezete, elpiszkosodott ablakaival úgy süppedt az avarba, mint egy távoli bolygó faunáját menekítő űrhajó becsapódott teste. Üveglapjain a sarkokban leülepedett, kérges bőrré száradt kosz ellenére is átderengett a belsejében burjánzó növényvilág kusza hálózata. Legutóbb, amikor a nagynénjével jártak itt, majdnem rosszul lett. Most alig érzett valamit. Közelebb merészkedett, először résnyire nyitotta az ajtót, majd kitárta, levegőt vett, és belépett.

Leonora Carrington: Pastoral

– A te ötleted volt. – Dami hangjában nyoma sem volt a mentegetőzésnek. Sarolték lakásán voltak, a két szoba közötti folyosón támasztották a falat. Más zenék szóltak a két helységben, de kioltották egymást, kint jól lehettet beszélgetni. Nem tudott és nem is akart válaszolni. Megvonta a vállát. – Persze együtt csináltuk. – Dami elnyomta a cigarettáját.
Nekik még szerencséjük volt. A faluban csak egy-két évvel azután záratták be az iskolát, hogy ők elballagtak. Ötödik utáni nyáron kezdtek az üvegházba járni délutánonként. Akkor Dami már nem ment le a pályára focizni többet, mert elege lett belőle, hogy bármilyen jól is játszik, jobban, mint a többiek közül szinte bárki, állandóan csesztetik. – Mintha én nem focizhatnék – mondta keserűen, felhúzta az orrát. – Te meg nem is akarsz, mi?
Megrázta a fejét. A falu körül és kint, a szőlőhegyen szeretett flangálni. – Menjünk!
Biciklire pattantak, és kitekertek a víztározó tóig. Még tavasszal találtak egy kulcsot, valaki otthagyta a zárban, azzal jártak be. A bicikliket a túloldalon, a bozótosban rejtették el. Kioldották a drótkerítés kapuján a lakattal lezárt láncot, majd belülről visszazárták, nehogy feltűnő legyen, és a szivattyúház mögött ültek le, hogy észre ne vegyék őket. Ha valaki jött volna, ismertek egy menekülési útvonalat, ahol ki tudtak mászni a kerítésen, a biciklik oldalán, és elszelelni. Soha nem jött senki. Az iskolában azzal ijesztgették őket, hogy régen belefulladt egy gyerek a tóba, azért nem szabad bemenni.
– Hülyeség – mondta –, olyan régen nincs is ez a tó, mint mondják.
Dami helyeselt. – Persze, kamu. Pont azért mondják, mert nekik még nem volt tavuk. – Hetet kacsázott. – Idei rekord!
Aztán az üvegházban ültek. Kétoldalt két-két durva felületű, tömzsi munkaasztal állt, és ahol korábban hiányzott egy-egy üveglap, és időről időre bevert az eső, gombák nőttek az asztalokon otthagyott ládák és cserepek nedves földjében. Máshol elszáradt vagy még halódó virágtövek árválkodtak, de sokhelyütt már az üvegházon belüli is felütötte a fejét a gaz. A hiányzó lapokat akváriumüvegekkel pótolták. Lehet, hogy csak a képzelete szüleménye volt, de úgy tűnt, mintha az üvegház párás levegőjében az akváriumok lapjain tovább éltek volna az algák, és idővel összeszövődtek az asztalok árnyékában terjeszkedő mohákkal.
A növény a sarokban húzta meg magát. Dami a kezébe vette, és beborította a testét az indákkal.
– Ne csináld! – kiabált rá.
– Te mondtad – Dami mosolygott. – Gyere.
Aztán az asztalok között, a földön feküdtek. A diófák árnyékai a vasszerkezet kiugró bordáin megtörve kapaszkodtak az építményre, és belülről a sárga napfényben úgy derengtek át az üvegen, mintha víz alatti gyökerek volnának. Nem kapott levegőt. Föld és bomló növények szagával telt meg a helyiség. Kint szél fújhatott, mert a dióágak árnyékai hajladoztak, mintha bent hullámozna minden. Dami kapkodva, könnyezve lélegzett mellette.
A hasán valami hideget érzett. A kezére sűrű nyálka ragadt, amikor megpróbálta letörölni. Felült – ekkor hasított belé a fájdalom. Előszőr egy ponton, a köldöke mellett – éles, szúró érzés –, aztán szétterjedt egy vonalban: hullámzó, remegő görcs. Szétáradt a hasán, vándorolt a fájdalom, és különvált, siklott és szétágazott, aztán újra egybeállt – különös alakzatok; s ahogy a testére nézett, látta, hogy ezek valós sebek. Indaalakzatokba rendeződő vágások tekeregtek a hasfalán.
Dami állt fel előbb, az ajtóhoz rohant. Négykézláb mászott utána, a friss levegő irányába. – Fussunk – lihegte.

– Játszottunk – mondta Dami. Már a gangon cigiztek. Bent a lakásban mindegyik szobában különböző formában kezdett elszabadulni az őrület. Bendegúz és Mara táncoltak, kezeikkel csapkodtak, mintha egy rovarrajt kergetnének el. Sarolt leopárdmintás fürdőköpenyben, feltűzött hajjal járkált fel-alá, mint a ház űrnője. Kontyába a szokásos pálcikák mellé spanglikat tűzött, és ha valaki szembejött, megkínálta. Keszeg a másik szoba közepén törökülésben terpeszkedett a szőnyegen, Adi színes szalagokkal varázsolt a feje körül.
– Persze – kifújta a füstött. – De mégis megmaradt.
Dami rázta a fejét. – Nem tudom, mi az.
– Amikor átjöttél… – kezdte volna, de Dami leintette. Egy emelettel lejjebbről is zene hallatszott. Az ő szintjükön azonban nem látott mozgást. Szemben egy ablakban tévé kékes villogása látszott.
– Amikor átmentem, vagyis előtte… szóval amíg nem beszéltünk, biztos voltam benne, hogy meg sem történt. Vagyis biztos nem úgy… – Dami elgondolkodva dörzsölte az orrát. – És este írtam neked, utána éjszaka rettentő hülye álmaim voltak. Valami a növénnyel és az üvegházzal. Nem is tudom, mi volt velem, amikor átmentem.
– Azt mondtad, láttad.
– Persze. Figyelj, ez nem lehet valami más? – Ahogy Dami félrenézett, egy pillanatra felfedte zavarát. – Veled? Hogy ennyire ragaszkodsz hozzá? – Még mindig nem nézett rá. – Nem úgy értem – tette hozzá gyorsan.
Nem akart válaszolni. Érezte, remegnek az ajkai a kétségbeeséstől. Ha megszólalna, elsírná magát. Hogy pont Daminak kellene ezt magyaráznia, annak, aki először látta a nyomokat, és akinek a bőrén szintén ott voltak sokáig.

Aludhatsz itt, ha gondolod, monda neki még azon az egyetem előtti éjszakán, amikor Dami nála volt.  Köszi, most azt hiszem, nem. Meg akarok csinálni ezt-azt holnap otthon.  Akkor sem tudta megkérdezni tőle, akkor sem beszéltek végül, és az egyetem alatt valahogy mintha ezt folytatták volna. Dami néha feltűnt, megivott egy fél pohár fröccsöt az asztaluknál, aztán ment tovább a barátaival, vagy odajött hozzá az egyetemudvaron cigizni. Sosem beszéltek sokat. Nem lógott velük, bár tudta róla, hogy külön-külön egy-két emberrel jóban van, Marával például sokat jártak ki együtt.

Hol a fenében jártál? Nagymama falfehér arccal meredt rá, amikor beállított a kertből, szétszabdalt hassal. Hol voltál?, kérdezte újból, amikor már ő bekötött hassal feküdt az ágyban.
– Az üvegház…
– Hol?
– Itt… az udvarban.
– Mit beszélsz?! – Nagymama előrehajolt, és a homlokára tette a kezét.

Bementek a gangról. A konyhában Bala ült, bámulta a falat. Dami lehuppant mellé. – Na, mi van? – Megbontott egy bort.
– Áh – legyintett Bala. Megtörölte a szemüvegét.
A szobák felől ütemes puffanások hallatszottak.
– Csoda, hogy még nem jött át senki – bökött Bala a szomszédok felé. – Megnézem, mit művelnek. – Felállt, a bort elvitte magával.
– És az üvegház? – kérdezte Damitól utoljára. – Te emlékszel rá azelőttről pontosan?
– Régi volt, akkor is, biztos, hogy ott állt, csak…
– Ez az! Milyen régi, szerinted? – Gyűlölte magát, hogy ennyire makacs. De úgy jött el aznap este, hogy ha Dami is tényleg jön, ahogy ígérte, akkor most megpróbálja.
– Figyelj – Dami kezdett türelmetlen lenni. – Szerintem nem az a baj, hogy én nem tudom elmondani, hanem, hogy te nem tudod. Valami van veled, sajnálom, de Jézusom, hány éve pörögsz ezen? Nyolc? Kilenc.
– Nem tudok mást.
– Mert utána az apád elvitt azokra a hülye helyekre. Meg a nagyszüleid! Komolyan! Telenyomták a fejed a sok spiri szarral. Gyere már le róla!
– De nem véletlen…
– De! Biztosan az.  Kár, hogy az anyád nem vitt el előbb arról a helyről – mérgesen sóhajtott –, de mégiscsak megtette. Örülj neki.

A beszűrődő zöldes fényben úgy tűnt, hogy a diófák árnyékai gyökerek a víz alatt. Háton feküdt az üvegház nedves földjén az asztalok között. Súlyos, földszagú levegő nehezedett rá. Tompának érezte magát, és a körülötte csoportosuló dolgok – virágcsonkok, cserepek, szétfeszített kaspókból előtörő gyökerek, növénylevelek, szárak és indák – elmosódtak. Lassan feltápászkodott. Talán elájult, vagy csak a növények meredt bámulása közben – úgy tűnik, Lajos bácsi öntözni igen, de metszeni, átültetni már nem volt hajlandó őket – olyan erővel emlékezett, hogy a szeme és az üvegfal között megelevenedtek a képek. A kalauz nem nézte meg a jegyét a vonaton, jutott eszébe.
Beljebb lépett. A növény ugyanott volt a sarokban, a piszkossárga cserépben, kúszószárai nem kapaszkodtak fel sem a falra, sem az asztalokra – szétterülve nyúltak el a cserép körül, mint egy döglött polip csápjai. Leguggolt, és úgy vizsgálta egy ideig. Szabálytalan, sötétzöld leveleket bontott fásuló, barnás szárain, melyekből apró, ízeltlábakra emlékeztető tüskék álltak ki. A növény nem mozdult.
Miért is tenne ilyet? Megrázta a fejét. Felállt, hátat fordított, és kiment. Ott állt az udvaron, nem messze a háztól, melyben évekig élt az apjával, és az ő szüleivel, az őrült nagyszülőkkel. A rendeseket, anyja szüleit nem ismerte. Papa és mama a balesete után még évekig bizonygatták, hogy nem is állt semmilyen üvegház az udvaron, aztán egy idő után megszokták, hogy ott van. Az apja elvitte egy összejövetelre, ahol a Vezető a hasára tette a kezét, és a világfáról beszélt. Nagyszülei a Gyógyító ismerősükhöz vitték el, aztán a Pilisbe.
Miután az apja végleg beszámíthatatlan lett, még egy évnek kellett eltelni, hogy az anyja hazajöjjön külföldről, és elvigye a nagyszüleitől. Most meg itt van ez a ház, gondolta, miközben visszasétált a teraszra, amit Róza leszar, úgyhogy végül is csak az övé most a kerttel együtt.

*

Este csak őgyelgett, téblábolt a házban. Végigjárta a szobákat, felkapcsolta a villanyokat: a legtöbb körte még nem égett ki. A szobák nyirkos terei kacatoktól, poros bútoroktól roskadoztak. Nem lehetett végigmenni sehol anélkül, hogy ne kelljen kerülgetni valamit. A nappaliban az elefántfülű foteleket, a kis puffokat vagy zsámolyokat, a nagy hálószobában a kisasztalt és a tömzsi éjjeliszekrényt. Mindent vastag porréteg borított, a konyhában pedig valamilyen ismeretlen anyagtól ragadt a pult és a szekrények belső polcainak felülete.
Először a kisebbik hálószobában próbált aludni a heverőn. Ledőlt, és nézte a plafont, meg a szemközti falon lógó szentképet – próbálta, de nem tudta leengedni a redőnyt, a csipkefüggöny mintázatán át beáradt az utcalámpák fénye. A szent bánatos arccal bízott az ég áldásában, kezeit kitárta, mint aki nem tud mit tenni.
Másnap az ideje jó részét a teraszon töltötte. Nézte a kertet, és dohányzott. Nyugalommal töltötte el ez a kietlenség. Reggel elment boltba, vett sört is, egész nap azt itta a cigik mellé, nem kávézott, és alig evett. A kert, a terasz és a ház belseje együtt olyanok voltak, mint egy újra és újra széteső, majd összeálló tárgy részei. Elképzelete, hogy nem megy el innen többet, és lassan ő is beleolvad a környezetbe: a mozdulatai hasonlóak lesznek a vakolat hámlásához vagy a csap csöpögéséhez, tevékenységei pedig leginkább a gyökerek terjeszkedéshez vagy a levelek hulláshoz fognak idomulni.
Este feltöltötte forró vízzel a fürdőszoba vaskádját. Masszív, mázsás darab volt, feltehetőleg örök időkre tervezték. Elnyúlt, és lustán locskolta magára a vizet. Napközben jutott eszébe, milyen kár, hogy nem hozott magával füvet. A lakásban töltött eseménytelen napok arra is képtelenné tették, hogy találkozzon a sráccal, akitől vett. Egyszerűen nem volt hozzá kedve. Azon gondolkodott, hogy szól valakinek, hogy jöjjön le hozzá, mondjuk Marának, nála mindig volt, aztán belátta, hogy ezt nem tudná úgy megtenni, hogy végül ne tudjon róla mindenki.
Még délelőtt talált két pakli öreg kártyát, délután azokat pörgette, gyakorolta a keveréseket és fogásokat, hagyta, hogy gondolkodás nélkül előtörjenek a mozdulatok az ujjaiból. Csinált egy eseményt, meghívott mindenkit, a leírásba pedig csak annyit írt, hogy „kert, zene, öröm – este bűvészelőadás. hozzatok, amit tudtok.” Bízott benne, hogy tényleg eljönnek. Először Bala és Adi jelölt vissza, aztán Sarolt írt egy bejegyzést az ötleteivel, hogy miket hoz majd. Aztán mindenki, s utolsónak Dami is jelezte, hogy jön.
Elpunnyadt a meleg vízben, gondolatai elkalandoztak. Végigsimított a sebhelyein, ujjával kitapintotta a mintákat. Eszébe jutott minden. Hogy középiskolában az öltözőben a fal felé fordulva vetkőzött, hogy mindig vigyázott, nehogy felfedje valahogy magát – a túlfűtött osztályteremben is inkább pulóverben ült.
Aztán az egyetemen is. Adi mindig mosolygott, amikor beszéltek, de ajkai mozgásával mintha az ő bőrét is feszítette volna; vagy Mara és Bendegúz – amikor velük először találkozott, sebei vad örvénylésbe kezdtek, és nem ment le velük az egyetemi kocsmába, hanem inkább tovább dohányzott a hidegben. Sarolttal a délelőtti előadások között találkozott sokáig az egyetem kertjében. Ültek valamelyik padon, és nézték a fákat. Sarolt nem tett megjegyzést sosem, de mintha látta volna valamikor a hegeit, mindig úgy fordult felé, úgy nézett rá, mintha vizslatná. Keszeg volt az, aki tudta, hogy van vele valami, néha részegen kérdezgetni is kezdte – ő pedig mindig leszerelte valamilyen mérsékelten koherens hazugsággal, de ha belegondot, összeségében óriási zagyvaság volt, amit előadott neki az évek során.
Végül a kádban aludt el. Hajnalban ébredt a kihűlt vízben, odakint még épp, hogy szürkült. Törölközőbe csavarta magát, és kiment a konyhába. Főzött egy teát a csonttá száradt gyógynövényekből, melyeket a kredencben talált. Kicsit kába volt. A konyhapadlót nézte. Háromosztatú lapokból épült fel, és a három szín – a szemcsés szürke, a tompa bordó és a fénylő fekete – úgy rendeződtek, hogy a szomszéd színekkel együtt egy kocka három lapját adták ki. Attól függően, hogy melyikre koncentrált, képzelete mindig máshogy emelte át a síkból a térbe a színeket – mindig más volt a kocka teteje és előlapja.

Leonora Carrington: Fantasztikus figurák lóháton

Aztán késő délután megérkeztek a többiek, a második busszal, ami aznap járt. Eljött mindenki, tornacipőben és szandálban toporzékoltak a kapu előtt. Látszott, hogy már út közben ittak.
– Pisilni kell! – kiabálta Adi, amikor ő felbukkant a ház sarkánál, hogy kinyissa nekik a kaput.
Betódultak a kertbe, hátizsákokban és vászontáskákban cipeltek magukkal mindent. Mara lampionokat és elemes égősorokat is hozott, Bala hangszórókkal készült, Bendegúz pedig tollasütőket és két labdát vett elő.
Talált egy feltekert hosszabbítót, azzal húzott áramot a műhelybe, ahova kivitték a hűtőt, amit sikerült egy időre életrepofozni, illetve az ablakhoz tolt asztalra rakták Bala laptopját és hangszettjét. Kicsit letaposták a füvet, hogy kényelmesen elheverhessenek. Estig főleg szívtak és kajáltak.
– Gyönyörű ez a kert – lelkendezett Mara. Miközben lement a nap, az égősorok fényei átrendezték a kert árnyait.
Tizenegy órakor invitálta őket az üvegházba. Beletelt egy kis időbe, míg összeszedte őket mind. Végül besorjáztak a növények közé, becsukta utánuk az ajtót, és az egyik asztalt a növényház végébe állította szemben a többiekkel, akik a földre ültek, mintha tényleg egy előadáson lennének. Mara valamelyik égősorát is behozta, és az egyik oldalt a növények mögé rakta, a másik oldalon egy olajmécsest helyezett el: aznap találta, és meglepő módon lehetett még használni.
A növények többszörös árnyékot vettek az üvegfalara – arra pedig kívülről a hold fénye esett; nem akart erre gondolni megint, de úgy érezte, víz alatt van. Az üvegházat hamarosan füst és bor- meg izzadságszag töltötte meg.
Kártyatrükköket mutatott nekik, és néhány egyszerű rutint a régi bűvészdobozából, amit szintén megtalált az elmúlt napokban. Sokat nevettek, ironikusan adta elő trükköket, minduntalan figyelmeztetve őket, hogy ez csak csalás és ámítás, az igazi varázslat még hátravan. Persze azért többször is zavarba ejtette őket – a pakliból kihúzott lapjaik hol eltűntek, hol véletlenszerű választott lapokból változtak vissza –, de nem hagyott időt neki elgondolkodni ezeken.
– És most – jelentette be fél óra múltán –, következzen az est fő produkciója!
A többiek tapsoltak, valaki kiabált, hogy ő akar kimenni szerepelni, Bendegúz begyújtott még egy cigit.
– Fogadjátok aaa… – felemelte a kezét, majd hirtelen leeresztette, lehajolt, és a sarokból előkapta a növényt – a Növényvarázsló produkcióját! – és az asztalra helyezte.
Ő sem számított rá, de hirtelen mindenki csöndben maradt. A levegő sűrű lett, mintha spórák telítenék, fülledt meleg volt, pára mindenütt.
Kitárta a karját, és mintha fonalakkal mozgatná a növényt, annak szárai felemelkedtek. Feltűrte a pólója alját, és az arcára húzta, hogy ő ne lásson semmit, de a sebei ott lüktessenek a növény mögött. Kezét a sebhelyeire helyezte, és érezte, hogy ahogy az ujjait a vágásokon végighúzza, majd arrébb vezeti őket, úgy mozognak a növény csápjai is. Egy ideig játszott velük, aztán a kezeit előrelökte, ujjait szétfeszítette. Hallotta az indák suhogását és a hangokat, melyek jelezték, hogy nekifeszülnek az idegen bőrszövetek ellenállásának.
Ahogy a növény száraival körbefonta a testeket, ahogy tüskéivel a bőr alá hatolt – neki minden egyes mozdulatra megrándultak, vonaglottak a sebei. Az álmaira gondolt közben, melyekben a növényt látta, vagy a lépcsőházból betörő tengert, az akváriumokra, melyekben elfért az összes dolog által kiszorított zavaros víz, a tekergőző indákra, melyeket azóta látott, hogy az eszét tudta – de hogy az álmok idézték meg a növényt, vagy a növény az álmokat, azt nem tudta eldönteni.
Meleg éjszaka volt, kint aludtak a fűben. Ez a kert az övé, a növényé, gondolta, amikor felébredt. Valahol kutyák ugattak. A többiek szanaszét hevertek, és most már mindegyikükön ott volt a növény jele – az oldalukra fordulva, vagy háton aludtak. Leguggolt Sarolt mellé, óvatosan a hajába túrt. Tegnap is cigikkel tűzködte tele. Talált még egy kevésbé megviseltet. Arrébb sétált, leült a terasz szélére. Hátulról, a fák közül Dami sétált elő. Rágyújtott, miközben nézte, ahogy közeledik felé, megáll előtte, és leül mellé.
– Legközelebb az én kertembe megyünk – mondta lassan.

Hozzászólás

Hozzászólás