Kali Ágnes: Tegnapig trófea

Eldöntöttem, hogy nem írok azokról, akik miattatok alaptalanul gyűlölnek.
Azokról írok, akik miattatok alaptalanul szeretnek, mint egy szép tárgyat.
Itt vagyok 24 évesen, és először írom le a koromat.
Annyiszor szétdefiniáltatok már, hogy tegnapig, ha magamra gondoltam,
csak egy ismeretlen szorongás ütött gyomron.

Külön-külön mindannyiótokat szeretem, de együtt hatalmas hétfejű sárkány vagytok.

Köztetek nőttem fel, 16 éves koromtól fogtátok a kezem, ráncigáltatok, szépítettetek.
A harminchetes piros cipőmmel folyton a ti negyvennégyes lábnyomaitokba ragadtam.
Nem az a baj, hogy tárgy lett belőlem, hanem az, hogy
nem tudtok szépen bánni a tárgyaitokkal.

Mert az az elismert kritikus, aki a fiatalkori halálomat várja, hogy szememre félbevágott gránátalmát tegyen, nem tud szépen bánni.
Mert az a főállású író, aki smsben rendelkezik: legyek a lakásán, legyek estélyi ruhában, három pöttyöt fessek a szemem mellé, nem tud szépen bánni.
Mert az a közéleti személyiség, aki tizenhárom éves koromtól tizenhat éves koromig e-mailben érdeklődött, hogy kijavítottam-e az egyest, amit németből kaptam, és hosszú sorokat írt a bombázó képeimről, de ahogy nagykorú lettem, még köszönésre sem méltat, nem tud szépen bánni.
Mert az a filantróp irodalmár, aki, mielőtt bemutatkozhatnék neki, már félbe is szakít: „tudom, te vagy az a szexi erdélyi punk, aki pofátlanul fiatal és tehetséges”, nem tud szépen bánni.
Mert az az alázatos rendező, aki úgy mutat be az első próbán, hogy „nagyon bolond, olyan életet él, hogy az maga a színház”, nem tud szépen bánni.

Tegnapig rettegtem, miközben ezt a szöveget írtam, mert nem tudtam, hogy
nélkületek érek-e valamit,
a hatalmas hétfejű sárkányfejetek folyton eltakarta az eget, és nem tudtam, hogy
elég éles-e a szemem ahhoz, hogy lássam a Napot.

Attól, hogy még nem találtam otthont magamban, nem a ti árvátok vagyok.

Tegnapig rettegtem, miközben ezt a szöveget írtam, hogy
ezután majd félni kezdtek tőlem, ahelyett, hogy szeretnétek.
De az, aki nem tud szépen bánni a tárgyakkal, az igazán szeretni sem tud.

Külön-külön mindannyiótokat szeretem, de együtt egy hétfejű sárkány vagytok,
és kitakarjátok a Napot.

Ne értsetek félre, a kastély, amibe zártatok, amit őriztek, szebb nem is lehetne.
És ti meg én együtt rendeztük be. Együtt csiszoltuk, együtt fényesítettük.
Csodálatos gyerekszobát kaptam tőletek, de így, 24 évesen,
ideje lenne látni a Napot.

Persze, tudom, valószínűleg én is túl paranoiás vagyok,
és tudom, hogy nem tudom kezelni a belémnevelt exhibicionizmust.
Ösztönösen töltöm fel magam az instagramra, hogy aztán pár perc múlva pánikszerűen letöröljem.
Egyszerre akarom, hogy lássatok és ne lássatok.
Persze, tudom, valószínűleg ti is paranoiásak vagytok, joggal.
A jövő egyre reménytelenebb, csak az agyonromantizált múlt marad,
a múltatok, pont az, aminek a szabályai szerint a szép tárgyatok vagyok
(Bódy Gábor Psychéje, Kurt Cobain lánya, Maria Schneider, akinek utolsó lett a tangó Párizsban, az álmodozó Eva Green, a jolly joker, Godard Anna Karinájának szomorúszép szeme).

Néha itt, a kastélyunkban ülve azt érzem, hogy a tükörben nem látom magam.
Festettetek egy portrét nekem, hogy azt nézzem
saját magam helyett.

Nemrég megláttam egy fiút, akit nem nagyon, de egy kicsit szeretni akartam.
Ti érzékeny férfiak vagytok, hétfejű sárkány, ismertek és tudjátok, milyen ez.
Egy hatalmas asztalnál az utolsó rendelés után,
egymás mellett, de inkább egymással szembe ültünk.
Azt mondta, hogy elkéstem. Hogy már évekkel ezelőtt lekéstem őt.
Dicsőséggel magyarázta, hogy visszautasít engem.
A trófeát.
Azt mondta, ez nem rólam szól, és hogy pár éve odalebegtem az asztalukhoz az Insomniában.
„Csillogtál, tele veszéllyel, és szexuális energiával, és bár mindenkivel szóba álltál, senkit nem vettél észre.
Nem vettél észre engem”.
Én meg valószínűleg tényleg nem láttam őt, a hatalmas hétfejű sárkányfejetek kitakarta a Napot.
De hogy lehet elkésni megérkezés nélkül? Hogy lehet megérkezni trófeaként?

 

Eddig írtam tegnapig a szöveget. Az utolsó részét kitöröltem. Ma múlt időre írom át.
Ma kiszabadítom magam.
Ti nem tudtok szépen bánni a tárgyakkal.
Fogalmatok sincs, hogy milyenek a tárgyak.

Nem olyan könnyen szerethetőek.
Nem olyan vadak, és máshogy izgalmasak.
Nem olyan szórakoztatóak.
Nem olyan sérültek.
Nem olyan édesek és naivak.
Szabadok. Zabolázhatatlanok. Többek.

És nehogy azt higgyétek, hogy mi, a közösbe dobott, szép tárgyaitok nem tudjuk, hogy kik vagytok ti.
Behunyjuk a szemünket, és halljuk a nehézkes lihegéseiteket két okos mondat között.
Behunyjuk a szemünket, és látjuk a tekinteteket, ahogy a harmadik szembogarat keresitek a bal szemünkben.
Behunyjuk a szemünket, és érzzük, ahogy kiszáradt ujjbegyetek véletlenül a vállunkhoz ér. Véletlenül, és csak az ujjbegyek. Nincs mit számonkérni.
És fogalmatok sincs, milyen egyszerű behunyt szemmel ezekre válaszolni.
Hogy ennyi év után mennyivel egyszerűbb csukott szemmel élni.
Szép trófeaként.

Nincs időm. Többek között a ti habzsolásaitok miatt.
Még ha meg is öregszem, kérdéses, hogy kapok-e még levegőt ezen a Földön, utánatok.
Nincs időm. Tegnapig kedves sárkányomnak neveztelek titeket.
Ma már tudom, hogy nem is a fejeket, hanem
ezt a közös testet kell eltemetni.

Külön-külön mindannyiótokat szeretem, de együtt egy hatalmas hétfejű sárkány vagytok.

Nincs szükségem daliás hercegekre, hogy megmentsenek tőletek.
Hercegekre, akik kardokkal rontanak rátok, és egyenként levágják fejeiteket.
Ezt csinálják ők, a legszembetűnőbb és legegyszerűbb módot választják,
hogy magukénak tudják a kastélyba zárt szép tárgyatokat.
Nincs szükségem a levágott fejeitekre, mert itt a test rohad.
Rohad, mint minden, aminek lejárt a szavatossága.

Tegnap még arra kértelek, hogyha fázom, ne magatokkal takarjatok be, hanem engedjétek, hogy lássam a Napot.

Ma nem fázom.

Kusztos Juli grafikája

 

Hozzászólás

Hozzászólás