Móra Menta: Fragmentáció

Nem tudom abbahagyni a lábrázást. Ez az origó. Beszélsz valamiről, az háttérzaj; ha nem rázom tovább a lábam, ez a zaj beáramlik, és megsüketülök. Mi a véleményem valami könyvről, amit emlegetsz. Bólogatás, vállvonás, bólogatás, rázás. Rázni a lábamat rázom, továbbra is. Hátra-hátranézek a mögöttem levő tükörre, hogy meggyőződjek róla, még mindig velem szemben ülsz, nem csak képzelem. Magyarázol, közben fejben jegyzetelek, vajon ideges vagy boldog vagy, na meg rögzítem a saját hangulatomat is, legyen miből építkezni, mikor majd visszagondolok erre. Furcsa, mikor elképzeltem, milyen lesz az a pillanat, élénkebbnek tűnt, mint most. Olyankor mindig magától értetődőbbek vagyunk, és értjük is, amiről beszélünk. Pedig mindkettő rutin, valamelyikünk rutinja, te beszélsz, én meg elképzelem, milyen lenne elmondani, amit szeretnék.

Hazafutottam kabát és cipő nélkül, nem akartalak már látni, pedig december volt, és tudtam, hogy másnap nagyon szarul leszek. Ráadásul nincs is több kabátom. Átszaladtam az autók között, valaki kiüvöltött az ablakon, de nem baj, mindenkinek sikerült időben lefékeznie. Erre csak otthon emlékeztem vissza, útközben nem tűnt fel. Aztán csak a lábrázás marad, nem órákig, hetekig. Szeretnék elköltözni egy olyan országba, ahol senkit nem ismerek. Képzeletben ott is mindenki rázná a lábát, de olyan természetes lenne az igyekezet, amivel az közönyösségünket fedjük el, hogy egyéni levezetésre nem is lenne szükség.

Szerintem a cipőmet nem is hagytam nálad, nem tudom, miért írtam így, talán, hogy drámaibbnak tűnjön. Igazából nem is tudtad, hogy hazamentem, elaludtál. Elképzelem, hogy most visszasétálunk a házhoz, és újra lejátsszuk az egészet. Nemcsak a kabátot, de a cipőt, harisnyát is otthagyom, csupasz lábbal kisétálok az udvarra, úgysem szokott már esni a hó. Begörcsölnek a lábujjaim, a locsolókannában maradt még egy kis víz, leöntöm vele az elvörösödött ujjaim, de nem is érzem, hogy hideg lenne. Mellettem állsz, szintén mezítláb, ráállok a lábadra, melegítjük egymást, megpróbálunk így maradni egy órán át. De csak tíz percig megy, aztán visszamész a házba. Végül gondolatban elviszem a kint felejtett zoknidat, és a kocsmában ülve megkérdezed, min mosolygok, mikor a lábadat nézem. Pont ugyanaz a zokni van rajtad, amit az előbb elképzeltem.

A másik országban, ahol gondolatban élek, nem mozdulnak ki az emberek, csak álmukban találkoznak azokkal, akiket szeretnek, és ők diktálják az álom szereplőinek viselkedését. A másik országban mindenki beismeri a közönyt, és csak azért beszélnek néha egymással, hogy legalább otthon érezzék magukat a kellemetlenségektől. Ott a társalgás nem agresszió, hiszen kompromisszumok nélkül csak önmagunkról beszélünk a másiknak, válaszok pedig nem érkeznek, úgyhogy azt képzelünk a helyükre, amit csak akarunk. Ilyenkor villát szurkodnék a kezedbe, és kíváncsian figyelném, ahogy nem reagálsz semmit. Persze azt is gépiesen tenném, te magyaráznál, vitatkoznál, ezzel ütnénk el az időt. Aztán hazakísérnél, és egy másik lánynak hinnél, én a kapualjban is tovább szurkodnálak. A jelenet végéről hiányoznak az utolsó képkockák, gyorsan kihasználod az időt, hogy tanácsokat adj, hogyan játsszak meggyőzőbben. Reflektálunk, még egyszer nekifutunk, ezúttal beépítem a javaslataidat az elköszönésbe, és tényleg jobban sikerül. Nem megyek fel rögtön, még figyelem azt a pontot, ahol utoljára álltál, mielőtt elindultál. Csak, hogy biztos legyek benne, hogy jól emlékszem mindenre, újra és újra felidézem a testtartásod, meggyőződöm róla, hogy te is jól alakítottál.

Mikor először találkoztunk, azt mondtad, hogy. Nem tudom, mit, pedig illene. Sportolókat soroltál, vagyis igazából szappanopera-sztárok is lehettek, nem tűnt ismerősnek a nevük, de úgy döntöttem, inkább sportolók voltak. Kíváncsi vagyok, gondolkodtál-e azon, hogy mi lehet a véleményem rólad. Magabiztosnak tűntél, újra és újra elmagyaráztad az álláspontod az előre csomagolt élelmiszerekről meg a politikáról, talán vitát akartál provokálni. Nem figyeltem, de a hanglejtésedből úgy tűnt, érdekes, amit mondasz. Úgyhogy a még nem létező udvarra gondoltam, ami legalábbis számomra még nem született meg, és arra, hogyan állok majd ott a hidegtől halálra rémülten. Végül udvar helyett csak egy teraszra futotta, és azt hiszem, sosem voltunk ott egyszerre. Ha tudnám, hogy szappanoperákról beszéltél-e először, lehet, hogy kijöttél volna velem. Ez azért is fontos, mert a képzelt udvar a közös helyünk, amiből aztán terasz lett, végül pedig semmi. Az egész helyett inkább elvesztettem a kabátom és megfáztam, te meg azt is elfelejtetted, hogy nálad voltam tegnap.

Csak furcsa egymásra nézés maradt. Néha meg magamat nézem a tükörben, és elképzelem, hogy hogy néznék rád, ha csak téged ismernélek az egész városban. El kéne utazni valahova, hogy megfigyeljem, utánozni talán könnyebb lenne, mint elképzelni. Persze a görcs a gyomromban ott is feloldhatatlan lenne, muszáj lenne azzá tennem, ettől érezzük magukat biztonságban. Legalábbis én ettől, te meg attól, hogy látod rajtam. A gondtalanságról úgyis csak az elnyomottak öntudatlansága jut eszembe, logikus, hogy a szabadság ilyen hányingerkeltő legyen. Persze, néha elveszik a képzelt országban forgatott film utolsó pár képkockája, és akkor visszatérünk az agresszióhoz. Ez rendszerint elköszönéskor következik be, ilyenkor olyan hangosan kiabálunk, ahogy csak tudunk, hogy ne halljuk a másik válaszait. Aztán csend, na meg önmagunk pásztázása az üvegen.

 

Nyitókép: Josef Sudek – The window of my studio

Hozzászólás

Hozzászólás