Giorgio Agamben: Amikor ég a ház

Az égő Notre Dame templomtornya 2019. április 15-én (Forrás: AP)

Giorgio Agamben: Amikor ég a ház[1]

„Semminek nincs értelme, amit csinálok, ha ég a ház.” Még ha a ház lángokban is áll, ugyanúgy kell folytatni, mindent gondosan és pontosan csinálni, talán még inkább, mint azelőtt – még akkor is, ha senki nem veszi észre. Talán maga az élet is eltűnik a föld színéről, talán semmiféle emlék nem marad hátra a történtekről, sajnos vagy szerencsére. Te viszont folytatod, mint azelőtt. A változáshoz már túl késő. Nincs már idő.

„Ami körülötted történik / az már nem a te dolgod.” Miként egy ország földrajza, melyet örökre magad mögött kell hagynod. De mégis, hogy hat ez rád? Pont most, hogy ehhez többé semmi közöd, most, hogy úgy tűnik, mindennek vége, most minden és mindenütt a legigazabb arcát mutatja. Valahogy sokkal bensőségesebben érint – pont úgy, amilyen valójában: pompa és szegénység.

A filozófia egy holt nyelv. „A költők nyelve mindig holt nyelv […] különös, de be kell ismerni: egy halott nyelv, amivel az ember több életet tud lehelni a gondolatba.” Talán nem holt nyelv, hanem egy dialektus. Hogy a filozófia és a költészet olyan nyelven beszél, melyek kevesebbek egy nyelvnél, az rangjuk, különleges vitalitásuk mércéje. Ezzel a dialektussal, egy holt nyelvvel értjük meg és ítéljük meg a világot, mely bár újból kiárad, egy vessző sem változhat benne. Továbbra is beszéld ezt a dialektust, most is, amikor a ház már lángokban áll.

Mégis melyik ház ég? Szülőfölded, Európa vagy az egész világ? Talán a házak és a városok már le is égtek valami roppant tűzben – ki tudja, milyen régen –, miközben úgy tettünk, mintha nem vennénk észre. Leginkább faldarabok maradtak meg belőlük, egy freskó, egy tetődarab, nevek, oly sok név, amiket felemésztettek a lángok. Mindezt gondosan kilúgozott és meghamisított szavakkal fedjük el, hogy érintetlennek tűnjön. Egymás után hamuvá égő házakban és városokban élünk, amik látszólag még mindig egyenesen állnak. Az emberek pedig úgy tesznek, mintha élni tudnának bennük és maszkban botorkálnak egy letűnt korszak ismerős romjai között.

A láng ma már megváltoztatta alakját és jellegét, digitalizálódott, láthatatlanná és hideggé vált, ám épp ezért mégis közelebb van és minden pillanatban körülvesz bennünket.

Hogy egy civilizáció – egy barbarizmus – lesüllyedhet, hogy aztán többé soha ne emelkedjen fel, abban nincs semmi új. A történészek hozzá vannak szokva ahhoz, hogy a cezúrákat és a hajóroncsokat beazonosítsák és meghatározzák korukat. Ám hogy tehetünk tanúbizonyságot egy olyan világról, ami behunyt szemmel és eltakart arccal dől romba, egy olyan köztársaságról, ami nem éberen és méltósággal, hanem megalázottan és félelemmel telve omlik össze? A vakság annál inkább kétségbeejtő, mivel a hajótörött azt állítja magáról, hogy uralkodik önnön szerencsétlensége felett, megesküszik arra, hogy technikailag minden kontrollálható, hogy nincs szükség sem új istenre, sem új égboltra, csak tilalmakra, szakértőkre és doktorokra. Pánik és alávalóság.

Milyen lenne az az isten, akihez nem imádkoznának és nem áldoznának neki? Milyen lenne egy törvény, mely nem parancsol, nem kényszerít? Milyen lenne az a szó, melynek sem jelentése, sem hatalma, mégis kezdettől fogva megtartják, sőt, már a kezdet kezdetén?

Egy önnön vesztét érző kultúra, melyben nem maradt élet, megkísérli uralni pusztulását ama egyetlen módon, melyet ismer – egy permanens kivételes állapot révén. A totális mobilizációt, melyben Jünger korunk lényegi jellegzetességét látta, ebből a perspektívából kell megértenünk. Mobilizálni kell az embereket. Minden pillanatban rendkívüli állapotban kell érezniük magukat, az utolsó részletekig leszabályozva azok által, akik vészhelyzet kihirdetésével tartják fenn hatalmukat. Míg a múltban a mobilizáció az emberek összeterelésére törekedett, napjainkban az emberek elszigetelését tűzi ki céljául, hogy eltávolítsa őket egymástól.

Mióta ég a ház? Mennyi idő telt el a leégése óta? Bizonyára egy évszázaddal ezelőtt, 1914 és 1918 között történt valami Európában, ami lángokat és őrületet árasztott mindenre, ami egykor érintetlennek és elevennek tűnt. Aztán harminc évvel később a lángok ismét mindenütt elterjedtek, és azóta szüntelenül tovább égtek, majd elmerültek, alig láthatóan a hamvak alatt. De a tüzek talán korábban kezdődtek, amikor az emberiség megváltás és haladás felé irányuló vak impulzusa egyesült a láng és a gépek erejével. Mindez jól ismert, felesleges újra elmondani. Ehelyett azt a kérdést kell feltennünk, hogy miképpen tudunk tovább élni és gondolkodni, mikor már minden leégett? Mi volt az, ami valahogy mégis épségben maradt a tűz középpontjában vagy a szélein? Hogy tudtunk lélegezni a lángokon keresztül, mit veszítettünk el és milyen roncsba – milyen önhittségekbe – kapaszkodtunk? Most, hogy nincsenek többé lángok, csak számok, ábrák és hazugságok, kétségtelenül gyengébbek és magányosabbak vagyunk. Most ugyanakkor bármiféle lehetséges kompromisszum nélkül találjuk magunkat, egyértelműbben, mint valaha.

Ha igaz, hogy az alapvető szerkezeti probléma csak a tűz martalékául esett házban válik láthatóvá, akkor most látható, hogy mi forog kockán a Nyugat történelmében, amit oly keményen próbált megragadni, hogy miért nem sikerült neki, és végül miért bukott el.

Mintha a hatalom mindenáron arra törekedne, hogy megragadja az általa termelt puszta életet, mégsem számít, milyen keményen próbálja kisajátítani és ellenőrizni azt minden elképzelhető apparátus segítségével – többé már nem csak a rendfenntartás, hanem az orvostudomány és a technológia apparátusaival –, ez az élet mindig kisiklik a markából, mivel definíciója szerint megragadhatatlan. A puszta élet kormányzása korunk őrülete. A tisztán biológiai létezésre redukált emberek többé nem emberek, az emberek és a dolgok kormányzása pedig egybeolvad.

A másik ház az, melyben soha nem lakhatom, ám ez az igazi otthonom. A másik élet az, melyet nem éltem, míg azt gondoltam, hogy élem. A másik nyelv az, melyet szótagról szótagra betűztem, anélkül hogy sikerült volna valaha is beszélnem – olyannyira a sajátom, hogy soha nem birtokolhatom…

Ha a gondolatot és a nyelvet szétválasztjuk, azt hisszük, tudunk beszélni, míg megfeledkezünk arról, hogy épp beszélünk. A költészet és a filozófia beszéd közben sem feledkeznek meg magukról – emlékeznek a nyelvre. Ha emlékszünk a nyelvre, ha nem felejtjük el, hogy beszélünk, sokkal szabadabbak leszünk, ekkor nem vagyunk dolgokhoz és szabályokhoz kötve. A nyelv nem egy eszköz – ez az arcunk, az a nyitottság, melyben találtatunk.

Minden dolog közül az arc a legemberibb. Az embereknek arcuk van, nem egyszerűen szájuk vagy pofájuk, mert a szabadban élnek, mert arcukon keresztül fedik fel magukat, mert kommunikálnak. Ezért van az, hogy az arc a politika színhelye. Apolitikus korszakunk nem kívánja látni saját arcát, távolságot tart tőle, álcázza és elfedi. Többé nem lehetnek arcok, csak számok és ábrák. Még a zsarnok is arc nélküli.

Az érzés, hogy élünk: átélni saját érzékenységünket, finoman rábízni magunkat saját gesztusunkra, anélkül hogy képesek lennénk teljesen tisztában lenni vele vagy el tudnánk rejteni. Az érzés, hogy élek, lehetővé teszi számomra az életet, még akkor is, ha egy ketrecbe lennék zárva. Semmi sem olyan valós, mint ennek a lehetősége.

A következő években csak szerzetesek és bűnözők lesznek. Mégis lehetetlen egyszerűen visszavonulni, hinni abban, hogy bárki is elmenekülhet a világ törmeléke elől, ami szétporladt körülöttünk. Mivel az összeomlás hatással van ránk és megszólít minket, mivel mi is törmelékek lettünk. S meg kell tanulnunk, hogyan hasznosítsuk helyesen a törmeléket, óvatosan, észrevétlenül.

Öregedés: „továbbra is gyökeret ereszteni, de többé nem növeszteni ágakat.” Gyökeret verni, de több virágot vagy levelet nem hajtani. Vagy inkább pillangóként szédülten tovalibbenni azon, amit megtapasztaltunk. A múltban még mindig vannak ágak és virágok és még mindig készíthetsz mézet belőlük.

Az arc istenhívő, míg a csontok ateisták. Odakint minden isten felé terel bennünket, ám belül ott a csontváz makacs, gúnyos ateizmusa.

Test és lélek feloldhatatlan összekapcsolódása – ez a szellemiség. A szellem nem egy harmadik instancia test és lélek között, hanem azok reménytelen, csodálatos összefonódása. A biológiai élet egy absztrakció, és éppen ez az az absztrakció, amiről azt állítjuk, hogy irányítani és gyógyítani tudjuk.

Egyedül nem létezik számunkra megváltás: csak azért létezik megváltás, mert mások is léteznek. Nem morális okokból van így, hanem mert a jólétükért kell cselekednem. Csak azért létezik megváltás, mert nem vagyok egyedül: csak úgy menthetem meg magam egyként a sok közül, ahogy mások a többiek között. Egyedül – és ez a magány különös igazsága – nincs szükségem megváltásra: Én, szó szerint, menthetetlen vagyok. A megváltás dimenziója azért tárul fel, mert nem vagyok egyedül, mert létezik többség, a sokaság. A testet öltött isten megszűnt kívülálló lenni, egy lett az emberek közül. Ezért a kereszténységnek hozzá kellett láncolnia magát a történelemhez, és a végsőkig kellett követnie. Így amikor napjainkban a történelem eltűnik és elpusztul, a kereszténység is végnapjaihoz közeledik. Feloldhatatlan ellentmondása, hogy a történelemben és a történelem által próbált megváltásra lelni a történelmen túl, majd amikor a közelébe ért, kicsúszott a lába alól a talaj. Az egyház valójában nem a megváltással volt összhangban, hanem a megváltás történelmével, és mivel a történelem által kereste a „megváltást” [salvezza], így ez csak „egészségben” [salute] végződhetett. Mikor pedig eljött az idő, az egyház nem habozott feláldozni a megváltást az egészségért.

Szükséges most a megváltást elszakítani történeti kontextusától és egy ahistorikus sokaságot kell felfedezni, magából a történelemből kiutat mutató sokaságot.

Hogy magunk mögött hagyjunk egy helyet vagy helyzetet, anélkül hogy más territóriumokra lépnénk, hogy magunk mögött hagyjunk egy személyazonosságot és nevet, anélkül hogy újabbakat vennénk fel.

Csak visszafelé haladhatunk a jelenhez, mígnem egyenesen a múltba tartunk. Amit ugyanis múltnak hívunk, csupán hosszú visszatérés a jelenhez. A múltunkról való leválasztás a hatalom elsődleges eszköze.

A teher alól a lélegzet szabadít fel minket. Lélegzéskor súlytalanok vagyunk. Úgy hajt minket, mintha röptünkben győznénk le a gravitáció erejét.

Újra kell tanulnunk az ítéletalkotást, de oly módon, mely nem jutalmaz és nem büntet, nem oldoz fel és nem ítél el. Egy cél nélküli cselekvés, mely megfosztja a létezést a céloktól, szükségszerűen igazságtalan és hamis. Csak megszakítás, pillanatnyi lebegés idő és örökkévalóság között – melyben az élet képe célok és tervek nélkül villan fel, név és emlékezet nélkül – és ami ezért megőriz, nem az örökkévalóság, hanem „egyfajta örökkévalóság”. Egy előre meghatározott kritériumok nélküli ítélet, és mégis épp ezért politikai ítélet, mivel a maga természetességében őrzi meg az életet.

Az érzés, az érzésre való képesség, az érzet és az önszeretetetünk a kortársaink. Minden érzetben ott az érzés élménye, önmagunk érzésében mások érzése, egy barátságé, egy arcé.

A valóság egy fátyol, amin keresztül érzékeljük a lehetségest, amit megtehetünk és amit nem.

Nem könnyű megmondani, hogy mely gyermekkori vágyaink teljesültek. És mindenekelőtt, hogy beteljesült vágyaink, amik most a beteljesületlenekkel határosak, elegendőek-e ahhoz, hogy meggyőzzenek minket arról, hogy érdemes tovább élnünk. A halálfélelelem akkor önt el minket, amikor vágyaink beteljesületlen része mérhetetlenül túlárad.

„A bivalyoknak és a lovaknak négy patája van: ezt hívom mennyországnak. Megzabolázni a lovakat, karikát tenni a bivaly orrába: ezt hívom emberinek. Ezért mondom: óvakodj, nehogy az ember elpusztítsa benned a mennyországot, óvakodj, nehogy a szándékos elpusztítsa a mennyeit.”

Az égő házban a nyelv megmarad. Nem is a nyelv, hanem az időtlen, gyenge, történelem előtti erők, amelyek őrzik és emlékeznek rá: a filozófia és a költészet. Mit őriznek és mire emlékeznek a nyelvből? Nem erre vagy arra az értelmes javaslatra, sem pedig erre vagy arra a cikkelyre a jó és rossz hitről, inkább magára a tényre, hogy van nyelv, hogy név nélkül a névben nyílunk meg, és ebben a nyitottságban, egy gesztusban, egy arcban megismerhetetlenek vagyunk és védtelenek.

A költészet, a szó az egyetlen dolog, ami maradt nekünk abból az időszakból, mikor még beszélni sem tudtunk, egy sötét ének a nyelvben, egy dialektus vagy idióma, amit nem teljesen értettünk, de nem tudtunk nem figyelni rá – még akkor is, mikor ég a ház, még akkor is, mikor megperzselődött nyelvükön az emberek továbbra is zagyvaságokat beszélnek.

De épp olyan-e a filozófia nyelve, mint a költészeté? A költészethez hasonlóan a filozófia is teljességgel a nyelvben lakozik, és csak a mód, ahogyan belakja különbözteti meg a költészettől. Két feszültség a nyelv mezején, mely egyetlen pontban keresztezi egymást, csak azért, hogy aztán fáradhatatlanul újból elkülönüljön. Mindenki, aki őszintén és tisztán beszél, bevonódik e két feszültség közé, és belakja ezt a pontot.

Ha valaki észreveszi, hogy ég a ház, az hajlamos dühösen és megvetéssel tekinteni figyelmetlen társaira. És mégis, nem ezek a vak és tudatlan emberek, akikkel majd találkozol és el kell számolnod az utolsó napon? A felismerés, hogy ég a ház, nem emel a többiek fölé, épp ellenkezőleg: ők azok, akikkel össze fog találkozni a tekinteted, amikor a lángok bezárulnak körülöttetek. Mit fogsz mondani, hogy igazold lelkiismereted állításait ezeknek az embereknek, akik annyira tudatlanok, hogy szinte ártatlannak tűnnek?

Az égő házban folytatod, amit csinálsz, ahogyan előtte, de nem tudod nem látni, amit a lángok oly pőrén megmutatnak neked. Valami megváltozott, nem abban, amit csinálsz, hanem abban, ahogy ezt a világ elé tárod. Az égő házban írt költészet igazabb és valódibb, mert senki sem hallja, mert semmi nem garantálja, hogy túléli a lángokat. De mégis, ha véletlenül mégis találna egy olvasót, akkor sem menekülhetne attól, ami odahívja őket – a reménytelen, értelmetlen, lefojtott zajtól.

Az igazságot csak azok mondhatják ki, akiknek többé nincs esélyük a meghallgattatásra. Csak azok, akik abból a házból beszélnek, amit már könyörtelenül felemésztettek a lángok.

Ma az emberiség eltűnőfélben van, akár egy arc rajzolata a homokban, melyet elmosnak a hullámok. Ám ami a helyébe lép, annak már nincs saját világa, egy pusztán üres és elnémított, történelem nélküli élet, kiszolgáltatva a hatalom és tudomány számításainak. Talán ez csak az összeomlás kezdete, amiből valami más sarjad, akár lassan, akár hirtelen erővel, ami – bizonyosan nem isten, de nem is egy másik ember – talán egy új állat, egy lélek, mely másképpen él.


Agamben különvéleménye – az intellektuális eretnekség ára
(fordítói jegyzet)

Giorgio Agamben a 21. század egyik legnagyobb élő filozófusa. A lassan nyolcvanadik életévét betöltő olasz klasszika-filológus – filozófus – tudós munkásságának egyik sarokpontja a kivételes állapot[2] koncepciója, melyben Carl Schmitt és Michel Foucault elméleteinek továbbgondolásával a modern államapparátusra jellemző, a biztonság fogalmán és az ennek nyomán generált válságkövetkezmények kormányzásán alapuló politikai praxist azonosította és vizsgálta mélyrehatóan, nagy hatást gyakorolva ezáltal a társadalomelméletre.2020 elején, a koronavírus-járvánnyal fellépő nemzetállami intézkedések hatásait immár a saját bőrén is megtapasztalva Agamben nem tett mást, minthogy következetesen alkalmazta életművének ezen részét, amikor a járvány elsőként az európai államok közül Olaszországot is elérte.

Az elsők között vonta kritika alá az állami intézkedések aránytalanságát[3], szóvá téve az államapparátus biohatalmi-biopolitikai túlreagálását, valamint a kivételes állapot teremtette szélsőséges viszonyok hosszú távú következményeit, azok kollektív társadalmi és kulturális tétjeit. Agamben érvelése szerint, ahogyan a háborús technológiák is a békeidők részévé válnak, amennyiben az uralkodó elit érdekeivel egyeznek, úgy a járvány a közösségi távolságtartást (social distancing) fogja örökül hagyni ránk, ami már fogalmilag leleplezi önmagát és a politikai erőket, amelyek életre hívták azzal, hogy nem a fizikai vagy a személyes távolságtartás közegészségügyi terminusaiban öltött formát. A biztonság direktívája ebben az esetben odáig vezetett, hogy valójában nem létezik az a minimális fertőzöttségi ráta vagy egyértelműen a fertőzéshez köthető halálesetszám, amivel egy ország karantén alá helyezését ne lehetne hivatalosan megindokolni.

Agamben a Quodlibet lapban publikál rendszeresen, február vége óta leginkább a vírussal kapcsolatos reflexióit[4], a fentebbi szöveg is eredetileg itt jelent meg, melynek angol fordításából[5] [6] dolgoztunk. Sergio Benvenuto és Agamben között intellektuális vita alakult ki a járvány elleni intézkedések arányosságát illetően[7], ez azonban a mainstream médiába is átgyűrűzött, ami egy Agamben elleni nemzetközi médiahadijárattá eszkalálódott[8], melynek abszolút mélypontját az jelentette, amikor a filozófust a holokauszttagadókhoz hasonlították.[9]

Agamben története példaértékű: amellett, hogy rámutat az intellektuális ellenállás és eretnekség tétjeire napjainkban, azt is jól demonstrálja, hogy a média fősodra milyen hatalmi apparátust működtet és milyen erővel képes kiszűrni vagy megsemmisíteni a domináns értelmezéssel szembeszegülő ellennarratívákat, származzanak azok akár egy világhírű filozófustól is. A jelenség kártékony mivolta egyrészt abban nyilvánul meg, hogy a kollektív téteket elhallgatva, kizárólag individuális keretben értelmezi a globális járvány hatásait. Ennek következtében individualizálja a szorongást, ahelyett, hogy formát adna az emberek közös félelmeinek. További politikai tétekkel bír, ahogy a felelősséget is az egyénre hárítja,[10] e kettő pedig egymással összekapcsolódva mentális teherként hat a szigorú járványügyi intézkedések eredményeképpen még jobban elidegenített, szociálisan és egzisztenciálisan legyengített emberi lényekre.

Agamben esszéinek érvényessége a nagyobb, hosszú távú kollektív, kulturális és társadalmi szintek és tétek beazonosításában rejlik, túlmutatva a gazdasági meghatározottságokon és az atomizált, individuumokra hasadt társadalomképen alapuló értelmezéseken. Egy halálfélelemre apelláló diskurzusból kibeszélve emlékeztet bennünket emberi mivoltunk és egymásrautaltságunk fontosságára. A reménykedésnél viszont több kell ahhoz, hogy Agamben sötét jóslatai ne teljesüljenek be.

Básthy Ágnes és Tillmann Ármin, a fordítók
A szöveggondozásért külön köszönet Vukov Teréziának

[1] Agamben írása először a Quodlibet c. folyóiratban jelent meg 2020. október 5-én. A fordítás alapjául Richard Braude angol fordítása szolgált. (a fordítók megjegyzése)

[2] Giorgio Agamben: Az ellenőrző államtól a destituáló hatalom praxisáig. In: a szem. Fordította: Dobrai Zsolt Levente, Cristian-Dan Grecu. Interneten: https://aszem.info/2016/03/giorgio-agamben-az-ellenorzo-allamtol-a-destitualo-hatalom-praxisaig/.

[3] Giorgio Agamben: Közösségi távolságtartás. In: a szem. Fordította: Csabay István. Interneten: https://aszem.info/2020/04/giorgio-agamben-kozossegi-tavolsagtartas/.

[5] Giorgio Agamben: When the House is on Fire. In: Ill Will Editions. Interneten: https://illwilleditions.com/when-the-house-is-on-fire/

[6] Agamben rövidebb aktuálpolitikai eseményekre vonatkozó filozófiai reflexiói angol fordításban az An und für sich nevű blogon olvashatók – https://itself.blog/?s=Agamben.

[7] Sergio Benvenuto, Michel Foucault, Giorgio Agamben: Coronavirus and Philosophers. In: European Journal of Psychoanalysis. Interneten: https://www.journal-psychoanalysis.eu/coronavirus-and-philosophers/.

[8] Christopher Caldwell: Meet the Philosopher Who Is Trying to Explain the Pandemic. In: New York Times. Interneten: https://www.nytimes.com/2020/08/21/opinion/sunday/giorgio-agamben-philosophy-coronavirus.html?fbclid=IwAR3x6EYwfm5vm_z042pJJM8wgwt7FI_IPIEFbo0uxh2AkpoaixfUfXmslV4.

[9] Alfonso Berardinelli: Il virus ha rinvigorito e rinnovato l’egocentrismo dei filosofi non le loro idee. In: Il Foglio. Interneten: https://www.ilfoglio.it/cultura/2020/06/20/news/il-virus-ha-rinvigorito-e-rinnovato-legocentrismo-dei-filosofi-non-le-loro-idee-321233/.

[10] Ezt a jelenséget nevezi Judith Butler reszponzibilizációnak, vagyis amikor egy alapvetően rendszerszintű, a tőkés termelési mód által előidézett, a társadalmat átható problémáért a mindenkori állampolgárokat, a lakosságot vagy akár a teljes világtársadalmat teszik felelőssé. Ld. Judith Butler: Frames Of War: When Is Life Grievable?. London, Verso, 2009, 35.

Hozzászólás

Hozzászólás