Kustos Júlia: Confessio

Atyám. Gondolt-e már úgy az úrra, mint aki nem büntetve szeret?
Elmondom, hogy történt. A mellemen éreztem két túl erős kezet.
Tudja, milyen az, amikor a test valóban börtönné válik, és valahogy
leplezni kell a következő nyárig? Mondja, hány éjszakát virrasztott át
bömbölésre? Képzelje el szobáját. Bútorait lassan itatja fel a feketeség.
És minden langyos, levegőtlen, mint a Getszemáni kertben az a hajnal az
olajfák alatt. És most gondoljon egy tucat csecsemőre. Vajon milyen hangosan
üvölt a sötétben tizenkét gyerek? Szüljön ön, atyám. Szépet. Szőkét. Büszkét.
Lengyelt. Fájjon a teste

                      hónapokon át. És nevelje fel Agnieszkát, Bogdant, Boryst és Gosiát.
És szeresse őket egyformán. És minden nap egy kicsivel jobban. Ne érezze az
az egy (vagy kettő), hogy nem akarta, de kellett. Mert csak egy szabály van:
ne legyen áruló. El ne szólja magát magánya. Tegyük fel, oly boldogtalan,
hogy nem akad imája. Tegyük fel; a hitét kiölték. Tegyük fel: minden nap
újra kell kezdeni. Atyám, az ilyennek szívét az úrhoz ki emeli? Feje felett
ha tanácskozni kezdenek szolgálatra kész, de apró emberek: a billog
hova süljék egy olyan nőre                                            

ki mikor egyedül áll, sudár platán,
csak fényre vágyik, és vízre. Ágaiból
önmaga hajt ki, és minden
sejtje önmaga dísze.
Egészet teremtett
az úr önmaga
boldogságára.

Azt mondják,
ölni
bűn
(szé
tfes
zíti
k lá
ba
m).
Ez

bo
rú!
Atyám, ugye tudja, hogy nem csak a test ölhető?
És emlékszik-e még a bóbiskolás imájára?

Hozzászólás

Hozzászólás