Familiaritás és a mögékerülés lehetetlensége

“A familiaritás vállalásakor a megvalósítandó végső cél nyilván az volt, hogy a közép- vagy kisbirtokos nemes utódai számára újabb birtokot szerezzen. A felhalmozott tőkét egy idő után valóban birtokvásárlásra fordították.”

Fügedi Erik: Az Elefánthyak. A középkori nemes és klánja, 189.

 

Kinek kell megfizetnie ezért a kötetért? Az olvasónak? A fordító-szerkesztőnek? Netán a kiadónak? De ha már ezeket kérdezzük: milyen értelemben fizethetünk meg Werner Hamacher Menedékhely. A kutatáshoz és oktatáshoz való jogról és más írások[1] című könyvéért? Viszont, ha megválaszoljuk e kérdéseket, azzal azt is állítjuk, hogy lehetséges a megfizetés, mi több: talán azt is, hogy a megfizetés(ek) szükséges(ek).

Nem szeretem, sok esetben kifejezetten terhesnek és zavarónak tartom, amikor a magyar irodalomelméleti-irodalomtudományos életben adósságokról, törlesztésekről stb. beszélnek. (Persze nem állítom, hogy én ne bonyolódnék ilyesfajta kijelentésekbe.) Mindenesetre naivan állíthatnánk, hogy a magyar irodalmi élet nagy és régi adósságot törlesztett – ha csak töredékes formában is (íme, az efféle diskurzus első buktatója) – ezzel a közléssel.[2] Werner Hamacher (1948–2017) neve ugyanis ismerősen csenghet az irodalomtudományos körökben forgók számára. Ahogy azt a kötet végén közölt bibliográfia is mutatja, már 1993-ban jelent meg tőle szöveg magyarul (A Wolke szó – ha az egyáltalán, ford. Bényei Tamás, Határ 1993/1–2.). Innentől kezdve kisebb-nagyobb rendszerességgel jöttek Hamacher írásai.  Ám ahogy a korábbi megjelenéseknél, úgy a Menedékhelynél is érződik egyfajta véletlenszerűség. Jelen kötet 4 szöveget vonultat fel, ebből 3 most jelenik meg először. A szerző személye melletti legfőbb kapcsoló elem a fordító-válogatóé. Szabó Csaba már a Menedékhely előtt is Hamacher legfőbb fordítója volt – mennyiségi értelemben. Kissé fájó ugyanakkor, hogy nem kapunk értesítést a válogatás szempontjairól. Már csak azért is, mert Szabó korábbi fordításaiból csak egy került be a válogatásba, kettő kimaradt. Hogy ez miért történt így, vagy hogy mi volt a válogatási elv, arról az olvasó nem értesül. A Menedékhely bár gyűjteményes kötet, nem adja-adhatja vissza Hamacher életművének sokféleségét. Magyarul továbbra sem olvashatók sztárszövegek (Instensive Sprachen, Lingua amissa) vagy olyan tematikai irányok, mint például Hamacher Hegelről szóló, hermeneutikai vagy filológiai írásai.

A kötet Kulcsár-Szabó Zoltán előszavával kezdődik, amely már önmagában egyfajta felmentő büntetés a kritikusnak, amennyiben kimerítően helyezi kontextusba Hamacher életművét, kibontja és megvilágítja pár fontos gondolatmenetét. Ami számomra a német szerző személye és a Menedékhely kapcsán egyaránt az egyik legfontosabb értelmezői nézőpontnak tűnik, már az előszó első mondatában előkerül: ez a familiaritás szóval írható körül. Werner Hamacher „neve aligha ismeretlen, ha máshonnan nem, akkor (elsősorban Walter Benjamint, Celan költészetét, Nietzschét vagy Paul de Mant tárgyaló dolgozataira tett) hivatkozásokból” – jelzi Kulcsár-Szabó (Előszó, 7.). Valóban, a neve búvópatakként fel-felbukkan irodalomtudományos munkákban, valamint a gyakran idézett művei Magyarországon is viszonylagos népszerűségnek örvendő témákat érintenek. Ami Hamacher munkásságát familiárissá, nem pedig hozzátartozóvá teszi, az szisztematikus és primer jelenléte hiánya, illetve munkáinak sajátos nézőpontja, hogy mindig egy kicsit másképp boncolgatja a(z általunk ismert) problémákat.

A négy szöveg közül az első a címadó Menedékhely. A kutatáshoz és oktatáshoz való jogról. Ebben Hamacher az egyetemi-akadémiai-tudományos élet általános értelmezésére törekszik. Általános alatt értve a tudományos kutatások, az oktatási élet (és a művészeti tevékenységek – adalékként ezt Hamacher mindig hozzáteszi) 2010 körüli állapotát, viszonyát a társadalmi-politikai élet más részeihez, illetve az egyetemi képzési és pedagógiai változásokat az elmúlt évtizedhez képest (pl. bolognai rendszer bevezetése). A címbeli és később kifejtett fogalom Wilhelm von Humboldttól ered. Az esszé talán legfontosabb pontjai azok, ahol Hamacher kidolgoz egy tudomány-felfogást (a tudományt itt az oktatás és kutatás fölé rendelt fogalomként értve):

„A tudomány destabilizál. Csakhogy minden társadalom, és kivált az állami eszközökkel megerősített társadalom, stabilitásának fenntartására törekszik szinte bármi áron. Ezért a teljesen szkeptikussá és önmagával szemben »kritikussá« vált tudomány, a szellemtudomány csakhamar azon veszi észre magát, hogy gondnokság alá helyezték (…) Ez a tudomány nem számításokat végez, hanem megkérdőjelez minden stabil értékmérőt. Ezért nyomul be a mércére és értékre vigyázó állam a tudomány felségterületére, ezért sérti meg a tudomány menedékhelyét közigazgatás-technikailag súlyosan beavatkozva az egyetemi kutatás és oktatás formáiba…” (56–57.)

Illetve:

„A kutatás, az oktatás, a képzés: jövőre irányuló nyelvi folyamatok, ezért lényegi vonásuk az a lehetőség, hogy céljukat nem érik el. (…) Az tehát nem kínos malőr, hanem a kutatás és az oktatás szerkezeti sajátossága, hogy nem sikerül megállapítások formájában megbizonyosodniuk arról, elérték-e céljaikat.” (76.)

A hangsúlyt Hamacher elméletében az általa felfogott tudomány nyelvi jellegében fedezhetjük fel. A kutatás, az oktatás stb. eseményszerű, és a megértés jegyeit hordozza, ám utóbbit speciális értelemben véve.[3] A nagy kérdés ezek után az, hogy a hagyományos értelemben vett tudományos kutatások hogyan találnának helyet egy ilyen felosztásban? Illetve, hogy a nem szellemtudományokkal mit kell kezdeni? Hamacher itt dolgozik a Menedékhelyben legkevésbé szövegközelien, viszont leghosszabban, sokszor ellaposodik az értekezés. A kötet végén közölt bibliográfiai mutató szerint ez a második legkésőbb (2010-ben) publikált írás ebben a formában. Talán ez is magyarázatul szolgálhat arra, hogy a kötetben később megjelenő motívumokra (tiszta eszköz, felfüggesztés, jog és igazságosság viszonya) ismerhetünk a szövegben. Hamacher problémafelvetéseit a kortárs magyarországi tudományos élet megbotránkoztató állapota újra aktuálissá teheti. A nagy kérdés ebből a perspektívából az, hogy a Menedékhelyből bizalmat és ihletet merítsünk vagy inkább kétségbeessünk.

A második szöveg minden valószínűség szerint a Magyarországon legismertebb Hamacher-értekezés, az Afformatív, sztrájk.[4] Walter Benjamin Az erőszak kritikájáról című írását kommentáló és továbbgondoló mű sajátos megvilágításba helyezi Benjamin erőszakról írott sorait, a történet-, jog- és nyelvfilozófiát, az esztétikát és politikát stb. Legismertebb részei a Hamacher által afformatívnak nevezett fogalomhoz kötődnek. Ezt a benjamini „tiszta eszköz” és „tiszta nyelv” fogalmaiból, illetve a nyelv öntételező működéséből, valamint a dekonstrukció bizonyos nyelvfelfogásaiból kiindulva, azokat kritizálva, dekonstruálva dolgozza ki. Emellett elengedhetetlen megemlíteni, hogy mindez az igazságosság kérdéséhez kötődik. Legelemibb megfogalmazása:

„…az afformatív, vagyis tiszta erőszak minden instrumentális és minden performatív erőszak »feltétele«, és ugyanakkor olyan erőszak, mely amazok sikerét elvileg függeszti fel. De bármily kevéssé tartoznak is az afformatívumok az aktusok – tehát a tételező vagy alapító-létesítő műveletek – csoportjába, mégsem mondható, hogy bármikor is egyszerűen megnyílnának az aktusok szféráján kívül és erre való vonatkozás nélkül. (…) Ami, afformatív módon, enged és hagy, az kihagy(ja önmagát).” (110.)

Az esszé két olyan vonulatára szeretném felhívni a figyelmet, amelyek talán kicsit kevesebb figyelmet kapnak. Az egyik a Benjamintól eredő esztétikai vonulat. Ez természetesen bőven túlnyúlik a művészeti szférán. Az erőszak megjelen(ít)ése, a jog, a politika és a nyelv kapcsolatában megjelenő esztétikai összetevő tetten érhető a proletár általános sztrájkban is, az egyik legérdekesebb és legellentmondásosabb részben. Hamacher kulcsfogalma itt a „semmi”.

„Ez a sztrájk, mely az államhatalom erőszakjának megsemmisítésére, minden tételező erőszak megsemmisítésére irányul, tehát semmire, nevezhető intenció nélkülinek. (…) Az a semmi, ami a proletár általános sztrájkban kap teret, a legszigorúbban azáltal különbözik minden nihil negativumtól vagy nihil privativumtól, minden logikailag vagy ontológiailag meghatározott semmitől, hogy benne minden társadalmi viszonyok puszta közvetettsége tárul fel, melyben felfüggesztődnek e viszonyok összes formális és különösen összes jogi korlátozásai.” (98–99, 100.)

A másik a történetfilozófiai szál, természetesen ez is Benjamintól ered. Tömör megfogalmazásban: „A történelem mindaddig nem az igazságosság médiuma, amíg foglya marad annak a körforgásnak, melyben a jog létesítő erőszakjai váltakoznak.” (84.) Nemcsak a kötetben később felmerülő, a messianizmust és a messiásit, valamint a jog elméletét érintő elgondolások, hanem az Afformatív, sztrájk történeti-filozófiai és politikai vonulata miatt is kifejezetten fájó, hogy a már idézett Bűntörténet nem szerepel a kötetben. Igazán termékeny párbeszédbe lehetne állítani ezeket.

A harmadik szöveg címe – Arról a jogról, hogy ne használjunk jogokat. Emberi jogok és ítéletszerkezet – és rövid ismertetője olvastán az olvasó szemöldöke felszaladhat. Itt Hamacher az emberi jogok szisztematikus kritikáját végzi el. Az esszé három nagyobb tematikai csapásiránya ehhez kapcsolódva: az emberi jogok és eszmeiségének feltárása és kritikája, a platóni-szókratészi (a Gorgiaszban leírt) kriszisz alapján folytatott-kibontott kritika, valamint Benjamin Messiással foglalkozó gondolatai. Fontos leszögezni, hogy Hamacher az igazságosság nevében, az igazságosságért kritizál. A probléma a következőként foglalható össze: az emberi jogok koncepciói (francia, 1789; ENSZ-féle, 1948) egy olyan emberképet (befejezett és jogi lényegű, ahol a jog tulajdonként jelenik meg), egy olyan jogot mint intézményt és olyan ítéletszerkezetet eredményeznek, amely nem lehet igazságos. Ezzel szemben a kriszisz paradigmája, a platóni mítosz, lehetőséget ad az igazságos ítélet elgondolhatóságára, amennyiben „arról a kérdésről van szó, hogy valójában mi konstituálja az ítélő beszédet, és arról, hogy kik azok a lények, akik az ítélő beszédben kerülnek vonatkozásba egymással. Az erre a kettős – az emberre és a beszédre vonatkozó – kérdésre adható válasznak egyetlen válasznak kell lennie, ha olyan beszédmódot kíván jellemezni, amely az embernek megfelelő, az ember javára és a nyelv javára igazságos beszélés.” (135.) A kriszisz „[o]lyan kiigazításokat követel, amelyek kieresztik »az embert« »lényegének« jogi definíciójából, mely lényegileg jogi létezőként, ítéletek tárgyaként és alanyaként definiálja.” (146.) És bár valószínűleg a Menedékhely e szövege hagyatkozik a leginkább ellentételező retorikára, Hamacher kijelöli a legtöbbet, amit szerinte tenni lehet. Mindezt annak a két felismerésnek a jegyében, hogy a „jog”, hogy ne használjunk jogokat korlátozás nélkül, nem gyakorolható (158–159.) és az igazságosságra – akár a Messiásra (156–57.) – nem lehet várni. A kijelölés egyrészt az emberi jogok 7 szükséges kiegészítéséből (147–48.), másrészt pedig egy felhívásból áll. „Támogatni kell mindazt, ami nem a jog nyelvét, nem a jogi érvelés és az ítélet nyelvét beszéli vagy nem ezt a nyelvet igényli, tehát a filozófia és az irodalom igényét is (…), melyekben hatályukat vesztik az uralkodó jogi és ítéletformák és az ember általuk definiált formája.” (159.)

A kötet zárószövege a Hívatlanul. Kommentár Kafka Próbájához. Ez tulajdonképpen az egyetlen, az értekezés alapjának irodalmi alkotást megtevő mű a kötetben.[5] A felütés és az esszét meghatározó nézőpont azonban ezesetben is filozófiai. „Az európai hagyomány filozófiai és vallási szövegei csak olyan világot ismernek, amely valamilyen hívást követ; csak olyan világot, amelyet létrehívtak és amely felhívást kapott valamire; és amelyben minden hivatott valamire és mindent annak hívnak, ami. E hagyomány szövegei, kifejezetten vagy implicite, lehetetlennek nyilvánítanak minden másféle világot.” (161.) E felütésből kiinduló értekezés a filozófia és a vallások hívásalapú felfogását teszi meg kritika tárgyává, szembeszegezve velük A próba – és némiképp túlzó módon a Kafka-próza – Hamacher szerint hívás nélküli világát.

A hívás egy ontológiai horizont. Itt munka, lét és nyelv egybeér. Ennek a nyelvnek „meghatározó, igénybe vevő hívása” (182.) hív, elhív, munkába és életbe/életre hív.

„Hívva lenni, ez volna a lét. És a híváshoz viszonyuló lét, vagyis a meghalló észlelés – hiszen a hívás ennek adja magát és ennek közvetítésével jut el önmagához – a hívás szolgálása volna. Aki hallja a hívást, a hívás szolgája lesz, és dolgozik. Hívni annyi, mint munkára hívni. (…) [A] hívás (…) a munkát mint a híváshoz viszonyuló létet adó.” (164., vö. 185.)

Ez, jól látható, egy zárt világot eredményez. „A hívásnak ebben a szerkezetében nem megtapasztalható olyan hívás, amely ne ahhoz szólna, ami az övé, és így végül ne saját magához szólna.” (181.) A hívás világán kívülit két, egymástól nem elválasztható úton gondolhatjuk el. Az első természetesen A próbáé (tágabban: Kafkáé), a másik pedig a hívás szerkezetéből fakadó. Ugyanis „…a hívás (…) magában foglalja azt a lehetőséget, hogy más a címzettje, nem az, aki meghallja, és soha nem zárhatja ki azt a lehetőséget, hogy a hívást az, akinek szánták, nem hallja, s másfelől az, aki hallja, nem mint hívást hallja.” (170.) Azaz a hívás szerkezetében ott van egy „hasadék”, a hívatlan hasadéka. „A hívatlan tehát magában a hívásrelációban az, ami nem áll relációban, irrelációs, és ezért a híváson belüli megnyílás arra, ami nem tartozhat a híváshoz, nem hallja a hívást vagy nem hallgat rá.” (171.) Hamacher szerint a Kafka-próza, nem végezve munkát a nyelvnek, és nem ismerve más hivatást, csak a hívatlanság hivatását, végső soron puszta eszköz cél nélkül.[6] (182.) Amennyiben az „nem egy adott horizonton belül mozog, hanem azt a struktúrát írja körül, ahogy minden lehetséges adott horizont megvonja magát”. (184.) Végezetül, egy kafkai gondolat alapján A próba által lefestett hívatlan szolgában az „egyetlen, lehetséges” Messiás alakját véli felfedezni a szöveg. (188.)

*

A kötet szövegeit egyben megvizsgálva kitűnik egy fontos tematikus kapcsolódás: mindegyikben fellelhető valamiféle utalás vagy szempont az afformatívum kapcsán. Ha felismerjük a kötet e fontos tematikus láncát, nagyobb belátással reflektálhatunk a válogatási szempontokra is. A nyilvánvaló mellett ott van a Menedékhely alábbi passzusa:

„Ez a [művészethez, kutatáshoz és oktatáshoz fűződő] szabadságjog az olyan nyelvhez való jog, amely azt, ami van, nem definiálja, hanem feltárja, valamint a magatartás és a cselekvés konvencióit nem követi, hanem megnyitja; olyan nyelv tehát, amely – mint a művészet és a művészetként – a konstatív és performatív beszédaktusokon innen, a megállapítások lehetőségét mindenekelőtt kutatja, és mindenekelőtt felvázolja a konvenciók feltételeit, melyek közt performatív aktusok sikerülhetnek.” (77.)

És az Arról a jogról… azon részei, ahol a krisziszt egészen nyíltan az afformatív szókészletével írja le:

„Ez az ítélet mint őseredeti megosztás nem egy téma vagy tézis predikatív azonosítása, hanem pusztán a nem-tematikus és nem-tetikus mondásában mint a kriszisz történésében nyugszik. (…) Ez az ítélés olyan elválasztás, amely megelőz minden lehetséges döntést; végtelen és ezért mindig hirtelen, beláthatatlan és így teória-előtti kriszisz.” (134–35.)

Végül például a Hívatlanul azon része, ahol a novella első mondatától fogva tartó ritmusáról értekezik.

„A megnevezés és tagadás, evokálás és elnémulás ritmusa, ami Kafka szövegének első mondatával kezdetét veszi és az összes többit mozgásban tartja, ez az a ritmus, ahogy a funkcionális jelölés nyelvét evakuálja a tétlenné válása…” (175.)

Az idézett részek mind valamiképpen az afformatív abbéli jellemzőjét variálják, hogy az „enged és hagy”, de ezzel együtt bármikor meg is vonhat(ja önmagát). Mindezzel egy nem-lineáris időbeliség bontakozik ki: a feltáró nyelv, a kriszisz-szerű döntés, a funkcionális jelölés nyelve tétlenítésének ritmusa ­– olyan szférák, amelyeket csak retroaktíve tételezhetünk fel.  Sőt, akár olyan, talán első látásra nem egyértelmű összefüggések is felismerhetők, mint a nyelv előzetesség-struktúrájából következő nem-jövendőség, idő-szerűtlenség (113–14.) és a Messiás kafkai-hamacheri idő-nélkülisége (187–88.). A Menedékhely egy rendkívül aprólékos módon az afformatívumra mindig kitekintő gondolkodót állít elénk. (Az Afformatív, sztrájk 1989–90-es eredetű, tehát egy több évtizeden keresztül húzódó „projektről” –Werke? – van szó. Vö. 108–09, 15–16.) Anélkül, hogy feltételeznénk, hogy a válogatás egy reprezentatív képet akart volna felmutatni, nem lehet szó nélkül hagyni, hogy ezáltal, ha nem is leegyszerűsödik, de valamelyest szűkebbnek tűnik a Hamacher-univezum. Másrészt viszont, az afformatívum igencsak spekulatív jellegéből is következik, hogy ezek az „újraértelmezések”, variánsok a megértését is elősegíthetik. Bár el kell ismerni, az ilyen szintű tematikai-elméleti összefüggés másnak a kötet ellaposodását, unalmassá válását jelentheti.

A familiaritás mindenesetre két módon látszik érvényesülni: Hamacher mint szerző esetében és a kötet egészét tekintve, leginkább az afformatívum kapcsán. (Persze a tematikus összefüggések közel se merülnek ki ebben. Csak felsorolásszerűen például a méltóság [60, 126, 141.], az irodalom kitüntetett szerepe [159, 177.] említhető. Ezek csak közvetetten kapcsolódnak az afformativitás perspektívájához.) Hasonló módon elemezhetjük egy másik, álláspontom szerint a Menedékhelyet szervező „alakzat” megjelenését, a mögékerülés lehetetlenségét. (Vö. Előszó, 22.)

Hamacher több helyen hangsúlyozza, hogy az afformatívum nem áll szöges ellentétben a performatívummal. Nem oppozíciósan, hanem „valahogy másképp” (119.) viszonyulnak egymáshoz. Példa erre a nyelv esetében a performatívumot „lehetővé tevő” és ugyanakkor bármikor a beszüntethetőséggel fenyegető afformatívum (110., 113–14.), a jog és a gorgiászi ítélet (132–33.), valamint a hívás körébe tartozók és a hívást nem (hívásként) hallók „viszonya” (172.). Jelen esetben a legfontosabb az önmagát bejelentő, létrehozó performatív nyelv abszolút voltának kritikája, ezzel pedig egy olyan nem-tapasztalati lehetőség, amely az ember és a performatív nyelv számára uralhatatlan. Azért is uralhatatlan, mert nemcsak, hogy nem egyértelmű a felismerése, ehhez szorosan kapcsolódva kijelenthető: (intencionálisan) nem (re-)produkálható. Mindebből következik, hogy a nyelv ilyen (afformatív) működése – és mivel mind az igazságosság, mind a hívatlanság, illetve a jog és a hívás alapvetően nyelvi módon van elgondolva Hamachernél,[7] előbbiek is – nem érhető el intencionális aktusként. Így nem lehet mögé(jük )kerülni. Már csak azért is lehet a mögékerülés lehetetlenségéről beszélni, mert az egy aktus. Aktus voltában azt ígéri, hogy végbemehet. Azonban ígérésében az ígérést az ígéret végzi – állítaná Hamacher, vagyis végső soron az ígéret magát ígéri (113–14.).[8] Ebből két probléma adódik. Az egyik az, hogy az ígéret (a nyelv előzetesség-struktúrája) elemzése nyomán a nyelv működése elképzelhetetlen a hiposztazált afformatívum nélkül. Másrészt a mögékerülés egy adott helyet és időt sejtet. De mivel az afformatívum nem tartozik sem az idő, sem a tér ismert kategóriáihoz (azaz reprezentálhatatlan), így a „helyét” (nyelvi módon megfogalmazva: kontextusát) sem lehet elérni és a megjelenítés számára jelenvalóvá elő-állítani (85.). Kézenfekvő a szándékoltság, tételezés kategóriájába tartozó dolgok: reprezentáció, aktus, jogalkotás, jogszolgáltatás, és az ezektől különbözők, a tétlenítők: manifesztáció, esemény, gorgiászi ítélet, isteni ítélet fogalmai szembeállítása, amelyek – és hangsúlyosan: érzékelésük! – valószínűleg nem esnek a megismerő ész hatókörébe. Pontosabban: nem lehet eldönteni, hogy utóbbiakkal találkozunk, vagy sem (108, 121.). Így a szembeállítás – ismételten – szigorú értelemben nem elválasztás. A mögékerülés hiánya dominánsan az afformatív különböző aspektusokból történő vizsgálatához kötődik. A Menedékhely folyton olyan szituációkat prezentál, amelyek felmutatják ezt a lehetetlenséget. Nyilvánvaló, hogy itt is tetten érhetjük az említett motívumláncot. Van azonban a kötet és általánosabban Hamacher olvasásának egy tágabb vonulata, amelyet szintén illethetünk a mögékerülés lehetetlensége névvel. Az tudniillik, hogy a folyamatos dekonstrukció a végtelenbe tolja a megnyugvást. A próza, valamint az érvelés precizitása és bonyolultsága némiképp elfedi a szövegek, felvetések radikalitását. (Vajon nem lenne-e lehetséges Hamachert egyfajta anarchistaként jellemezni?) Ehhez kapcsolódik az értekezések hossza. Hamacher aprólékosan bontja fel az éppen tárgyalt koncepciókat, konzekvensen építve-hosszabbítva szövegeit. Éppen ebből következik, hogy az adott gondolatmenet vége kiszámíthatatlannak, váratlannak tűnik, hiszen látszólag bármikor kapcsolódhatna hozzá egy újabb adalék, érdekesség, más szempont stb. Vagyis kétségesnek érződik egy olyan hely léte, ahol a gondolatmenet mögé lehetne kerülni. A Hamacher-szöveg (olvasása) paranoid(dá tesz).[9]

Hamachert olvasni nehéz. Argumentációja, témái komplexek, fogalmazásmódja legtöbb esetben nagy figyelmet igényel. Fordítás lévén, e jegy legfontosabb kérdései az olvasó szempontjából minden bizonnyal nem grammatikai konstrukciókban, a germanizmusok tetten érésében, de a neologizmusokban keresendők. Szabó nem változtatott az Afformatív, sztrájk korábbi megjelenésénél alkalmazott „tétlenítés” formán az Entsetzung visszaadására. És bár egy jegyzetben kitér fordítói döntéseinek hátterére, tudományos kötet lévén hiányt éreztem, amikor a változatok mögött nem volt feltüntetve a német terminus. Például a „jogot létesítő tételezés” esetében. (83.) Kiváltképp egy másik, a Sprachgerechtigkeit – később kötetcímmé váló – terminusánál. Noha Kulcsár-Szabó jelzi, hogy a Menedékhelyben a fordító a „nyelvi igazságosság” formával élt[10] (17, 18.), mivel a Sprachgerechtigkeit egy kiterjedt szemantikai mezőt ölel fel, a csak a magyar szöveget birtokló olvasó nem lehet biztos benne, hogy például az Arról a jogról… című esszében (amely bekerült a 2018-as Sprachgerechtigkeit kötetbe) az olyan szövegrészletek, mint „a nyelv és az ember igazságossága” (136.) és „emberi és nyelvi igazságosság” (139.) hogyan viszonyulnak Hamacher szóalkotásához.

A fenti szempontok összekapcsolódása (familiaritás és mögékerülhetetlenség – a kötetben és az életműben egyaránt) eklatánsan mutatkozik meg Hamacher kommentáló stílusában. Sokszor nemcsak adott szövegrészektől indítja gondolatmenetét, de ezekhez kapcsolja főbb elgondolásait. A tipikus kommentáló szintaxis – ezt Szabó fordítása rendre megbízhatóan hozza – a „ha… akkor” szerkezet. Az összes szövegben fellelhetünk ilyen mondatokat. De ha már sűrűsödési pontokról van szó: az Afformatív, sztrájk híres hosszú jegyzetei – amelyek ugyanolyan fontosak, mint a főszöveg –, például a 6., ahol az afformatívum fogalmát vezeti be, és a 8., ahol hozzákapcsolja azt de Manhoz (valamint Derridához és Heideggerhez) és a nyelv előzetesség-struktúrájához, egyaránt tartalmaznak ilyen szerkezetet lényeges helyen. A kommentálás (magyarázat, kifejtés, explikálás) annyiban mutatja fel a familiaritást és a mögékerülés (paranoid) lehetetlenségét, amennyiben egy sajátos szövegburjánzást eredményez. Talán nem túlzás ezt a burjánzást az etikai és az ökonómiai közötti oszcillálásnak felfogni. A performativitás nyelvén megfogalmazva a szövegek ilyen működését úgy is értelmezhetjük, hogy ha minden esetben van hova tovább lépni (kerülni), akkor szigorú értelemben véve a mögékerülés aktusa – lezárása – nem hajtható végre, befejezhetetlen. Amiként Benjaminnak „végső soron minden jogi probléma eldönthetetlen”[11], úgy lehetséges, hogy a lezárások (inkább berekeszt[őd?]ések, mint befejezések) etikai-ökonómiai problémái Hamachernél elsősorban nem valami reprezentációi, hanem manifesztációi.

Kis túlzással élve a Menedékhely a „mi az, hogy megjelenik egy (fontos) könyv?” anyagtalanságában és materiális értelemben véve banálisnak tűnő kérdést problematizálja. Visszaolvasva elméletét az írásaiból megjelent kötetre, amennyiben a Menedékhelyet nem akarjuk pusztán egy adósság (és ha már: igen tetemes adósság/bűn – Schuld) lerovása kezdetének elfogadni, utat kell nyitni annak történeti jellege felé. Miben állna Hamacher könyvének történeti jelentősége? Semmiképpen nem a szónak a szenzáció és mindent alapjaiban megváltoztató esemény értelmében. „A történelem időstruktúráját tehát egyfelől elemei világosan megkülönböztetett kapcsolata, másfelől mindazon kapcsolatok feloldása tünteti ki, amelyek nem mozdítják elő ezeknek az elemeknek a függetlenségét.”[12] Meglehet, nem árt beletörődni abba, hogy a Menedékhely, és Hamacher munkássága általában, továbbra is búvópatak módjára – familiaritásában, de történeti módján mögékerülhetetlenül üti fel fejét a magyar irodalomelméleti diskurzusban.


[1] Vál. és ford. Szabó Csaba, Budapest: Ráció, 2019. A továbbiakban a hivatkozott oldalszámokat zárójelekben adom meg.

[2] A megfizetés, fizetség, bűn és történelem (káros) viszonyáról lásd: Werner Hamacher, Bűntörténet. Benjamin vázlata: „A kapitalizmus mint vallás”, ford. Pál Katalin.  http://etal.hu/kotetek/gazdasagi-teologia-2013/hamacher-buntortenet/

[3] Erről magyarul lásd: „Csak ott van tehát megértés, ahol az érthetőség a határaihoz érkezik, és, ahelyett, hogy biztonságba helyezett állományként mutatkozna, alapvetően minden meghatározottsága és alapvetően minden elvi alapvetésé kockára van téve.” Kulcsár-Szabó Zoltán–Lénárt Tamás, Az irodalom az igazságosságért folytatott harc aktivistája. Beszélgetés Werner Hamacher professzorral, Prae, 2012/02., 73skk.

[4] Magyarul nem olyan régen megjelent egy kisebb bevezetés. Balogh Gergő, Afformatív (A performativitás kritikája Werner Hamacher munkásságában), Alföld 2019/06., 72–89. Balogh Hamacher életművére fókuszálva magyarázza az afformatívum fogalmát és implikációit.

[5] Így bár a Menedékhely hátoldalán Hamacher irodalomtudósként van feltüntetve, illetve jelen kritika is ilyen kontextusba helyezte, mégiscsak hinni kellene neki, amikor azt mondja „[m]ég irodalomtudósnak sem tartom magam – többet írtam filozófiáról, mint irodalomról…” Kulcsár-Szabó – Lénárt, i.m., 78. „…ugyanakkor nehezemre esne, ha meg kellene találnom a számomra megfelelő megnevezést az akadémiai diszciplínák katalógusából” – folytatja Hamacher. Egy, az European Graduate Schoolon 2004-ben tartott előadás előtt Hamacher filozófusként lett felkonferálva, aki a (német és amerikai) filozófiatanszékek sajátos gyakorlata miatt csak irodalmi tanszékeken kaphatott kinevezést. Bár ezzel ő nem biztos, hogy egyetértett, a Menedékhely bizonyos passzusai érdekes perspektívát nyújthatnak e kérdéshez.

[6] „Ezért nem lehet értelmezni, csak megvilágítani” – fejeződik be a gondolatmenet. Az itt felsejlő „démoni kétértelműség” elemzésére, értelmezésére sajnos nincs módom, csupán jelezni tudom a tiszta eszköz (e kapcsán pedig a tiszta erőszak, tiszta nyelv, afformatívum, igazságosság és isteni erőszak) értelmezésének és megítélésének összetettségét. Valamint az értelmezés és megvilágítás közötti hamacheri különbségtevést.

[7] Vö. 92., illetve lásd a 4. jegyzetben idézett részt. Az e helyen kifejtett gondolatmenethez nagyon hasonlít a Hívatlanul hallás-értelmezése. (184.)

[8] Vö. Balogh, 72, 74.

[9] Vö. „A paranoia az, amelyben ez a »mindent látó és mindent halló« szervezet valójában megtestesül, mégpedig a mindent tudó üldöző személyében, aki képes »olvasni a gondolatainkban«”. Slavoj Žižek, A posztmodern obszcén tárgya (részlet), Kritika 2012/11–12., 11.

[10] Ugyanakkor arra nem tér ki, hogy bármennyire is „kézenfekvő” e megoldás, 2012-es magyarországi látogatása során Hamacherrel készült interjúban már megjelent ez a fordítás. Lásd: Kulcsár-Szabó–Lénárt: i.m., 72.

[11] Walter Benjamin, Az erőszak kritikájáról, ford. Bence György. In uő: Angelus Novus. Értekezések, kísérletek, bírálatok, Budapest: Magyar Helikon, 1980, 48.

[12] Hamacher, Bűntörténet.


Werner Hamacher: Menedékhely. A kutatáshoz és oktatáshoz való jogról és más írások. Ford. Szabó Csaba, Ráció Kiadó, Budapest, 2019.

Borítókép: Mátyás tér 11. tűzfala. Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.c.10

Hozzászólás

Hozzászólás