A klímaváltozás csak rajtad múlik: és más hazugságok a kapitalocén korából

Habár vannak politikusok, akik a mai napig sem ismerik el a klímaváltozás létezését, a kereskedelmi szféra éppen meglovagolja ezt a globális problémát.  A fenntartható vagy a környezetbarát szavak mára olyan felkapott kifejezésekké váltak, amelyek használata nélkül már szinte nem tevékenykedhet egy cég sem. Legyen szó társadalmi felelősségvállalásról, fenntartható működésről vagy újrahasznosításról, minden cég zölddé vált – vagy legalábbis zöldbe bújtatta magát.

FOGYASZTÓI TERHELÉS

Ráadásul az utóbbi években már nemcsak arról van szó, hogy ezek a cégek eljátsszák a zöldmozgalmi aktivistát, hanem arról, hogy ránk, fogyasztókra helyezik a környezeti terhek felelősségének súlyát. „Mindig is te voltál a titkos hős otthon? Csak szükséged volt valakire, aki támogatja a küzdelmed a szelektív hulladékgyűjtésben. A jobb világ otthon kezdődik” – hirdeti például az Ikea, miközben éppen egy újabb üveg ételtárolót vagy egy újrahasznosításra használható kukát próbál eladni. Hasonló módon érzett rá a trendre a Wilkinson borotvamárka is: „A jövő a Te kezedben van, válaszd az Eco Greent!” Weboldalukon pedig hosszasan fejtegitik az átlagvásárló napi és évi szeméttermelését is.

A magyar Bookline kampányában így hívja fel a figyelmet: „A klímavédelem a Te ügyed is. Olvass róla többet!” Persze lehetünk jóhiszeműek, és gondolhatjuk azt, hogy ezek a cégek igenis hisznek a klímaváltozás megszüntetését célzó küldetésben, és még jót is tesznek azzal, hogy felhívják a figyelmet a problémára. De biztosak vagyunk benne, hogy így tennének akkor is, ha a kampányok mögött nem lenne egy konkrét termék és profit lehetőség? Elképzelhető, hogy  azzal nyernek többet, hogy jófejnek könyveljük el őket?

A figyelemfelhívás persze pozitív dolog, de a legfőbb probléma ezekkel a marketing stratégiákkal az, hogy elterelik a társadalmi diskurzust egy olyan irányba, aminek a jelentősége minimális. Miért a személyes szintű újrahasznosítás a legismertebb formája a fenntartható életmódnak, amikor Európában a hulladék mindössze 8,5 százaléka származik a lakosságtól? Ebből pedig Magyarországon csak 14 százalékot tesz ki az a hulladék, ami a szelektív kukákba is kerül. Miért maradnak figyelmen kívül azok a vállalatok és ipari szereplők, akik a hulladék többi 91,5 százalékát termelik ki, nem beszélve a szén-dioxid-kibocsátásról?

CÉGES JÁTÉKOK

Gyanús, hogy ezek a cégek nem szeretnék kommunikálni, ki az igazi felelős. Nem akarják, hogy az iparban keressük a ludast, helyette hagyják, hogy egy nejlonzacskó miatt furdaljon a lelkiismeretünk. Az egyik ilyen legismertebb, de egyben legjelentősebb példa az amerikai ExxonMobil olajvállalaté. A cég 1977-ben kutatási programot indított azért, hogy kiderítse, milyen hatással van a szén-dioxid-kibocsátás az óceánokra és a légkörre – a vezetők remélték, hogy ez nem lesz jelentős probléma.  Amikor ennek az ellentéte derült ki, mindent megtettek azért, hogy a negatív jövőt sejtető eredmény ne lásson napvilágot. Igyekeztek elterelni a figyelmet az olajiparról és minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy a klímaváltozás megállítására irányuló törekvések elbukjanak. Máig nem álltak le – 2010 és 2019 között az öt legnagyobb olaj- és gázipari vállalat (Exxon, Shell, Total, British Petrol, Chevron) 251 millió euró értékben lobbizott az Európai Unióban a klímaváltozást lassítani, illetve megakadályozni törekvő szabályozások ellen.

Éppen ezek, és az ehhez hasonló cégek próbálják elhitetni magukról, hogy a fenntartható jövőért dolgoznak. Meglepetésemre, amikor e cikk írása közben rákerestem a klímavédelem szóra, a Greenpeace oldala csak a második volt, az OMV „karbonsemleges tankolás” hirdetése alatt. Hasonlóan paradox MOL álláshirdetéssel találkozhattam, amit a Kék Bolygó Klímavédelmi Alapítvány reklámozott. Az egyébként Áder János által alapított alapítvány 2019-ben havi 2,7 millió forintért bérelt 350 négyzetméteres irodát az akkor öt főből álló csapatnak, 2020-ban pedig 5 milliárd forint állami támogatást kaptak, ami a kormány általános klímaváltozás problémáját tagadó/ kerülő hozzáállásához mérten szokatlan. Az alapítvány weboldala szintén a fogyasztói magatartás változtatásában bízik a cégek felelősségre vonása helyett.

KÖZÖSSÉGI HÁRÍTÁS

Amikor pedig az ember azt hinné, ennél nincs tovább, a Shell képes a Twitteren azt kérdezni követőitől, hogy „Te mire vagy hajlandó a káros kibocsátás csökkentése érdekében?” Mire Alexandria Ocasio-Cortez, amerikai demokrata politikus csak annyit válaszolt: „Hajlandó vagyok a Shellt felelősségre vonni azért, hogy 30 éven keresztül hazudtak a klímaváltozásról, miközben pontosan tudták, hogy a fosszilis tüzelőanyagok tönkre fogják tenni a bolygónkat”. – rávilágítva a Shell a képmutató, személyi felelősséget hangsúlyozó kommunikációjára.

https://twitter.com/aoc/status/1323306979314589696

De miért lehet az, hogy a klímaváltozás égető kérdése még akkor is a fogyasztókra hárul, amikor már rég tudjuk, hogy a világ károsanyag-kibocsátásának 70 százalékáért mindössze 100 nagyvállalat felelős? A válasz abban rejlik, hogy a tudomány a kezdetek óta azt a narratívát képviseli, miszerint a klímaváltozás egy olyan dolog, ami általánosan és kollektíven az emberi tevékenység miatt alakult ki. Ezt hordozza magában az antropocén kifejezés is: egy új földtörténeti korszak, aminek kezdetét az emberi tényező már mérhető hatásához kötik.

KAPITALOCÉN NARRATÍVA

A Fordulat folyóirat 25. számában megjelent Andreas Malm és Alf Hornborg jegyezte Emberi Tényező? Az antropocén-narratíva kritikája című tanulmányban azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy az antropocén narratíva fals, hiszen az emberiség egésze nem vonható felelősségre a klímakatasztrófáért.

A szerzőpáros a történet kezdetét az ipari forradalomhoz köti. Pontosabban a 19. századi vízimalmokhoz, mikor a gőzgépek még túl drágák voltak, illetve a teljesítményük is túl gyengének bizonyult a vízi meghajtáshoz képest – így a gőzgép megjelenéséhez képest még évtizedekbe telt, hogy igazán elterjedjen a technológia. A víz által hajtott malmok teljesítménye kiszámíthatatlan volt, megesett hogy a munkások napi hat órát dolgoztak, de volt mikor tizenhatot. Ezzel ellentétben a gőzgépeket egész nap lehetett működtetni, emellett pedig földrajzilag is bárhol – főként a nagy lakosságú, munkaerővel teli városokban – fel lehetett állítani a gyárakat. Ez a folyamatos termelés és az olcsó munkaerő hozta meg azt a profitot, amiért érdemes volt átállni a gőzgépekre. Ezt az átállást azonban nem a munkások, hanem a profitorientált, termelést uraló osztály hozta meg. És habár ez a réteg is emberekből állt, a tanulmány az antropocén helyére a kapitalocént ajánlja. A kapitalocén fogalma szerint a klímaváltozás nem az emberiség kollektív bűne, hanem a kapitalizmus terméke.

Fontos mutató a kapitalocén érvelés mellett, az említett tanulmány szerzői szerint, hogy „míg a fejlett tőkés országok, avagy a globális Észak a világ népességének 18,8 százalékát tette ki 2008-ban, míg az 1850 óta kibocsátott szén-dioxid 72,7 százalékáért volt felelős. (…) A 21. század elején az emberi népesség legszegényebb 45 százaléka a teljes kibocsátás 7 százalékáért felelt, míg a leggazdagabb 7 százalék az 50 százalékáért”.

Látható, hogy a környezetszennyezés mértéke egyenlőtlenül oszlik meg globálisan. A tanulmányból szintén kiderül, hogy egy átlagos amerikai annyi kibocsátásért felelős, mint akár 500 etiópiai, afganisztáni vagy kambodzsai polgár. A kollektív homogén cselekvőként felfogott emberiséget felelőssé tevő antropocén érvelés ezzel nagyjából érvényét is veszíti.

Ez egyáltalán nem meglepő, tekintve, hogy a fejlett országokban felhalmozott tőke széles körben elterjesztette azokat az energiaigényes technológiákat, amelyek növelik a károsanyag-kibocsátást. Ez az egyenlőtlenség nem csupán a kapitalizmus következménye, de alapfeltétele is, hiszen a globális munkamegosztás az egyenlőtlen árakon és béreken alapszik. Tehát ahhoz, hogy a fejlett országokban mindenkinek lehessen károsanyag-kibocsátó eszköze, arra van szükség, hogy egy harmadik világbeli ország kizsákmányolt dolgozói le is gyártsák azt. Ezek a dolgozók a minimális munkabérükön kívül azonban nem részesülnek a felhalmozott profitból, tehát ők nem lesznek képesek ezeket az eszközöket megvásárolni, így nem is növelhetik a kibocsátás mértékét.

KINEK A BŰNE?

Malm és Hornborg szerint az emberiség már az ipari forradalom előtt is hatással volt a környezetére, gyakran mélyen megsebezve azt. Láthatjuk, hogy a kapitalista piacgazdaság egy olyan új korszakot hozott létre, ami jelentősen felgyorsította és globálissá tette ezt a folyamatot. Tehát a klímaváltozás nem az egyéni fogyasztói szokásokban rejlik, hanem a kapitalizmus kizsákmányoló és felhalmozó folyamataiban, amit a végtelen profit és növekedés igénye hajt. A klímaváltozás elleni hatásos fellépéshez szerintük nem elégséges a saját fogyasztásunk zölddé tétele – rendszerszintű változásra van szükség. Ebben pedig nem az Ikea, a MOL vagy bármilyen profitorientált cég fog segíteni minket. Meg kell értenünk azokat a globális, rendszerszintű folyamatokat, amelyek a klímaváltozást okozzák, hogy olyan gazdaság- és társadalom-politikai változásra törekvő irányelveket tudjunk megalkotni, amelyek alternatívát kínálnak a felelősséget az egyénre hárító javaslatokkal szemben, hiszen az individuum-fókuszú diskurzusok nem fogják felszámolni a környezetpusztítást. Tudatosítanunk kell, hogy a klímaválságból nem tudjuk kivásárolni magunkat újabb termékekkel, hiszen pont ez a folyamatos fogyasztás az, ami a kapitalocént élteti.

az illusztráció a szerző saját grafikai munkája

Hozzászólás

Hozzászólás