Értékkritika – Kiáltvány a munka ellen II. rész

Krízis csoport: KIÁLTVÁNY A MUNKA ELLEN. II. rész

 

A “Krízis csoport” (Gruppe Krisis) a Krisis folyóirat köré szerveződő, az 1980-as évektől aktiváló német marxista tömörülés (tagjai a manifesztum megjelenésekor, 1999-ben, a következők voltak: Robert Kurz (1943–2012), Norbert Trenkle, Ernst Lohoff, Roswitha Scholz és Peter Klein). A Wertkritik  (értékkritika) néven számon tartott elméleti mozgalom a marxi kritikai elmélet sajátos, a hagyományos marxizmussal szembehelyezkedő újraértelmezését dolgozta ki. Kapitalizmusbírálatuk nem a munka és a tőke, illetve munkás és tőkés (osztály)ellentétére épít. Az értékkritika sokkal inkább a történetileg csak a kapitalista árutársadalomban megjelenő, a konkrét – valós társadalmi szükségleteket kielégítő – használati értékek termelésétől elszakadt absztrakt munka által „termelt” érték, illetve az értéktermelési hajsza személytelen társadalmi (ön)elnyomásának a kritikáját tartja fontosnak. Munkás és a tőkés egyaránt csak a tőke e személytelen uralmának „karaktermaszkjai”. Számukra tehát a cél nem a munkának a tőke uralma alóli fölszabadítása, hanem magának az értéktermelő munkának a fölszámolása – az absztrakt munkától való megszabadulás. (A Wertkritik központi téziseit, elméleti kontextusát magyarázó, a szemen korábban megjelent beszélgetés Anselm Jappe-val itt olvasható.)

Az értékkritikai érvelés itt a kapitalizmus alapvető – Marx által föltárt, és többek között a hírhedt Gépekről szóló töredékében is elemzett – önellentmondásából indul ki: a termelékenységnövelésre irányuló verseny miatt az élőmunkát fokozatosan fölváltja a technológia, ezért a közvetlen emberi munka  az anyagi gazdagság termelésében egyre fölöslegessebbé válik, miközben másfelől a kapitalista gazdagság, az érték mértékeként (mint absztrakt munka, illetve munkaidő-mennyiség) továbbra is az értéktermelés alapja marad. Az érték globális összmennyiségének a munka fölszámol(ód)ása miatti csökkenését a fordista-keynesiánus korszakban az árutermelés mennyiségi növelése (fogyasztói társadalom), illetve külső expanziója (globalizáció, a termelés delokalizálása) kompenzálta. A posztfordizmus 70-es évektől kibontakozó harmadik ipari (mikroelektronikai) forradalma azonban olyan arányban tette fölöslegessé az emberi munkát, hogy többé már semmiféle kompenzációs mechanizmus sem képes az értékcsökkenést kiegyenlíteni. Ettől kezdve az árutermelő rendszer elsősorban a pénzügyi rendszer neoliberális deregulációjának, a fiktív tőkének köszönheti a túlélést. Azaz annak a pénznek, ami immár nem az absztrakt munka által „termelt” érték eredménye, hanem a spekulációé és a hitelé, és amelynek nincs más alapja, mint a jövőben realizálandó profit. (Vö. mindenekelőtt a Kiáltvány előző részben közölt 11. pontjával, illetve, a fiktív pénzügyi tőke kapcsán a 13. pontjával.) A kortárs kapitalizmus – amelyben az emberi munka a fiktív tőke, illetve a technológiai termelés értékesülése szempontjából egyre fölöslegesebbé válik – tehát szükségszerűen vezet a „szociális apartheid” államához: egyre több szociális jogaitól megfosztott, a „munka-társadalom” szemeteként, parazitájaként stigmatizált „fölösleg-populáció”-t termel (munkanélküliek, prekariátus, migránsok, etnikai kisebbségek, stb.). Az értékkritikai argumentációnak a kortárs világ megértésében továbbra is alapvető szerepe lehet – gondoljunk itt csak a munkának az automatizálás-informatizálás miatti fölszámolódása, illetve a munkához nem kötött, feltétel nélküli alapjövedelem kortárs társadalompolitikai tematizálására, de mindenekelőtt a jobboldali populizmus, sőt posztfasizmus töretlen térhódítására. (Sz. A.)

A “Kiáltvány a munka ellen”-ből fordított szemelvényeket két részben közöltük. Az itt következő, második részt Szilágyi Botond és Tillmann Ármin fordította. Az első rész itt olvasható.


12. A politika vége

A munka válsága szükségképpen magával vonja állam és politika válságát is. A modern állam alapvetően annak köszönheti pályafutását, hogy az árutermelő rendszernek szüksége van egy átfogó intézményes keretre, amely biztosítja a verseny és az értékesítési folyamat előfeltételeit, valamint ezek általános jogi alapját – beleértve egy elnyomó apparátus működtetését is arra az esetre, ha az emberanyag engedetlenül megszegné a rendszer imperatívuszait. A 20. században, amikor az állam a polgári demokrácia formájába szervezte a tömegeket, egyre több társadalmi-gazdasági funkció ellátására kényszerült. Működése immár nem csupán szociális szolgáltatásokból áll, hanem egyéb infrastruktúrák mellett a közegészségügyet, a tömegközlekedést, és a kommunikációs, illetve postaszolgálatot is magába foglalja. Ez utóbbi, az állam által nyújtott vagy általa felügyelt szolgáltatások kulcsfontosságúak a munka társadalma számára, de nem szervezhetők meg magánvállalkozások értékesítési folyamataként (a „privatizált” közszolgáltatások többnyire csak az állami fogyasztás leplezett formái). Ezeknek az infrastruktúráknak ugyanis állandóan rendelkezésre kell állniuk az egész társadalom számára, épp ezért nem követhetik a kereslet-kínálat piaci ciklusait.

Mivel önmagában véve az állam nem értékesülési egység, ennélfogva nem képes a munka pénzzé alakítására, ezért állami funkcióinak finanszírozása érdekében a tényleges értékesítési folyamatot kell lefölöznie. Ha az értékesítési folyamat leáll, az államkincstár kiürül. A társadalmi szuverénnek beállított államról ezzel kiderül, hogy teljes mértékben a kizárólag a munka társadalmára jellemző, vakon tomboló, fetisizált gazdaságtól függ. Ha a termelőerők (az emberiség általános erői) meghaladják a munka rendszerét, az állam hozhat bármennyi törvényt, a pozitív joggal, amit a munka szubjektumai számára alakítottak ki, épp ezért csak rájuk alkalmazható, semmire sem fog menni.

Az egyre növekvő tömeges munkanélküliség miatt a jövedelemadóból származó bevétel elapad. A társadalmi védőháló szétszakad, amint a „felesleges” emberek száma eléri azt a kritikus tömeget, amelyet a kapitalista rendszer más pontján generált hozadék újraelosztásával kell „fenntartani”. Ám a válságban lévő tőke gyors, a nemzetgazdaságok határait átlépő koncentrálódása miatt a vállalati profitadókból származó állami jövedelmek szintén elapadnak. A transznacionális vállalatok óriási nyomást gyakorolnak a külföldi befektetőkért versengő nemzetgazdaságokra, melyek adódömpinget, a jóléti állam leépítését és a környezetvédelmi sztenderdek csökkentését eredményezik. Így vedlik a demokratikus állam puszta válságadminisztrátorrá.

Minél közelebb kerül az állam a pénzügyi szükségállapothoz, annál inkább önnön lényegére redukálódik – az elnyomásra. Az infrastruktúrákat addig sorvasztják, hogy még éppen eleget tudjanak tenni a transznacionális tőke szükségleteinek. Amint egykor a gyarmatokon, a társadalmi logisztika néhány gazdasági központba koncentrálódik, sorsára hagyva a többi területet. Minden privatizálhatót privatizálnak, mit sem törődve azzal, hogy tömegek esnek el így a legalapvetőbb szociális ellátásoktól is.

Amikor az érték értékesülése csak néhány piaci gócpontra szűkül, immár semmi jelentősége sincs az olyan átfogó ellátási rendszernek, amely kielégítené a teljes népesség szükségleteit. Hogy a leveleket kikézbesítik vagy a vonatközlekedés még biztosított, már csak a kereskedelem, az ipar és a pénzpiac szempontjából releváns. Az oktatás a globalizáció nyerteseinek kiváltságává válik. A szellemi, művészeti és elméleti területeknek a piacképesség kritériumainak kell megfelelniük, ami egyenes út a kiüresedésükhöz. Az egészségügy finanszírozhatatlanná válik, majd osztályrendszerré bomlik. Kezdetben csak fokozatosan és titokban érvényesül, majd leplezetlen nyíltsággal hirdetik a társadalmi eutanázia törvényét: korán fogsz meghalni, mivel szegény vagy és felesleges.

Míg az orvostudomány, az oktatás, a kultúra és az általános infrastruktúra területein az ismeretek, képességek és eszközök bőségesen rendelkezésre állnak, addig az „elegendő pénzügyi forrás” a munka társadalmának irracionális törvényeként objektiválódott kikötése miatt ezeket a kapacitásokat zárolják, demobilizálják vagy egyenesen kiselejtezik. Ugyanez érvényes a mezőgazdasági és ipari termelőeszközökre, amint bebizonyosodik róluk, hogy többé „nem jövedelmezők”. A munka egykori szubjektumai számára a kényszermunka, az alacsony bérrendszer és a szociális segély megvonásának eszközeivel rájuk erőszakolt represszív munkaszimuláción kívül az apartheid-rendszerré átváltozott demokratikus állam immár semmit nem tud nyújtani. Egy előrehaladottabb stádiumban az államigazgatás mint olyan felbomlik. Az államapparátus korrupt kleptokráciává, a fegyveres erők maffiaszerű háborús bandákká, a rendőrség verőlegényekké züllik.

[…]

13. A munka társadalmának kaszinókapitalista szimulációja

Az uralkodó társadalmi tudat szisztematikusan elhazudja a munkatársadalom tényleges állapotát: az összeomló régiókat ideológiailag kiközösítik, a munkaerőpiaci statisztikákat gátlástalanul meghamisítják, az elszegényedés formáit a média szimulációi tüntetik el. A szimuláció egyébként is a válságkapitalizmus alapvonása, ahogy magának a gazdaságnak is. Ha legalább a nyugati centrumországokban úgy tűnik, hogy a tőkefelhalmozás munka nélkül is lehetséges és a pénz tiszta formája önmagában is képes garantálni az érték értékesülését, úgy ez a látszat csakis a pénzpiac szimulációs folyamatának eredményeként jöhet létre. A demokratikus munkaigazgatás kényszerintézkedéseivel létrehozott munkaszimuláció tükörképeként létrejött a részvény- és hitelpiacnak a reálgazdaságról való spekulatív leválasztásával a tőkeértékesítés szimulációja is.

[…] a nyolcvanas években a fiktív tőke létrehozása átkerült a részvénypiacra. Ott már nem az osztalékról, a valódi termelés nyereségrészéről van szó, hanem már csak a csillagászati méreteket öltő részvénynyereségről, a tulajdonszerzési jogcím spekulatív értéknövekedéséről. A reálgazdaság és a spekulatív pénzpiaci mozgások aránya a feje tetejére állt. A spekulatív árfolyam-növekedés már nem a reálgazdasági növekedést előlegezi meg, hanem fordítva: a fiktív értékteremtés árfolyam-emelkedése szimulálja a valós felhalmozást.

A klinikai halál állapotában lévő munkaidolt a pénzpiacok látszólag önállósult expanziójával tartják lélegeztetőgépen. Az ipari vállalatok olyan profitot érnek el, ami egyáltalán nem a régóta veszteséges üzletté vált termelésből és a valódi javak eladásából származik, hanem a pénzügyi osztályaik részvény- és devizaspekulációiból való részesedésének eredménye. A hivatalos költségvetések olyan bevételeket tüntetnek fel, melyek egyáltalán nem adókból vagy hitelfelvételekből származnak, hanem a pénzigazgatással való buzgó együttműködésből a pénzügyi szerencse-piacokon. A magánháztartások, melyek bérekből vagy fizetésekből szerzett tényleges bevételei drámaian visszaesnek, továbbra is magas fogyasztási színvonalat engednek meg maguknak, amennyiben részvénynyereségeiket elzálogosítják. Tehát a mesterséges kereslet új formája jön létre, ami „homokra épített” termelést és állami adóbevételeket generál.

A spekuláció folyamata tehát a világválságot késleltető taktika. Mivel a tulajdonrészesi jogcímek fiktív értéknövekedése jövőbeni (és gigantikus mennyiségű) valódi munkát feltételez, ami azonban ténylegesen soha nem lesz elvégezve, csak idő kérdése, hogy erről az objektiválódott szélhámosságról is lehulljon a lepel. Ázsia, Latin-Amerika és Kelet-Európa „feltörekvő piacainak” összeomlása csupán ízelítő volt. Csak idő kérdése, mikor omlanak össze az Egyesült Államok, az Európai Unió és Japán kapitalista központjainak pénzpiacai.

Ezt az összefüggést a munkatársadalom fétistudata – ami alól nem mentesek a hagyományos bal- és jobboldal „kapitalizmuskritikusai” sem – tökéletesen eltorzítja. A munka történelmen túli és az ember pozitív létfeltételévé nemesített fantomjának rögeszméje miatt rendszeresen összetévesztik az okot az okozattal. A pénzpiacok spekulatív terjeszkedése okozta átmeneti válsághalasztás épp ezért fordítva, a válság állítólagos okaként jelenik meg. A „gonosz spekulánsok”, mondják szinte páni félelemmel, a „jó pénz” eljátszásával tönkreteszik a munka csodálatos társadalmát, ahelyett hogy arra érdemes „munkahelyekbe” fektetnék, biztosítva a munkamániás helóta-emberiség „teljes foglalkoztatottságát”.

Egyszerűen fel sem merül, hogy a reálbefektetés nem a spekuláció miatt van holtponton, hanem a harmadik ipari forradalom következményeként. A spekulatív részvényárak elszállása csak a belső dinamikák egyik tünete. A látszólag kimeríthetetlen mértékben keringetett pénz még a kapitalista logika szempontjából sem számít „jónak”, csak holmi „süket duma”, amivel megtöltik a spekuláció buborékját. A buborék adókkal való kiszúrására (Tobin-adó[1] stb.) irányuló mindenfajta kísérlet, ami a pénztőkét a látszólag „helyes” és valós munkatársadalmi taposómalmokba csatornázná át, minden bizonnyal csak a buborék hirtelen kipukkanását eredményezheti.

Ahelyett, hogy megértenénk, hogy a jövedelmezőség immár egyszer és mindenkorra a múlté, ennek megfelelően pedig magát a rentabilitás kritériumát minden munkatársadalmi alapjával együtt végérvényesen elavultnak hirdetnénk, inkább a „spekulánsokat” démonizáljuk. Ezt az olcsó ellenségképet egyhangúan osztja a szélsőjobb és az autonómok, a derék szakszervezeti funkcionáriusok és a Keynes-nosztalgiában szenvedők, a szociálteológusok és televíziós műsorvezetők, és általában a „becsületes” munka apostolainak teljes gyülekezete. Kevesekben tudatosul, hogy az ilyen típusú érveléseket egyetlen lépés választja el az antiszemita őrület újramozgósításától. Ott a veszély, hogy ez az antiintellektuális baloldal végül a nemzeti reáltőkét hívja segítségül a „pénzt pénzre halmozó” nemzetközi zsidó pénztőke ellen. Ezzel csupán ellenlábasát követné: a rasszista, antiszemita és Amerika-ellenes „munkahelyteremtő” jobboldalt.

Mihelyt a munka közvetlen formában többé nem a gazdagság nagy forrása, akkor a munkaidő többé nem mértéke és szükségképp nem mértéke a gazdagságnak és a csereérték a használati értéknek. […] Ezzel a csereértéken nyugvó termelés összeomlik és maga a közvetlen anyagi termelési folyamat leveti a szűkösség és ellentétesség formáját. (Karl Marx, A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai II., 1857/8)

14. A munkát nem lehet újraértelmezni

[…]

A „munka” fogalma már rég nem csak az öncél taposómalmában végzett kapitalista tevékenységformát jelenti (noha ez a helyes meghatározása), hanem mindennemű célirányos emberi erőfeszítés általános szinonimájává vált, dehistorizálva azt.

E fogalmi határozatlanság ágyazott meg a munkatársadalom éppoly hamis, mint amennyire közkeletű kritikájának, méghozzá a munka imperializmusának nevében. Mintha nem uralná kellőképp az életünket, a munka társadalmának pont azt vetik a szemére, hogy állítólag „túl szűken” fogja fel a munka fogalmát, mivel csak a piacképes kereső foglalkozást ismerik el „valódi” munkaként, a tisztességes „önmunkát” vagy fizetetlen munkát (házimunka, segítségnyújtás a szomszédnak, stb.) nem. A cél tehát a munkafogalom aktualizálása és kiterjesztése, amely felszámolja ezt az egyoldalú berögződést és az ebből következő hierarchiákat. Ez a mozgósítás tehát egyáltalán nem az uralkodó kényszerek alóli felszabadulás, mindössze egy szemantikai korrekció köré szerveződik: a munka társadalmának nyilvánvaló válságát eszerint megoldhatjuk annyival, hogy a termelési szférán kívüli és ezért alacsonyabb rendűnek tételezett tevékenységi formákat felemeljük a „valódi” munka nemesi rendjébe. Ez a hierarchizáltság azonban nem pusztán egy adott ideológiai felfogás eredménye, hanem az árutermelő rendszer alapstruktúrájának kiiktathatatlan eleme, amit ezek az egyébiránt jószándékú újradefiniálási kísérletek érintetlenül hagynak.

Az öncélú árutermelés társadalmában az „igazi” gazdagság csak pénzben fejezhető ki. Az ehhez tartozó munkafogalom imperialista módon telepszik rá minden más szférára, tisztán láthatóvá téve korlátlan uralmát. Az árutermelésen kívüli szférák, amelyek nem felelnek meg a gazdasági-adminisztratív logikának, tehát a kapitalista termelés árnyékában maradnak, akkor is, sőt, csak akkor igazán, ha működésük létfontosságú a rendszer szempontjából, mint a magánháztartásokban végzett „női” munka.

A munkafogalom moralizáló kiterjesztése annak radikális kritikája helyett nem csak az árutermelő gazdaság valós társadalmi imperializmusát leplezi el, de tökéletesen be is illeszthető az állami válságkezelés autoriter narratívájába. A hetvenes években induló mozgalom a „házimunka” és a „harmadik szektorban” végzett tevékenységek társadalmilag teljes értékű munkaként való elismertetésére eleinte a szociális juttatások kiharcolását tűzte ki célul. A válságban lévő állam azonban épp e követelések erkölcsi dimenzióját fordította a materiális elvárások ellen, a hírhedt „szubszidiaritás elvére” hivatkozva.

Az „önkéntes munkáról” és a „mintapolgárságról” zengett dicshimnusz semmi szín alatt nem jogosítja fel az állampolgárokat arra, hogy az időközben jóformán teljesen kiürült államkincstárban kotorásszanak. Ezek a lózungok az államnak csak alibiként szolgálnak arra, hogy kivonulhasson a szociális szférából, hogy folytathassa a megkezdett kényszermunka-programokat és a válság terhét a nőkre hárítsa. A társadalmi felelősségvállalás helyett a közintézmények egy éppoly barátságos, mint amennyire nekik semmibe nem kerülő „mindannyiunkhoz” intézett felhívással kérnek minket, hogy ezentúl legyünk szívesek „privát” iniciatívákkal leküzdeni önmagunk vagy mások nyomorát, ahelyett hogy az államtól várnánk segítséget. Így nyit utat az emancipációs programnak hitt definíciós akrobatika a továbbra is szent és sérthetetlen munka fogalmával a bérmunka megszüntetésének a bérek kiiktatásával és a munka megtartásával a piacgazdaság által felperzselt földön. Ezzel akaratlanul is demonstrálják, hogy ma a társadalmi emancipáció a munka átértékelésével nem, csakis következetes dekonstruálásával érhető el.

A materiális javak mellett egyszerű, személyre szabott szolgáltatások is növelhetik az immateriális jólétet. Az ügyfél jólléte nő, hiszen a szolgáltató megszabadítja fáradságos feladataitól. Ezzel egyidejűleg növekszik a szolgáltató jólléte is, mivel a szolgáltatói tevékenység valószínűsíthetően növeli önbecsülését. Egy egyszerű, személyre szabott szolgáltatás nyújtása is sokkal jobb hatással van a pszichére, mint a munkanélküliség. (Bajorország és Szászország szabadállamok jövőre vonatkozó kérdésekért felelős bizottságának közleménye, 1997)

Tarts ki ama ismeret mellett, amely munka által bizonyosodik be, mert maga a természet erősíti meg azt és mond rá igent. Valójában nem rendelkezel más ismerettel, csak azzal, melyet a munkával sajátítottál el. Minden egyéb csupán hipotézis. (Thomas Carlyle: Gyűjtsd a tőkét, ne siránkozz, 1843)

Florin Ștefan, The Sleep (2014)

 

15. Az érdekharc válsága

[…]

A baloldal a mai napig kerüli a kategorikus szakítást a munka társadalmával. A rendszerkényszert puszta ideológiává, a válság logikáját pedig az „uralkodó osztály” politikai projektjévé bagatellizálja. A kategorikus szakítás helyébe szociáldemokrata vagy keynesiánus nosztalgia lép. A baloldal nem egy új, a munka és pénz absztrakt formáit meghaladó konkrét általánosságért küzd, hanem görcsösen kapaszkodik az elvont általánosság egy régi formájához, amit a rendszerellenes küzdelem egyedül érvényes alapjának hisz. Ezek a kísérletek viszont törvényszerűen az absztrakció szintjén maradnak és semmiféle társadalmi tömegmozgalmat nem képesek magukba integrálni, hiszen nem a válságviszonyok valós okait és alapjait célozzák.

Ez különösen érvényes a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetését sürgető követelésekre. Ahelyett, hogy az apartheid rezsim bizonyos intézkedéseivel szemben indított szociális védharcokat a munka ellen indított hadjárat általános programjával társítanák, ezek a követelések a társadalomkritika hamis általánosságát kívánják létrehozni, amely minden szempontból absztrakt, rendszerimmanens és alkalmatlan a fent részletezett vérremenő versengést kiváltó erők megszelídítésére. Az egyértelmű jeleket semmibe véve a munkatársadalom örök fennmaradására építenek; máskülönben honnan remélnének pénzt az államilag biztosított alapjövedelem finanszírozására, ha nem a sikeres értékesítési folyamatokból? Aki egy ilyen „társadalmi osztalékra” épít – már a megnevezés is igencsak beszédes –, az implicite „saját” országának privilegizált pozícióját feltételezi a globális piacgazdaságban. Ugyanis csak a szabadpiacok világháborújában aratott győzelem engedélyezné átmenetileg a kapitalista szempontból „felesleges”, nincstelen milliók élelmezését (természetesen kihagyva a szükséges útlevéllel nem rendelkezőket).

A reformbarkácsolók minden szempontból figyelmen kívül hagyják a pénzforma kapitalista természetét. Miután végül egyértelművé válik, hogy a termelő és fogyasztó szubjektum egyaránt a végét járja, ők csak az utóbbit szeretnék megmenteni. Nemhogy nem kérdőjelezik meg a kapitalista életmódot, de leghőbb vágyuk, hogy a világot a válság ellenére továbbra is kipufogógázt pöfékelő autók, betondzsungelek és csillogó selejtáruk árasszák el. Legfontosabb szívügyük, hogy az emberek megőrizhessék a modern társadalom adta egyetlen nyomorúságos szabadságukat – a választás illúzióját a szupermarketek polcai előtt.

Azonban még ez a nyomorúságos és szánalmasan szűkre szabott perspektíva is teljesen illuzórikusnak bizonyul. Baloldali képviselői és elméletalkotó analfabétái rég elfeledkeztek arról, hogy a kapitalista árufogyasztás soha nem a szükségletek kielégítését szolgálja, hanem mindig is az értékesülési folyamat függvénye és mellékterméke volt. Ha a munkaerőt már nem lehet értékesíteni, még a legalapvetőbb szükségletek kielégítését is szemérmetlen fényűzésnek fogják feltüntetni, amit így minimálisra kell csökkenteni. Az alapjövedelem-program ezért tudja magát válság idején megoldásként prezentálni. Az állami kiadáscsökkentés instrumentumaként nem más, mint a szociális juttatások olcsó változata, amely az összeomló társadalombiztosítási rendszer helyébe lép. A neoliberalizmus fő ideológusa, Milton Friedman volt az, aki ezzel a szándékkal eredetileg felvetette az alapjövedelem koncepcióját, mielőtt egy cselekvésképtelen baloldal mentőövként kapaszkodott volna bele. Pedig ha meg is valósul a feltétel nélküli alapjövedelem, az nem lesz több, mint holmi alamizsna.

Bebizonyosodott, hogy az emberi természet elkerülhetetlen törvényszerűségeinek következtében némelyik emberi lény ínségre fog jutni. Ezek azok a szerencsétlen alakok, akik az élet nagy szerencsejátékában a rövidebbet húzták. (Thomas Robert Malthus)

16. A munka megszüntetése

A munkával való kategorikus szakítás a rendszerimmanens érdekharccal szemben nem tud egy már meglévő, objektív módon meghatározható társadalmi bázisra támaszkodni. Ez a tagadó tudat szakít a hamis törvényekkel és a „második természettel” is – tagadás és lázadás bármiféle „történelmi törvényszerűség” támasza nélkül. Semmilyen absztrakt-általános elv nem szolgálhat kiindulópontul, csak a saját egzisztenciánktól mint munka- és konkurenciaalanytól való undor és az ehhez tartozó mind nyomorúságosabb élet kategorikus tagadása.

Mérhetetlen túlhatalma ellenére a munkának mindez idáig nem sikerült teljesen kiiktatnia az általa kiváltott kényszerek iránti ellenszenvet. A regresszív fundamentalizmus és a szociáldarwinizmus konkurenciaőrülete mellett a tiltakozási és ellenállási potenciál továbbra is létezik. A rossz közérzet a kapitalizmusban általános, ám ezt a társadalom tudatalattijába elfojtva tabusítják. A jelenleg elgondolhatatlan elgondolásához tehát meg kell tisztítanunk a terepet az intellektuális és mentális szabadság számára. Szakítani kell a munkapártiak táborának világmagyarázat-monopóliumával, amihez a munka elméleti kritikája lehet a katalizátor. Az elméletre hárul az a feladat, hogy nyíltan támadja az uralkodó gondolattilalmat, és épp ilyen nyíltan mondja ki azt, amit a legtöbben éreznek, de gondolni már nem mernek: a munka társadalma az utolsókat rúgja, és semmi okunk, hogy szánakozzunk emiatt.

Csak a munka világosan megfogalmazott kritikája és egy ennek megfelelő elméleti vita képes megteremteni azt az ellennyilvánosságot, ami elkerülhetetlen előfeltétele egy társadalmi mozgalom beindításának. A munkapárti belviszályok kimerültek és egyre abszurdabbá válnak. Annál sürgetőbb a társadalmi konfliktusvonalak újrarajzolása, melyek mentén felsorakozhat a munkaellenes szövetség.

Noha szükséges nagy vonalakban felrajzolni a munkán túli világ lehetséges formáit, a munka elleni program nem a pozitivista elvek kánonjából táplálkozik, hanem a tagadás erejéből. A munkatársadalom erőszakos megvalósítása során az embereket megfosztották alapvető létalkotó eszközeitől és társas viszonyaitól. A munkatársadalom tagadása csak akkor lehetséges, ha az ember egy magasabb történelmi szinten újból képes elsajátítani a társadalmi együttélés képességét. Ezért fognak a munka ellenfelei a szabadon társuló egyének világszintű szövetségeinek létrehozására törekedni, melyek elszakítják a termelési és megélhetési eszközöket a munkaidol kezéből, és az üresjáratban lévő értékesítés-gépezet lerombolásával irányításuk alá vonják a társadalmi reprodukciót. Csak a piac és az állam elidegenült erői által ellenőrzött társadalmi erőforrások és gazdasági potenciálok monopolizálása elleni harccal érhető el a társadalmi tér felszabadítása.

Következésképp a magántulajdont a baloldali állásponttól eltérően kell támadni. A hagyományos baloldal számára a magántulajdon nem az árutermelő rendszer jogi formája volt, csupán a nyersanyagok feletti ominózus és szubjektív kapitalista „rendelkezési jog”. Így jutottak arra az abszurd következtetésre, hogy a magántulajdont meg lehet haladni az árutermelésen belül és az állami tulajdon („államosítás”) jelentheti az ellenmodelljét. Csakhogy az állam nem több egy mesterséges közösség kényszerzubbonyánál, más szóval a társadalmilag atomizált árutermelők absztrakt általánosságánál, az állami tulajdon pedig a magántulajdon egy formája, hiába biggyesztik rá a „szocialista” jelzőt.

A munkatársadalom válságával a magán- és az állami tulajdon egyaránt életképtelenné válik, hiszen mindkettő az értékesítési folyamat zavartalan működésén alapul. A használható eszközök parlagon hevernek, féltve őrzik az állami, vállalati és jogi intézmények – inkább menjenek tönkre, minthogy az értéktermeléstől független célokra használják őket. Ezért a termelési eszközöknek az állami és jogi kényszerigazgatás ellen fellépő szabad társulások általi meghódítása csak azt jelentheti, hogy ezek többé nem a névtelen piac árutermelését szolgálják.

Az árutermelés helyébe nyílt vita, közös megállapodás és a társadalom tagjainak kollektív döntéshozatala kell, hogy lépjen az erőforrások észszerű használatáról. Így lehetségessé válik a termelők és a fogyasztók társadalmi-intézményes azonossága is, amely elgondolhatatlan a kapitalista öncél diktátuma alatt. A piac és az állam elidegenedett intézményeit felváltja a tanácsok lépcsőzetes rendszere, melyben a városrésztől egészen a globális szintig szabad társulások észszerű, szociális és ökológiai szempontok alapján határoznak az erőforrások áramlásáról.

Az életet többé nem a munka és a „foglalkoztatás” öncélja határozza meg, hanem a közös lehetőségek észszerű használatának megszervezése, melyet immár nem az automatikus „láthatatlan kéz” irányít, hanem a tudatos társadalmi tevékenység. A megtermelt gazdagságból mindenki szükségletei és nem „fizetőképessége” szerint veheti ki részét. A munka eltűnésével a pénz és az állam absztrakt általánossága is elenyészik. Az egymástól elkülönített nemzetek helyébe egy határokon átívelő világtársadalom lép, melyben mindenki szabadon mozoghat és számíthat az egyetemes vendégszeretetre.

A munkakritikus program a fennálló rend elleni hadüzenet, nem pedig valamiféle békés együttélés annak kényszereivel. A társadalmi emancipáció jelmondatai csakis a következők lehetnek: vehesse el mindenki, amire szüksége van! Elég volt a munka rabigájából és a demokratikus válságkezelésből! Ennek előfeltétele, hogy a leendő társadalom szerveződési formái (szabad társulások, tanácsok) ellenőrzésük alatt tartsák a reprodukció össztársadalmi feltételeit és ne érjék be azokkal a célokkal, amiket egyes fülkepolitikusok és a zártkertek szocializmusának szűkelméjű apologétái javasolnak.

A munka uralma felszabdalja az ember szellemét és személyiségét. Szétválasztja a gazdasági szubjektumot az állampolgártól, a munkamániást a szabadidő emberétől, az absztrakt nyilvánosságot az absztrakt magánélettől, a társadalmilag konstruált férfiasságot a társadalmilag konstruált nőiességtől, míg az egyént kiszakítja társadalmi beágyazottságából, amit aztán külső hatalomként állít szembe vele. Csak tudatos és önreflexív emberi tevékenység révén alkothatunk egészséges társadalmi szövetet és szüntethetjük meg ezt a kollektív skizofréniát.

Önnön lényegét tekintve a munka sem nem szabad, sem nem emberi, sem nem társas tevékenység. A magántulajdon által meghatározott és maga is magántulajdont termel. Ezért a magántulajdon megszüntetése csak akkor válhat valóra, ha egyszersmind a munka megszüntetését is jelenti. (Karl Marx, Jegyzet Friedrich List könyvéről, A politikai gazdaságtan nemzeti rendszeréről, 1845.)

[…]

18. A munka elleni küzdelem antipolitika

A munka eltörlése minden, csak nem homályos utópia. Jelenlegi formájában a világtársadalom ötven, esetleg száz évig képes még fennmaradni. Hogy a klinikai halál állapotában lévő munkaidollal kell megküzdenünk, egyáltalán nem könnyíti meg a feladatot. Minél inkább kiéleződik a munkatársadalom válsága és minél több kudarcot vallanak a „reformkísérletek”, annál tovább mélyül a magatehetetlen szociális monászok és a társadalmi potenciálok felszabadítói közti szakadék. A társas viszonyok világszerte tapasztalható eldurvulása is bizonyítja, hogy a munka- és versengéstudat egyre gyalázatosabb formákat ölt, csak hogy továbbra is fennmaradjon. A civilizáció fokozatos tönkretétele a kapitalizmusban általánossá vált rossz közérzet valamennyi impulzusa ellenére a válság „természetes” menetirányának tűnik.

E sötét jövő árnyékában kérdésen felül áll, hogy nem érhetjük be a munkatársadalom romjaira épülő prekár túlélésgazdaság ígéretével. A munka kritikájának csak akkor van esélye, ha szembefordul a társadalmat szétaprózó árral, ahelyett hogy hagyná magát sodortatni vele. A civilizációs sztenderdeket demokratikus politikával nem, csak azzal szemben lehet megvédeni. Akik a teljes társadalmi szerkezet emancipatorikus visszaszerzésére és átalakítására törekednek, aligha hagyhatják figyelmen kívül azt a hatalmat, mely mindeddig meghatározta az általános keretfeltételeket. Képtelenség a társadalomban rejlő lehetőségek kisajátítása ellen lázadni, anélkül hogy szembeszállnánk az állammal. Az állam nem csak hogy a társadalmi gazdagság nagyjából felét birtokolja, de az biztosítja minden társadalmi potenciál kényszerű, az értékesülés parancsának való alárendelését is. Közhely, hogy a munka ellenfeleinek az állammal és a politikával kell szembenézniük, az már kevésbé, hogy nem átvenniük, hanem felszámolniuk kell ezeket az intézményeket.

Ha a munka vége a politika végét jelenti, akkor a munka megszüntetésére irányuló politikai mozgalom maga az önellentmondás. A munka ellenfelei követelésekkel fordulnak az államhoz, de nem képeznek politikai pártot, és nem is fognak. A politika legfőbb célja az államapparátus meghódítása annak érdekében, hogy tovább igazgassa a munka társadalmát. A munka ellenfelei ezért nem a hatalom irányítótornyainak elfoglalására törekednek, hanem azok kiiktatására. Politikájuk az antipolitika.

A modernkori állam és a munkakényszer rendszere szétválaszthatatlanul egybefonódik, ezért csak együttesen számolhatók fel. A fecsegés a politika reneszánszáról csupán kísérlet arra, hogy a gazdasági terror kritikáját a pozitivista civil reformpolitika útjára tereljék vissza. Az önszerveződés és önmeghatározás alapjaiban állnak szemben az állammal és a politikával. A társadalmi, gazdasági és kulturális játéktér visszahódítása nem a politika kerülőútján, szolgálati útján vagy tévútján, csakis egy ellentársadalom kiépítésén keresztül vezet.

A szabadság nem az, hogy nyersanyagok lehetünk a piac húsdarálójában, sem az, hogy az államigazgatás idomított lovaként húzhatjuk az igát. A szabadság az, hogy a társadalom szerkezetét saját forgatókönyvünk szerint szervezhetjük elidegenedett apparátusok közbeavatkozása nélkül. Ennek szellemében kívánjuk megteremteni a társadalmi mozgalom új formáit és hídfőket verni a munkán túli élet újratermelésének. Az egész immár az ellentársadalmi gyakorlat és a munka offenzív megtagadásának összehangolásán áll vagy bukik.

Nyilvánítson csak bolondnak a hatalom, amiért szakítani akarunk irracionális rendszerükkel! Csak a katasztrófát veszíthetjük, ahová az ő „racionalizmusuk” vezet. Cserébe egy munkán túli világot nyerhetünk.

Világ proletárjai, pihenjétek ki magatokat!

 


[1] James Tobin Nobel-díjas amerikai közgazdász felvetése szerint a nemzetközi pénzügyi tranzakciók megadóztatásával megfékezhetők a spekulációs pénzmozgások úgy, hogy a működőtőke mozgása gyakorlatilag zavartalan maradna. Elmélete szerint a 0,01–0,25% tranzakciós adó leginkább a spekulációra jellemző napi többszöri átutalásokat sújtaná, többletbevételt jelentve az adót kivető államoknak (a fordítók megjegyzése).

Hozzászólás

Hozzászólás