vers

000 éjjelente mikor minden tisztviselő messzire dobja maszkját és arctalan indul haza megcsillan tükörképed a sima fejbőrökön ahogy hangtalan remegnek a villamoson akár viharban föld alól kibúvó gombák

 viasz nem ebédelni szeretek, hanem veletek lenni. kiveszem a kezetekből a munkát, nem mászom be a ruhaujjon és ülök meg könyökhajlatokban. örökletes bennünk a jószándék. nem vagyok kullancs,

Caroline Herschel (1750—1848) emlékére, csillagász, William és mások nővére. Egy nő egy szörnyeteg képébenegy szörnyeteg egy nő képébenaz ég tele van vele egy nő       „a hóbanaz

khhhhkhhhrr krankran sikatakasikka huhhúú érkezika kisvasúúúú besikkltaka mindenlébecanál irodalnokok államilag szuszpenzorált műkedvcsinálók korondimintás plasztiknipp kittenberger kamukák trianonsujtásos push-up gatyapőccel pufizsoké házifőtt hemingvejek brühnagy medvemord vigyázzbállyal talpig identitás kukirikítók, guccsított

Ágnes asszony Én egész életemben nők között laktam, megvéd ez a családmodell. Miközben egy dokumentumfilmben egy afgán anyát látok, felmerül bennem, hogy ez is egy jól működő modell

szeretteinek harsonázik egy darab kő emberfejszerűvé formázása nem művészet a művészet nem témaföldolgozás a rózsák tejét gordonkahangon gurgulázni hazafias cselekedet bár már unom hogy zikkuratokat építek a véletlenkonzervekből

  Albert Camus-nek és Németh Gábornak a francia orvostanhallgató az aznapi híreket böngészte mellettem, míg a sofőr hangosan hallgatta a zenét néha átkiabált valami választ a mellette ülő

„De ideje már, hogy távozzunk. Én halni indulok, ti élni: de, hogy kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent.” (Platón:

A Baktérítőtől Amíg nem jut eszembe más a szemek nedvességtartalmáról, elmesélem, hogy a Húsvét-szigeten álló szobroknak örökre az óceánt kell nézniük. Megkérdőjelezhetetlen, hogy a pislogás nélküli szemeket, és

offshore szélturbinák és a csütörtök/ hatalmas szellemei./ ez halálba segít első próbálkozásra.

Van egy alelnök, aki szerint a trió trió már nem létezik.

A sötétről A neoncsövek és az óriási félhold alatt sajnáltam először, hogy nem vezetek. Nem nyelem el az utat, nem engedem közelebb a holdat sem. Izzó szempár futott

Egyikük összetolja széttárt lábaimat. Úgy ülj, mint egy lány. Nadrágom lyukába dugom ujjam, bőröm felhevül a szégyentől.

Felnéztem az égre,/ ott is csak a kiömlött tej,/ egy légy kúszott/ egyenletes fehér csíkot húzva maga után.

Terék Anna (1984, Topolya, Vajdaság) azt szeretné elérni, hogy a fájdalom kijöjjön az emberekből. Akár mint költő, drámaíró, akár mint pszichológus. Szerinte nincs rosszabb, mint látni, „mennyi életet