TGM: A vereség és a vétek

Mottó:

ββ) Beschränken – Negation – als Mangel – vortrefflicher das Unbeschränkte – als eine Schranke – man gebe seine Freyheyt auf – steige herab von seiner Höhe – Wie man von Schranke hört, Sehnsucht hinaus – Abstraction – Die Frage ist – worin die Schranken liegen? – als Sache der Noth, der Endlichkeit

                  γγ) […] Herabwürdigung – Unzufrieden – er soll Nichts wollen –

                   δδ) er hat Recht – denn eben jene Abstraction ist die Schranke –

                   εε) das Unbestimmte wie das Bestimmte,  – das Unendliche wie das Endliche – Herüber und Hinübergehen, von einer Schranke aber nur zur Andern – Beydes Verstand – Negation dieses Verstands, selbst unendlich | Jenes beydes α) β) heißt Freyheit – sind nur Momente derselben und des Willens

                  (Hegel: Grundlinien der Philosophie des Rechts: Beilagen [széljegyzetek az 1830-as évek elejéről], GW (krit.) 14, 2, szerk. K. Grotsch, E. Weisser-Lohmann, 2010, 321-323.)

Mi sem általánosabb, mint a föltevés: ha valaki vagy valami (hit, kezdeményezés, újítás, mozgalom) vereséget szenved, akkor bizonyára hibázott, sőt: hibás.

Különösen a mai – fölöttébb vulgáris – politikai, világnézeti és kulturális beszédmódokban szokták axiómaként elfogadni, hogy a balsiker oka a legyőzöttek gyöngesége, hibája, erkölcstelensége, tévedése. A legyőzötteknek nem lehet igazuk.

A vereség abszolút formája a múlt.

Ami elmúlt, a kései modernség (vagy ami ugyanaz: a kései kapitalizmus) szellemében „korszerűtlen”, hiszen nyilván nem „korszerű”, ami elmúlt, vagy ami elmúlófélben van, vagy amiről azt lehet hinnünk, hogy csakhamar elmúlik; ami divatjamúlt; ami egyszerűen – régi. Ami volt, az ebben a nézetben – annál fogva, hogy volt – érvénytelen, hiszen megszűnt, s ami nem létezik (már), az nem lehet érvényes. (Holott a metafizikában az „érvényesség” nagyobb terjedelmű, „szélesebb” fogalom, mint a „lét”: az is érvényes lehet, ami időben nincs többé. Ám a metafizika is elmúlt, tehát vélhetőleg már nem érvényes.)

A legyőzöttek hibásak, hiszen vereségükre a győztesek győzelme következik (a mindenkori győzelem mindig későbbi, mint a vereség, hiszen a győzelemhez valakiket – a korábbiakat – le kellett győzni), emiatt a győzelem mindig új és korszerű, a győztesek mindig újak és korszerűek.

A leginkább legyőzöttek a halottak.

Haláluk ékesszólóan bizonyítja, hogy lejárt az idejük. Akik túlélték őket, győztek. Nekik van igazuk. Az öregeknek nincs igazuk, mert kisvártatva meghalnak. A fiataloknak igazuk van, mert csak később fognak meghalni. Ahány öreget túlélnek, annyival szaporodik diadalaik száma. Ami régimódi, az a halottak igaza, tehát nem igaz. De még a halni készülők közül is inkább van igazuk a gazdag, művelt és nagy hatalmú embereknek: mert az ő szavuk messzire hallatszik, még haláluk után is visszhangzik egy darab ideig; az elnémított fiatalokénál erősebb. Bár nem sokáig.

A győzelmet – a már kivívott és a még csak beharangozott győzelmet – fiatalokkal reklámozzák, mert a fiatalok tovább élnek, és mivel később is lesznek, a kései lét a győzelemmel lévén egyenlő, puszta ifjúságuknál fogva győzelmet ígérnek annak, amit történetesen épp megtestesítenek, bármi legyen az. Nemcsak a szépség, hanem az igazság is ifjú. Mi több, a szépségben és az igazságban az ifjúság vonzereje a csábító, a meggyőző: a fiatal test csáberejében pedig maga a Szépség és maga az Igazság.

A klasszikus modernség – a XVIII. század második és a XIX. század első felében – másképp látta ezt. Pedig „az új” már a keresztyénség kezdete óta „a jó” szinonimája. „Új ég, új föld, új Jeruzsálem” – mondják az apokaliptikus könyvek. Új testámentom. Új világ. A régi ember megöldöklése, az új ember megelevenítése.

A Szentírás igéi mind.

A „novus ordo seclorum” (a századok új rendje, magyarán: az új kor) rajta van az Egyesült Államok ún. nagy pecsétjén 1782 óta és minden dollárbankón 1935 óta. Ez köztudomásúlag Vergiliustól származik („Magnus ab integro saeclorum nascitur ordo”: ez a cumae-i Szibülla jóslata, és hagyományosan a Szűzanyától született Jézus előérzetének tartották, „iam redit et Virgo”, és így tovább.) Ezt valamiért „sátáninak” érzi a fasisztoid-paranoid populáris kultúra egynémely szubkultúrája.

Az antik és a biblikus prófécia „új”, „modern” tartalmát, az új saturnusi kort – ahogyan azt a klasszikus modernség hajnalán a fölvilágosodás értelmezte át – így írja le Hegel a történetfilozófiában: az abszolút akarat a szabadság akarása. A magát akaró akarat minden jog, minden kötelesség s ennek folytán minden törvényesség, kötelességteljesítés és minden kényszerű kötelezettség alapja. Az akarat szabadsága mint olyan minden jog elve és szubsztanciális alapvetése, magában is abszolút, magán- és magáértvalóan örök jog, a legmagasabb. (Szabad fordítás. „Der absolute Wille ist dies, frei sein zu wollen. Der sich wollende Wille ist der Grund alles Rechts und aller Verpflichtung und damit aller Rechtsgesetze, Pflichtengebote und auferlegten Verbindlichkeiten. Die Freiheit des Willen selbst, als solche, ist Prinzip und substanzielle Grundlage alles Rechts, ist selbst absolutes, and und für sich ewiges Recht und das höchste…”)

Ez történeti jellegű, mert a kornak (Hegel saját korának) a gondolata. Egyben örök érvényű. Csak akkor érvényes, ha észszerű, az benne az új és örök, hogy az ész az indítéka (ugyanezt mondja Hegel, mint tudjuk, a francia forradalomról, hogy benne az ész alakítja a történelmet, és nem megfordítva), így eltűnik a heteronómia („idegeneszűség”– ezt a szót az „idegenkezűség” szép rendőri kifejezésének analógiájára alkottam, de csakugyan ezt jelenti voltaképp; de még azt is jelenti, hogy „másunnani törvény”; ellentéte az autonómia: öntörvényűség, önkormányzás, öneszűség, öneszmélés).

A jog, a törvény, a kötelesség, a kötelességteljesítésre való kényszerítés alapja az abszolút szabad akarat. (Hegel minden ellenfele [majdnem mindenki] jól tudja, hogy ezek szerint ami nem észszerű és nem szabad [azaz valóságos], az nem jogszerű.)

Itt kell megállítani a történelmet; ami Hegel szerint a történelem vége, az Marx szerint a történelem kezdete. („Az előtörténet vége” ezt jelenti ki: a két tétel ekvivalens, más-más perspektívából, de mindkettő „az örök fiatalságot” jeleníti meg, amely most – az ésszel, az autonómiával – kezdődik.

Ha az ész ily módon összerántja az időt, akkor „győzelem” és „vereség” nyilvánvalóan relativizálódik. Föltéve, hogy „a történelem végének” és „a (valóságos) történelem kezdetének” az egybeesése nem vonja magára az utópia átkát.

Amikor a polgári társadalom kimondja az utópia átkát valamire, akkor mit is tesz?

Megfordítva a kései modernség szadomazochizmusát – „ami elmúlt, nem érvényes; ami nem sikeres, az bűnös” – azt állítja, hogy ami még nem létezik, az vereséget szenvedett.

Azt mondani, hogy ami észszerű, az nem valóságos: ez utópiaként átkozza el nem/nemcsak „az eget ostromló” álmodozást, hanem az észt magát. (Meg Hegelt & Marxot.) (Ami ugyanaz.)

A hétköznapi szóhasználat (lényeges és jóserejű) azt nevezi ma (többek között magyarul) „racionális”-nak, ami a reflektálatlan adottba való belenyugvás, illetve az adottnak az (individuálisan) hasznos manipulálása, „kezelése” (pragmatizmus vs. racionalizmus – mintha a ráció pragma, azaz „dolog” lenne, holott az ész a nem-dolog). Olyan racionális – mondják, azaz: olyan prózai, olyan köznapi, annyira olyan-mint-minden-és-mindenki-más.

Ez az egyenes ellenkezője a fölvilágosodás, a forradalom és Hegel észfogalmának; de különben is, ha ez az ész, akkor mi az ész?

És mi „a dolog”?

Hiszen az ész megkülönböztet (κρίνειν, krízis, kritika), épp hogy nem a dologiság megkülönböztetetlen általánossága és passzivitása. A polgári társadalom ekkor – vádló hangsúllyal – így szól: szubjektív.

Az ész, mivel aktív-szubjektív, nem dologi-általános, nem felelhet meg a kései modernség → kései kapitalizmus ← diadal érvényességképének, amely szükségképpen az objektív, azaz az időbeli (idei) szekvencialitást kell hogy tekintse a „siker” kritériumának. Ami a legutóbbi, az a győztes.

Ámde ami a legutóbbi, az a leggyorsabb-e vagy a leglassabb? Aki legutoljára ér oda, az a leglassúbb. De aki a legutóbbi, az a legaktuálisabb. Ő nyeri a versenyt. Aki a versenyt megnyeri, az „értelemszerűen” a leggyorsabban szaladt. A kései kapitalizmus éleai paradoxona: az a leggyorsabb, aki utoljára ért „oda”, vagyis a célba. Mi a cél? A cél az érvényesség a nemléttel szemben.

De itt a tévedés, hiszen az érvényesség mind a létet, mind a nemlétet magába foglalja. Itt kaptuk rajta az imperialista burzsoáziát & médiáit (≡ politikai filozófia) az ellenforradalmi csaláson: az érvényességet (Geltung) a léttel azonosítja, a nemlét (= dialektika) kimarad, nehogy valami mozdulhasson a győzelem (← kapitalizmus) után.

Ha nem az érvényes, ami észszerű, azaz nem létező (hanem a létező), akkor a mindenkori létező az érvényes, tehát az ítélet, különösen a morális ítélet: lehetetlen. Az „újat” létrehozó idei (idői) szekvencia mozgatója a fogyasztásnak az árucikkek avulásával (elromlik, szétfoszlik, kimegy a divatból, alkalmasabb van helyette egyre gyorsabb egymásutánban) való serkentése a túltermeléses piacon, s az emberi lény értékének összefüggése az újdonsággal (a legújabb iPhone-nal, a legújabb Agamben-kötettel), a munkahelyek számának globális csökkenésével (prekarizálódás, flexibilizálás, élethossziglani „tanulás”) az ént is át kell szabni, folyton „új életet kell kezdeni”, „új kihívások” stb., a totális tőkés propaganda rémült frázisai.

A „vagyok, aki vagyok” bevallása a második természet ásványi nyugalmával a XVIII. században: elmondani, mi volt, mit tett és mit gondolt Jean-Jacques Rousseau, anélkül, hogy megmagyaráznók vagy igazolnók érzelmeinek és eszméinek egyediségét, s anélkül, hogy kutatnók, mások is gondolkodtak-e úgy, mint ő. („Mais quoiqu’ils en puissent croire ou dire, je n’en continuerai pas moins d’exposer fidellement ce que fut, fit et pensa J.-J. Rousseau, sans expliquer ni justifier la singularité de ses sentimens et de ses idées, ni rechercher si d’autres ont pensé comme lui” – írja a Vallomások XII. könyvében az az ember, aki őszerinte legelőször írt le valakit, empirikus személyt, olyannak, amilyen: cicoma, önigazolás, kibúvók és szégyen nélkül: önmagát.)

A Vallomások, az Émile, a Levél d’Alembert-hez írója, a kulturális modernség megalapítója (kevesedmagával) ellenezte a kulturális modernséget (ahogyan Platón a poliszt) és különösen a modernség egyik fő jellemvonását, „a művészi élvezetet” (amelynek zenetudományi műveiben a teoretikusa volt), a közösségi erény egyenes ellentétét; az első, aki nem a tradíció és a kegyelet miatt ellenezte az újat – az újat, amely már akkor lehetett reakció és restauráció. Hans Blumenberg írta le nemzedékünk által betéve tudott munkáiban (Legitimation der Neuzeit, 1966, Die Genesis der kopernikanischen Welt, 1975), hogy miképpen kellett igazolni „az újat”, „a fordulatot” a klasszikus modernségben, mindenekelőtt Kant „kopernikuszi fordulatában” azt a pillanatot, amelyben az ész helyet foglal a társadalmi okságban – ezt minden civilizáció alapvonásaként tárja majd föl Marcel Mauss és Émile Benveniste –, amikor a szubjektivitás egyenrangúvá válik a természettel. (Az esztétika és a jogelmélet – idevágó –  XVIII. század végi párhuzamáról ld. Sven Lütticken írását, New Left Review 2/106, 2017. júl.-aug.)

Az ész megjelenése a természetben (= történelem) fordulat (revolutio): visszaforgás a tiszta eredethez. Ez a modern klasszikában éppenséggel „az új” (az ész és a szabad akarat megjelenése „a világban”) igazolása: ez az újdonság fölfedez és megjelenít, nem pusztán szimbolikus. Az ész a világ része immár – sőt: oksági funkciója van –, de nem szükségszerű. Az ész elveszhet (bár Hegel szerint a francia forradalmat már nem lehet visszavonni), hiszen az akarat szabad, a történelemben van helye a vereségnek.

A klasszikus modernségben az új az ész megjelenése ott, ahol a tárgyiság terepe volt. Visszahullása a föld sarába nem bűn, hanem vereség: az emberiség nem tisztán racionális – akarat, test – , sőt: a visszahullás elhomályosítja az elmét, pusztán szociálissá teszi az észt. (Vö. Maurice Halbwachs: Les Cadres sociaux de la mémoire, 1925.) Az Ész Tragédiája, amelyről annyit írtak a XX. század közepén (irracionalizmus, a ráció állítólagos öngyilkossága, és í. t.) – amiben azért „van valami” – mindenesetre visszavonta az ész elkeveredését a dolgok közé, és a tárgyi kozmoszban elért diadal („ahogy a legtöbb dolog van”: ez számít később lényegnek) az ész mindenkori vereségét posztulálja (az utópia átka, az utópia-átok, amelyet az észre mond ki a nem-ész). Az utópia mint nem ittlévő számít a kései modernség fő ellenségének („pozitív”, „reális” ellen- és párfogalma persze „a jövő”), a nem-valóság csábítása: a legnagyobb tévedés ezek szerint akár csak elképzelni valamit, ami nem polgári.

Ez vonzaná a mindenkori „lázadó fiatalságot” a valóságellenes tévútra, a mindenkori, szükségképpeni vereségbe – s aztán kiábrándulásba és keserűségbe. A vereség mai legelterjedtebb toposza (Denkfigur) 1968, ahol a „diáklázadás” altoposz az általános irrealitást-irracionalitást reprezentálja (diák: megélhetéséért még nem dolgozó, gyermekstátuszú fölnőtt: gyerekes per def.), miközben a franciaországi általános sztrájk (munkássztrájk) figyelmen kívül marad, és a még jelentősebb olaszországi 1969 (proletár új baloldal a Fiat-üzemekben és hasonló helyeken, szemben a tőkével és a „kommunista” párttal) teljesen ki van irtva a történelmi emlékezetből – utópia-átok, amely engedékenyen (látszólag!) megbocsátja a nagylelkű, szabad szexet, a rockot és a füvet, de nem bocsátja meg a szovjetellenes kommunizmust, az antirasszizmust, a tekintély- és háborúellenességet, antimilitarizmust és a feminizmust. (Utólag „liberálisnak” [?!] nevezik, hogy megtartsák a megmosolyogtató „diákszerelem” fogalomkörében.)

Leonyid Brezsnyev propagandaszekciója pont azt mondta róla, mint a mai nívós konzervatív folyóiratirodalom.

Miért? – Mert kívül áll a produktív (értéktermelő) „valóságelven”: vagyis az „örömelv” oldalán áll meg, az pedig az akkumuláció és a kiadáscsökkentés/profitmaximálás társadalmában „kép”-telenség, pazarlás („la part maudite” Bataille-nál: a „heterogén”). Ezért a vereség teljesen klasszikus módon kapcsolódik a „vétek”-hez, a „bűn”-höz: a szex és a tudás fájáról „ejéndel”, lányom, fiodum; kritikai tudás egyrészt, illetve dominancia nélküli, nem prokreatív – ám nem is promiszkuus – szex másrészt; a büntetés azonban: kiűzetés a valóságból.

Az értéktermelés és értéktöbblet-termelés zavartalanul folyik, a családalapú reprodukció (mint az árutermelés és árucsere biológiai alapja) ugyancsak (az üzemzavarokat – a biológiai túltermelést, kereslethiányt/túlkínálatot – kiküszöbölik a járványok, polgárháborúk, éhínségek, népirtások, természeti csapások). A „diákszerelem” vereséget szenvedett: bűnös volt. Minden szent könyv és minden klasszikus tragédia megerősíti, hogy ennek így kell lennie.

Ha több ember szereti egymást, ha pl. a szülők és gyerekek viszonya a „két apa, egy anya” típusú elrendezésben, a „mind a két mamám elutazott”, az „apám szerelmes a nővéredbe, tudtad?” helyzetekben nem írható le egyszerűen – akkor HOL FOGTOK LAKNI?

HOGY OSZTJÁTOK EL A FIZETÉST? KI KAPJA AZ ÖZVEGYI NYUGDÍJAT? KIRE MARAD A FALU VÉGI KULIPINTYÓ? KINEK JÁR A CSALÁDI PÓTLÉK? KI FIZETI A MÁSIK GYEREK TANDÍJÁT?

Mert ha az „örömelv” a polgári társadalomban akar működni, akkor abból persze zűrzavar és szenvedés lesz. („Sehnsucht hinaus.”) (Kifelé a vággyal.) Ez is bizonyítja, hogy a vereség megérdemelt, hogy még az autoerotikus élvezetért és önszeretetért is kénköves pokol jár (vagy szociális megvetés: mert nincs szociális kiút). Az, hogy a társadalom ne legyen ilyen módon közvetített, hanem (ahogy Hegel írja tovább a mottóban idézett jogfilozófia-glossza vége felé): a harmadik nem elvontság, hanem konkrét: abszolút forma, mindenestül és mindenütt; a világ isteni ritmusa, az abszolút ismeret/megismerés módszere: „Diß dritte ist nicht Abstraction – sondern concret […]. Absolute Form – allenthalben und überall – Göttliche R[h]ythmus der Welt und Methode des absoluten Erkennens…” – azaz lehet (a represszív morál kiiktatásával), de nem lehet (mert a represszív morál kiiktatása lehetetlen): a világ isteni ritmusa és az abszolút megismerés (szabadság) vétkes lesz, ameddig nem a világ formája: abszolút forma (Hegelnél akkoriban jogi forma, de ez mellékes most), egyszerre valóságos és szellemi („nur Momente derselben und des Willens”, csak önmagának és az akaratnak a mozzanatai). Igen. „Heißt Freyheit” – szabadságnak hívják.