Maradj csendben!

Hazai Attila A maximalista. Na, persze nem ő. Őt és a prózapoétikáját általában minimalistának szokás tekinteni, de a könyv, ami fiatalon bekövetkezett tragikus halála után mintegy három évvel a kötetben meg nem jelent szövegeiből válogatva reprezentatív képet kíván nyújtani Hazai pályájáról, annál inkább. Az, hogy egy összegző, átfogó válogatás címébe ezt a novellát, ezt a kifejezést emelik ki a szerkesztők, igencsak ironikus, de ugyanakkor kegyetlen és őszinte is. Ahogyan Németh Gábor az előszóban megfogalmazza, a szerző életében valahogyan mindig a kortárs kánon peremvidékén tengődött, legfőképpen A pulóver című hírhedt szövegének folyományaként, mely egy zsigeri, lázadó, agresszív figurát vetít elő. Ennek a képnek az árnyalását, a szövegek sokszínűségének bemutatását, írói attitűdjének, egyáltalán művészetének újragondolását célozza elsősorban a posztumusz válogatás igen nagy sikerrel.

Hazainak az itt összegyűjtött rövidprózáiból is egyfajta idegenség, kívülállás olvasható ki, azonban egyúttal egy rendkívül precízen végiggondolt, technikailag kivitelezett idegenségre építő poétikának a körvonalai is feltűnnek a kötet olvasása során.

Az elbeszélő minden esetben korlátlan tudással rendelkezik, azonban mégis van egy rejtett, de hangsúlyozott kívülisége az elbeszéltekhez viszonyítva. Ugyan explicite nem értékel, valójában folyamatosan megkérdőjelezi mindazt, amit elmond, összekacsint, csak ennek az összekacsintásnak a címzettje azonosíthatatlan, talán nem is létezik. Annyira idegen ez a beszélő, hogy ez az ismerős, bizalmaskodó gesztus is a semmibe vesz. Az olvasónak ad néhány támpontot, hogy kövesse őt, de ennek az eredménye mégsem felülemelkedés, hanem kétségbeesésbe való süllyedés lesz, az elbeszélő tehát nem fölötte áll mindennek, hanem az eseményekkel megegyező szintről szólal meg. Ugyanakkor nincsen alatta se, úgy van benne szereplőinek világában, hogy már nem része annak, belátja az elbeszélt közeg kegyetlenségét, abszurditását, de általános szabályok következményei ezek, amelyek alól ő sem vonhatja ki magát maradéktalanul.

Részben a pozíciójából fakadóan, másrészt a nyelvhez való viszonya miatt az események minimalista, a történet szempontjából fontos mozzanatokra összpontosító elbeszélésére szorítkozik. Azonban mégsem puszta tényeket tár fel, hanem az adott szöveg belső világában tényként, okként illetve okozatként feltűnő történéseket, gondolatokat. Néhány novellában odáig merészkedik, hogy a kisszerű szereplők életéből felvillant egy jellemző vagy különleges epizódot, és ezt a lehető legkonvencionálisabb hepienddel zárja le. Csakhogy ezek a hepiendek ténylegesen nem azok, sőt az elbeszélő sem gondolja annak, esetleg a benne lévők forgalmazhatnának ilyen pozitív kifutású narratívákat. Leginkább arról van szó, hogy ilyen irányú narratívák vannak bejáratva, ilyen módon a legkézenfekvőbb lezárni minden olyan elbeszélést, ami a legcsekélyebb lehetőségét is kínálja valamilyen boldog végnek. Ennek a gyakorlatnak az álságos, őszintétlen jellegét fejti fel jó néhány szövegben, rámutatva a kisszerű figurák önértelmezésének, világértésének korlátaira, a nyelv sematikusságának őszintétlenségére.

A kisszerű szereplők sem csupán valamilyen csehovi, gogoli, esetleg kafkai szereplőt idéznek, Hazai alakjaiban nem csak a kisember mutatkozik meg, hanem a nagy ember, vagy nagy embernek tételezett “hős” kisembersége. Rögtön a kötetet nyitó novellában egy sikeres író, filozófus (?) a mecénása birtokán töltött nyaralásából villant be néhány képsort, azonban a társadalom szempontjából különleges figura, az alkotó, a gondolkodó is legalább olyan jelentéktelen lesz, mint a maximalista villanyszerelő, Imre.

Evgenia Arbugaeva

Ezek az emberek képtelenek belakni saját világukat, szinte kivétel nélkül valamilyen elmagányosodott élethelyzetben kerülnek az olvasó elé, gyakran már valamilyen korábban elszenvedett fájdalom határozza meg viselkedésüknek, életvitelüknek az irányát. Egymáshoz fűződő viszonyaik szintén kilátástalanok, reménytelenek vagy felületesek. A Laci bácsi buszozikban például a mindig ugyanazt az útvonalat bejáró sofőr egy baleset következtében kapcsolatba lép a régóta áhított lángosos nénivel, a baleset és az elbeszélés a nagy egymásra találással zárul, amelyet fél bekezdésnyi, mesei zárlatra emlékeztető szövegbe sűrít. Azonban az idős, egyszerű szerelmesek idillje mégsem lesz hiteles, sőt az ellenkezőjét fogja sugallni, főleg úgy, hogy a szöveg nagy részében a főszereplő nyelvtelenségét, átlagosságát mutatja meg különböző viszonylatokban.

Nem csak Laci bácsi, de még sokan mások rabjai a nyelvnek, annak, hogy a beszéd, a gondolatok, az érzések, az egyediség kifejezésére, átadására használatos jelrendszer többnyire csak elfedi azt, és jól bejáratott, kodifikált kliséket aktivál. Abban, Ahogy Ági a férjét kicsinálta, van valami őszinteség és kétségbeesettség, ő ugyanis meg nem indokolt módon egyszer csak ellenszenvet kezd érezni a férje iránt, akivel egyébként szintén közhelyszerű díszletben ismerkedik meg, és egyszerűen a magyarázat leghalványabb kísérlete nélkül a fürdőszobában tartja fogságban néhány hónapon át. Ezáltal a nyelvvel szemben és a nyelv funkciójába, lehetőségeibe vetett hitet teljesen lerombolja Hazai, és természetesen nem értékel, hanem egyszerűen felmutatja az üres beszéd szélsőséges ellenpontját, a puszta agresszivitást, testiséget, tettet.

A szereplők viszonyaiban tetten ért nyelvfelfogás a szövegek poétikájában is megmutatkozik, az egyes mondatok sosem azt jelentik, amit jelenteni szoktak, de a megszokott jelentések egy pillanatig sem vesznek el, hiszen ezek viszonylatában teremtődik meg az új jelentés. Az új értelem, ami tulajdonképpen a másik értelmetlenségéből, kiüresedettségéből fakad, azzal dialógusban létezik. A magához tért feleség címet viselő elbeszélésben mindez különösen kidolgozott, ugyanis a folyamatosan megcsalt, megalázott feleség, miután elgázolja egy autó, felébred a kómából. Felébred, de teljesen zavaros, érthetetlen mondatokat mormol. Ennek viszonylatában pedig a “magához tér” szerkezetnek igen sokféle, de megnyugtató módon meg nem fejthető konnotációja lehetséges, amelyek izgalmas játékban állnak a szöveg egészével. A szövegekben ez az eljárás nem egyszerűen ironikus, nem csupán arról van szó, hogy a beszélő a nyelvet valamilyen kifordított jelentést célozva használja, hanem arra fókuszál, hogy ez a jelenség az ártatlan történetmondásnak, a nyelvnek, nyelvhasználatnak is sajátja.

A nyelvi megértés kilátástalanságával szemben néha Ági esetéhez hasonlóan a direkt testiség tűnik a szereplők számára valamilyen megnyugvási, megértési lehetőségnek.

A kötet időben teljesen átfogja Hazai Attila pályáját, amelynek a kötet tanulsága szerint fő kérdése három tényező, az Én, az Élet és a Másik problémája körül összpontosul. Az Élet itt valami olyan szüntelen nyugtalanító, megértést kívánó kihívást jelent, amely az Én számára válsághelyzetet idéz elő, amelyben saját identitása válik az egyik legfontosabb kérdéssé. Az Én és a Másik viszonya pedig éppen ennek a kétségbeejtő állapotnak a fennállása miatt lehetetlenül el, még akkor is, hogyha a nyelv (illetve a beszélt nyelv helyettesítésére kínálkozó jelrendszerek) igyekeznek feloldani, vagy jobb híján elfedni ezt.

Hazai Attila: A maximalista (és más írások), Magvető, Budapest, 2015.