Egy jezsuita „szakkönyv” arról, ami van

„Észreveszem azt, ami érint, meg tudom hallani azt, ami nekem szól, kiteszem magam annak, ami megborzongat, ami arra késztet, hogy felocsúdjak abból a kényelmes megszokottságból, amellyel a másikhoz való viszonyulásomat addig elkönyveltem. Most viszont engedem, hogy újra nyugtalanítson.” Akár egy heideggeri hang. Hol, mikor? Színházban? Performance-on? Jó irodalmat olvasva? Mustó Péter jezsuita szerzetes a lelki élet hatását írja így le.

Könyvéről most nem vallási vagy egyházi profilú fórumon jelenik meg recenzió. Így hirtelen a litterae-fogalom (’írásművek együttese’) lesz reflektálttá, az olvasás módozataival, céljával egyetemben. Van olyan olvasó, akinek egy lelkiségi irodalmi mű a kedvence. Van, aki igazán „olvasott”, de közben sosem a narrációs eljárások, esztétikai minőségek, a szöveg létmódja foglalkoztatja. Van tehát, akinek a könyv – a Szent Ágoston-i dilemmával élve – per defitionem inkább a „használat”, mint az „élvezet” tárgya. Nem az érdeklődés elsődleges középpontja, a végső fókusz, hanem eszköz, ablak távolabbra. Ez nyilván nemcsak egyes olvasók, hanem tulajdonképpen korpusz, írástípus, illetve olvasási mód és habitus függvénye. Túlegyszerűsítés, nem is helyénvaló a meta-/szakirodalom–szépirodalom dichotómiában ragadni meg a különbséget. A Megszereted, ami a tiéd könyvtárosi besorolás alapján mindenesetre az „új szakkönyvek” címszó alatt lelhető fel.

A mű beszélgetésekből született – látható, elsődleges közege a szóbeliség. Alkalmas megközelítésmódja tehát az Edward Corbett által körvonalazott retorikai kritika, mely „jobban érdeklődik aziránt, hogy mit tesz az irodalmi mű [a kommunikáció művészien megszerkesztett eszközeként], mint hogy milyen.” Fogódzók után nyúlni pedig szükséges. Ez nemcsak a kategorizálás fent jelzett bizonytalanságából adódik, hanem abból is, hogy a lelkiségi művek létező csoportjára nincsenek ma szavai az irodalmi kritikának. Ennek szemszögéből amazok kvázi láthatatlanok, noha a szövegértelmezés (módszertana) mint olyan az exegézisből nőtt ki. Kinőtte(-e?). Tény, hogy amiről Mustó Péter ír, arról joggal mondható: „bizalmas magánügye kettőnknek” [nekem és a csillagos égnek, anyámnak vagy Jézusnak]. Ekként egyébként sem könnyű szóba hozni. „Létezésünk alapjai – a hallgatás mélyén – sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat. A nyelv fel tudja bontani roppant összetettségüket… ezek az értelmezések mind csonkák, hamisak.” (Ottlik Géza) Különlegesen paradoxnak tűnik ezért egy, a műfajba sorolható szöveg. És itt juthatunk annak felismerésére, hogy – amennyiben egyetértünk Ottlikkal –, az  irracionalitás, melynek az egy bizonyos ponton túl az analízisről való lemondás nevezhető, és amely miatt gyakran elutasítják a vallást és mindazt, amit vele asszociálnak, az autenticitás, szintézis lehetősége. Erről a könyvről szólni pedig: lehetőség az átjárásra. „Kitettség”, az irodalomkritika biztonságos terminusai nélkül, kétes tematikus mezőre.

Egy bencés, egy ferences és egy jezsuita szerzetes közösen mondja a zsoltárt. Egyszer csak kialszik a villany. A bencés fejből folytatja, mert tudja a szöveget, a ferences Istent dicséri a fényben és sötétségben, a jezsuita pedig kicseréli a villanykörtét. A vicc az egyes szerzetek beállítottságát ábrázolja. Így rámutat arra, hogy a ma keményen mediatizált, „látható” Ferenc pápát is soraiban tudó katolikus férfi szerzetesrend, a Jézus Társasága, alapításuk (1540) óta hangsúlyozzák az észszerűséget, értelmi képességeket. Ahogy recenzens apologetikus attitűdje révén egyébként arra is utal, hogy a racionalitás feltétlenül a közhangulat (ellentétben, mondjuk most, a „magánhangulattal”). Az, hogy a szerző a Bibliát, Rilkét, Simone Weilt, Selma Lagerlöföt, Kierkegaard-t, Jungot kapcsolja szervesen a gondolatmenetébe, mindenestre megerősítik doctus-voltát, megnyugtatva recenzenst és olvasót.

Kétségtelen, katolikus pap beszél, olyan valaki, akit „keresztény közegben nevelkedve gyerekkorom óta meghatároz, amit arról hallottam, hogyan viszonyult Jézus ahhoz, amit Atyja akaratának ismert fel. Nem vagyok független ettől a hatástól, tudat alatt is működik bennem.” Az életről szóló gondolatait azonban a második világháború alatt menekülőként, később évtizedekig Bogotá utcáin misszionálóként, a sötétséget vállaltan megélőként, koronként maga is kétkedőként fejti ki. „A valóság számomra nem behatárolható ismeret, amelyet egyszer s mindenkorra megszerzek… arra törekszem, hogy saját hitem határai miatt ne zárjak ki Istenből olyan dolgokat, amilyeneket az egyházban nem találok meg.” Az ehhez a közeghez való közeledésnek, „próbálgatásának” így jó kiindulópontja lehet a Megszereted, ami a tiéd.

Válasz sok olyan problémára, melyek az egyházzal kapcsolatban felmerülnek – belső látószög (a másik fél meghallgatásának jegyében). Bár csupán így, a polémiák felől nekiindulva torzul az a szabadságfelfogás, melyet Mustó Péter érvényesít, aki nem tűnik mással, másokkal elfoglaltnak, a látszatok vizsgálatának vagy fenntartásának értelmében. Emberi tapasztalatok irányából közelít, legyen ez a világban ható rosszé, kudarcé, kételyé, útkeresésé. Összefoglalva azt mondhatnánk, hogy az életben jó nagyra nyitott szemmel szétnézve keresi, mit tud válaszolni, hogy tud reagálni; hol mozog a hite ilyen koordináták között. Szóba kerül ugyanis az érzés: „én jobban teremteném a világot” (minek a vakfolt, szó szerint és képletesen?), az ebből fakadó gúnnyal, kétségbeeséssel vagy tagadással együtt. Aztán a természeténél fogva mulandó, halálba vivő test; a nem hiteles papok tanításának legitimitása; saját magunkhoz való jogunk olyan átláthatatlan kapcsolatrendszerben (vesd össze Nádas párhuzamosságaival), melyben nem tudhatjuk, kire milyen hatással van a létezésünk; vagy az áldozatvállalás és annak átruházása.

A gondolatfutamok rendkívül érzékenyen követnek belső történéseket – lelkivezetői gyakorlat, mondhatni. De tény, hogy a könyv különleges részesedést jelent ezeknek az irányoknak  a minőségéből, tartamából. Az eredmény ijesztő is lehet, például: az önvád valójában hárítás és önfelmentés, az emlékezésnek és önismeretből fakadó elfogadásnak az alázata helyett; az „Isten akaratának” vizslatása egy adott ponton túl nem helyes keresztény gyakorlat, hanem gyáva kibújás a felelősség és megmoccanás alól; az ima válhat élvezetté és érzéki vággyá is; gyógyszerek, társadalmi tőke, tudás helyett egyedül az életünk, maga a lét a biztonság, biztosíték; a szerzetesi, családos vagy bármely egyéb hivatás játék (melyet figyelmesen, éberen, jóindulattal játszhatunk – vesd össze még a Gadamer által A műalkotás ontológiájában mondottakkal is).

Amit Mustó Péter több szempontból is megvilágít, az tehát így hangzik, most Rilkétől: „Erről van szó: élni mindent. Élje most a kérdéseket. Talán lassankint, észrevétlenül, egy távoli napon belenő majd a feleletekbe.” Az, hogy testünk fennáll, hasonlóan döntés az élet mellett. Lehetőségünk a hozzászokás a valósághoz, mely egyedül mutathatja meg, milyen Isten. Az Ő keresése az az után való érdeklődés, ami van. Annak a megszeretése, ami itt és most a miénk.

Nietzsche azt írja, a metafizikai világ, ha létezik, annyira közömbös számunkra, mint a süllyedő hajó kapitányának a víz vegyi összetétele. Tétjét tekintve szívdobogtató gondolat, és megszaladnak a billentyűk a felvetés erejéig, az ő recepcióját tükröztetni a fentiekkel. A recepció egy vonulatának központi gondolata ugyanis, hogy a filozófus a „hamis tudat” elleni egyetemes (katolikus) szóemelő. Tény, hogy Mustó Péter jezsuita szerzetes leírja: „az embernél a gondolkodás képessége gyakran saját boldogságának az akadálya is.” Ezzel együtt gondolkodik; olvasóit tudatos úton vezeti az életszeretet felé.

Talán mégsem ez az a könyv, mellyel a mai lelkiségi irodalomba betekintőknek érdemes kezdeniük, de mivel komolyan vesz, ezért megtisztelő feladat. A gondolkodás mellé viszont másra is szükség van. „Az ember minden szabadsága és önrendelkezése ellenére újra meg újra szembesül azzal, hogy fensőbb erőknek van kiszolgáltatva… e fensőbb erőt vaksorsnak, kiszámíthatatlan véletlennek vagy Isten akaratának tekinti.” A Megszereted, ami a tiéd idézi Kierkegaard Félelem és reszketését. Ebben pedig ott a hit mozdulata – mely Mustó Péter olvasásakor is tagadhatatlanul döntő tényező.

Mustó Péter: Megszereted, ami a tiéd, Jezsuita könyvek, Budapest, 2014.