Rév(ület)be érés?

A Fordított idő mese, krónika, önkeresés (és –találás?), filozófia, csecsemősírás, vér- és íriszillat. Van benne tolkieni legenda, bodori nyersesség és borzongatás, márquezi mágikus realizmus. A Fordított idő rejtély. Keletkezését enigmatikus körülmények övezik: szerzője, Bánki Éva a titokzatos Patrick de Mela lovagregény-részleteinek fordításait fűzi össze, ám ez az „ősszerző” nem lelhető fel, s különben is, „milyen fordítás az, aminek az eredetijét nem találjuk?” (270.)

A történettöredékekből összeálló, koherens, de erősen epizodikus regény a kora középkorba, vagy inkább ennek leáldozó napjához vezeti az olvasót, ahol a között mint tarthatatlan és mégis fenntartott létállapot uralkodik. Folyamatában konstruálódik meg a bizonytalanságot stabilizálni igyekvő ember küzdelme, a „racionálisan tájékozódni próbáló” (272.), de hiedelmek és kísértetek közt útját (té)vesztő individuum. Helyszínei észak-nyugat-európai törzsek területei, a normannok, dánok, írek, angolok földje. Ideje bizonytalan – nem tiszta, hogy a Krisztus utáni hetedik vagy tizedik század zajlik-e, hisz az időszámítás teljesen következetlen. A személyes krízisekhez a világot szétziláló háború szolgáltat „történelmi” hátteret: a mórok útra kelnek, hogy bekebelezzék a kicsiny Északot, a szóbeszéd szerint a dán trónbitorló, Henrik herceg hívására.

Azonban a Fordított idő nem történelmi- vagy lovagregény, nem tündérmese, de nem is kordokumentum (vagy mindez egyszerre). Különleges módon fonódik össze benne a háború borzalmainak naturalista leírása, tragikus sorsok bemutatása, egymással nehezen összeegyeztethető fikcióműfajok (például a science fiction díszleteként számontartott időgép és a fantasyben fellelhető tündérek, visszajáró halottak és a jövőt megíró kódexek) ötvözete. A regény világa egyidőben emberi ész által fel nem fogható titkokkal és nagyon is profán, történelemkönyvekből ismert eseményekkel (tudományos fejlődés, vallásháború, udvari intrikák) van tele, s a két megjelenített szféra – a misztikus és a profán –  között kevés az átfedés. Éppen ezt a „történelmi törésvonalat” ábrázolja a regény, a hiedelemvilágból ki- s a felvilágosult tudomány korába belépést, s főleg azt, hogy ezt az egyén hogyan éli meg, hogyan reagálhat rá.

A regényben felvetett számos kérdéskör közül az időé a legtisztábban (a címben is) kiemelt. Milyen a fordított idő? A legegyszerűbben a nem fordított időhöz képest definiálható, melyet a regény mint „a megtörtént dolgokról való tudást (…), az eseményeknek azt a sorát, amelyből már kivontuk a rettegést, a bizonytalanságot és a félelmet” határozza meg (41.) Akkor fordul meg az idő, amikor az események sorát történésük pillanatában, résztvevőként szemléljük, azonban annak tudatában, hogy fontosságuk igen nagy (amikor az ember „kicsinyes események után egyszer csak a világtörténelem sűrűjébe csöppen”) (106). A világformáló eseményeket csak retrospektív módon lehet nevükön nevezni, csak a jövőből látszik tisztán az irány, melyet a történések kijelölnek. Ha nincs tér, ahová az egyén visszaléphet, hogy az összképet távolról szemlélhesse, a linearitás értelmét veszti, s az idő könnyen magába fordulhat. A tájékozódás lehetetlenné válik úgy térben, mint időben: holtak járnak az élők közt, kútba vetett csecsemők támadnak fel, meg nem született hercegi gyerekek járják az erdőket, s az is megtörténik, hogy aki elég szerencsétlen, a jövőre emlékezik. A világ és az idő tiltakozik a változás ellen, mely száz év távlatából az egyetlen lehetőségnek tűnik.

A nem fordított idő, tehát az előző világrend őrzője Illighaen, a hiedelmet üldöző, kísértetet leplező krónikás. Ő maga a tényekhez ragaszkodás, a csatákat-házasságokat-békekötéseket szorgosan lejegyzés, de még ő sem tud mindenre racionális magyarázatot adni (például a jövő eseményeit megíró kódexekre). A köztudottan civilizált mórok hódításában a felvilágosuláshoz vezető utat látja, fennhatóságukat szolgálatkészen fogadja s ajánlja magát, mint tudós és krónikás. Azonban egy olyan kultúrában, melynek elméi funkcionális időgépet álmodnak meg (ők mesterségesen fordítják meg az időt) nincs szükség olyan „értelmiségire”, aki Bizáncot, mivel soha nem látta, legendának hiszi. Illighaen léte a között: a régi világban „tanult fia egy tudatlan országnak” (39.), az újban képtelen megállni a helyét. Ott túl jó, itt nem elég jó. Felismeri, hogy az általa oly lelkiismeretesen végzett adatfeljegyzés haszontalan, hisz a világ, melyről szólnak, megszűnőben van s az utókor átengedi a múltat a feledésnek. Fölöslegességének tudata kimeríti és megtöri örökké kíváncsi szellemét.

A kusza események másik központi alakja Riolda, egyszerre király- és szolgálólány, aki szintén személyesen tapasztalja és képviseli a közöttet, az egyszerre ide sem, oda sem és ide is, oda is tartozást. Nem is csak az új meg a régi világrend egymásnak feszülésének köszönhetően, hanem identitásának kollektív és egyéni, sem kollektív, sem egyéni jellege miatt („se nem rajban, se nem egyedül.”) (93.) Nincs elég autoritása ahhoz, hogy független egyénként működni tudjon, s bár vágyik rá, olyan „raj” sincs, melynek tagja lehetne (álmában „egy csodálatos folyó fölött kering, hatalmas rajban, ezernyi hozzá hasonló kicsiny Rioldával.”) (98.)

Útja kísérteties hazájában, egy „átkozott” szigeten kezdődik, mely „egy világ a képzelet határán” (57.), ahol „a holtak lelke pár órára visszatér, hogy fogadja a gyászolókat” (13.), ahol a rabszolgák (a szorgok) meztelenül járnak, nem tudnak beszélni és nincs nevük. Apja fogoly ír katona, anyja violaszín szemű szorg lány pókhálómintás tenyérrel (a szolgavér téveszthetetlen jegyei), ám a királyi pár holtan született örököse helyett, rabolt királylányként nevelkedik, míg apja vissza nem „lopja” s Normandiába nem szökteti. Ott a hercegi pár kegyét élvezve, de csupán dadusként, fekete hajával a szőke normannoktól élesen elütően él, míg között-létét fel nem kezdi ismerni. A háború kitörésekor a menekülő normann hercegi családtól megszökik, az őt kereső Illighaen elől elillan, s szökevénytársával, Sjönnel (későbbi férjével) hónapokig rejtőzik, homályos tervük, hogy a „hazát” keresik. Többször is megpróbálja összehangolni önnönmagát a külvilág sztenderdizált értékrendszereivel, sikertelenül. Szerelemre és családra vágyik, de Sjön, bár szereti, nem elég jó hozzá – nem tud a misztikus szférával érintkezni (s így Riolda lényének fontos részével sem). Hiába rettegnek az átkozott sziget katonái kísértetektől és halált hozó szellemektől, Sjönt inkább foglalkoztatja az, hogy reggelizni szeretne: „igen-igen, a tenger iszonyatos, valóban, de ha egyetlen percre kimerészkednek, akkor halat süthetnek a trónteremben, és a kísértetek még csak észre sem veszik őket.” (263.) Riolda hosszú útja végén, immár fiatal anyaként foglalja el „méltó” helyét nevelőapja, Bandemag király utódaként, végre hozzá illő értékhierarchia része és csúcsa lehet. De vajon valóban méltó-e? „Otthon” nem túl lila a pupillája, nem túl fekete a haja és nem túl furcsa tenyerének pókhálószerű mintázata, de meztelen szorgok és félelemtől őrült katonák fölött uralkodik, párja a tengerparton kidobósat játszik alattvalóival, palotájának rozzant tetejét átutazó angolszász hajósok foltozzák. Első királynői megnyilatkozása az angolokhoz írt levél, melyben szívélyesen szigetére invitál „minden szorgos idegent”, aki „betelepülni kíván.” (269.) Mit tesz ezzel? Kikiáltja helyét a világban, talpra próbálja rántani, amit és akit lehetséges, vagy alámerül a céltalan udvari finomkodások mocsarában? Bravúrosan megfogalmazott levele (melyben a kopár, kísérteties szigetet mint jó földű, üdítő vizű, védett kikötőjű (268.) úticélt ajánlja) a gyűlölt dán és normann királynékhoz teszi Rioldát hasonlóvá, akik jól időzített elhallgatással és homályosítással érik el céljukat. Életét a misztikus szférában kezdte, a profán világban folytatta, a regény végén pedig ismét titokzatos szülőföldjén van, de minden arra mutat, hogy a „régi világ” ezen utolsó bástyája is szűnőben van a végtelenül realista Sjön befolyása révén. Riolda, olvasatom szerint, nem valósította meg tehát önmagát, nem „ért révbe”, hiába tért vissza hazájába királynőként, ez a haza már nem az, ami volt és többé nem is lehet azzá. Révbe érhetnek-e egyáltalán a Rioldák, vagy csak önámító révületbe?

A Fordított idő a „történő történelem” mesés krónikája. Amilyen világosan elhatárolhatók a múlt eseményei és korszakai a jelen kényelméből vizsgálva, annyira emberpróbáló a nagy léptékű változásokat folyamatukban megélni. Ha nem látszik az irány, amerre a világ éppen tart, többé nem a linearitás lesz az alapértelmezett időszemlélet, hanem akár a körkörösség vagy a fordított irány. Különösen nehéz helyzetben van az az individuum, akit a globális változás nem egyik vagy másik közösség kiegyensúlyozott tagjaként, hanem a között tapasztalójaként ér, akinek a jól ismert világban sem volt biztos helye. A Fordított idő a kiforratlan, de alakulóban levő individuum útja egy szintén (át)alakulóban levő világban, mely emlékezik arra, ami volt, s minden nap elhalasztott jövőként féli, reméli (és emlékezi) azt, ami lesz.

Bánki Éva: Fordított idő. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2015.