Költészet és arcrombolás

Bemutatkozó kötet esetében nemcsak a szerző, de az olvasó helyzete is bizonytalan. Stolcz Ádám Becsapódásának esetében ez hatványozottan igaz. Jól érzékelteti ezt a Térey János által jegyzett fülszöveg is, amely egymás után veti fel a kérdéseket, de megválaszolásukat az olvasóra hárítja, akinek – valljuk be – nincs könnyű dolga. A könyv főtémája ugyanis az agresszió, a lírai fő hős pedig provokatív és arcromboló nyelvi gesztusokkal kívánja sokkolni az olvasót. Nem is beszélve arról, hogy Stolcz a kortárs közbeszéd egyik neuralgikus pontjára tapint rá, amikor a kapcsolaton belüli erőszakot a férfi, vagyis az elkövető szempontjából mutatja be. Alighanem sikerült megteremtenie a kortárs magyar irodalom legellenszenvesebb (legprovokatívabb) lírai hősét, ehhez persze elidegenítő eljárások hosszú sora kellett. Versei gyakran kétértelműek, a parodisztikus olvasat lehetősége pedig szinte sosem zárható ki.

A szerző több videót is közzétett, melyeken saját műveit adja elő. Csillik Kristóf beszámolója szerint „szövegeinek jót tesz az előadás, érthetőbbek és emberközelibbek a költő szájából, mint papíron.”[1] A befogadási szituáció megértéséhez éppen az emberközeliség fogalma hoz közelebb minket. Az olvasó ugyanis nehezebb helyzetben van, mint a nézői befogadó, hiszen saját magának kell eldöntenie, milyen modalitást tulajdonít a szövegeknek. Stolcz pedig messzemenően visszaél ezzel a helyzettel, groteszk, többértelmű és zavarba ejtő szövegeivel – jó példát jelent erre a Beszámított veszteség. Éppen azért tud eredeti megszólalásmódokat létrehozni, mert  (ahogy Csillik megfogalmazása is sejteti) versei a papíron távolról sem emberközeliek.

A kötet nyitóverse, az Előszó több szempontból is Baudelaire-re emlékeztet. Erre a párhuzamra már az is alkalmat ad, hogy A romlás virágai is a ciklusoktól különválasztott, bevezető verssel indul. Mindkét szövegben tetten érhető egyfajta provokatív nyelvi attitűd, mellyel igyekeznek felpiszkálni az „álszent olvasót” (ahogy Baudelaire fordítója, Tóth Árpád fogalmazott), egyúttal arra is felkészítik, hogy az épp megkezdett kötet nem lesz könnyű olvasmány. Újabb közös vonás a személyiség sötét oldalához való vonzódás, az elfojtások, elhallgatások és a titokban tartott bűnök feltárására irányuló szándék. „Én állok feletted és most beléd mászok. / A gyűlöletet keresem, a legsötétebb tetted, a te »nem«-identitásod!” – írja Stolcz. (7.) Az aposztrophé alakzata újra és újra felbukkan, fokozatosan erősítve a retorikai hatást. Ez a folyamat már a kezdősorokban elindul: „Te is hallod? / Valaki nem zárta el jól a csapot. / Ki lehet az, aki már megint / nyitva hagyta?”

A versszöveg egy mindennapi, apró és bosszantó eseményt avat szimbolikussá. A nyitva hagyott csap képe értelmezhető az elfojtások feloldódásának szimbólumaként is. A kötet egyik visszatérő problémája, hogy a nyelvi tabudöntés mindig csak valamilyen elfojtás legyőzésével valósulhat meg, de az elfojtások ereje éppen abban mutatkozik meg, hogy újra és újra visszatérnek, elbizonytalanítva a beszélő szubjektumot (jó példa erre az Ellenállás vagy az Etűd). A távolból hallatszó vízfolyás a tiltott beszédfolyamat megindulásának válik szimbólumává. A csap mechanikus zárórendszere úgy szabályozza a víz folyását, ahogy a mindennapi tiltások és szabályok a beszédét. Arról sem feledkezhetünk el, hogy a mindennapi nyelvhasználat halott metaforái hányszor azonosítják a beszédet a vízzel – ahogy az előző mondatban is történik.

A nyitóvers utolsó egységében egy másik Stolczra jellemző képalkotási mód figyelhető meg, amely kohézió fellazításával a képzavar irányába tolja el a szöveget: „Az ütvefúróm beléd nyomom, és bár fel nem támaszt / súlyos kezem eldobolja mellkasodon, / rég utamban álló csontvázad fölé hajolva, / ezt a kinyomhatatlan és szívszorító fekvőtámaszt.” A képzavar szinonimái a görög eredetű katakrézis, illetve a latinból átvett abúzió. A katakrézist az teremti meg, hogy miközben a szavak közötti szintaktikai kapcsolat felismerhető, a jelentéstani viszonyban törés következik be. A latin abusio egyik jelentése ‘visszaélés’. Hasonló játszódik le a versben is: visszaélés az irodalmi nyelvhasználat lehetőségeivel. Másképp fogalmazva: a szabályok feszegetése és újszerű képalkotási módok keresése. Az abúzió a hatáskeltés eszközévé válik, groteszk és elidegenítő szerepet kap, ezt a  hatást az önrím is fokozza. Az Alakzatlexikon szerint az oda nem illő szavak használata is betudható katakrézisnek, ennek ellenére egy jelzőt továbbra is problémásnak tartok. Hiszen, ha valaki egynél több fekvőtámaszt csinált életében, feltehetően egyet fog érteni velem abban, hogy bár sokféle fekvőtámasz létezik, többek közt kinyomhatatlan is, a szívszorító jelző ebben a kontextusban túlságosan érzelgősnek hat.

A vers retorikai ereje abból fakad, hogy nem tudjuk meg, kire irányul az aposztrophé. A megszólított éppúgy lehet az (implicit) olvasó, mint a kötet női szereplői közül bárki. A hatást az is erősíti, hogy így az sem egyértelmű, kire irányul a verbális agresszió. A kötet majd’ minden versében szerepelnek hasonló megszólító alakzatok. Néhány szövegben szintén felfigyelhetünk erre a játékra, amikor a megszólított, azaz a nyelvi agresszió célpontja tulajdonképp bárki lehet (Gyomorszájba rúglak, Fojtószorítás, Most te jössz, Gyűlölet), így a beszélő ellenfele férfiként is elképzelhető. Más esetekben a nyelvi környezet világossá teszi, hogy a megszólított csakis női szereplő lehet. Két szokatlan hangvételű szerelmes versnek még ajánlása is van (Emberek tördelése, Akár a húscafat két fogad között…). Még ezek a szerelmes versek sem lehetnek mentesek a borúlátó és groteszk ábrázolásmódtól, így kézenfekvőnek tűnik, hogy ismét Baudelaire-rel állítsuk párhuzamba Stolcz kötetét, de a hasonlatot ezúttal egy másik versére, A dögre hegyezzük ki.

A Becsapódás három nagyobb egységből épül fel, a nyitó ciklus az Első benyomás címet viseli. A ciklus szövegeinek az az egyik fő kérdése, hogy a lírai szubjektum hogyan képes pozicionálni és felépíteni önmagát. Olyan költői bemutatkozásként olvasható, amelytől nem idegen az önironikus látásmód. Fontos témát jelent a testiség és szexualitás –  a kötetnek ebben a részében még nosztalgikus felhangok nélkül. A ciklus első verse, az Én vagyok a férfi  is az önmegmutatás és az énteremtés igényével lép fel. Az önmegmutatás ugyanakkor ironikus és parodisztikus is, hiszen a szöveg egy irreálisan nagyra növesztett és már-már komikusan elembertelenített költői ént szólaltat meg. Az agresszív nyelvi gesztusok néha parodisztikusnak („Aki kitöri a nyakad, ha a fejedet elcsavarja…”), máskor komolynak hatnak („Én vagyok a férfi, / én vagyok az állat, / aki mindig visszaüt / jóval erősebben nálad…”). Érdekes párhuzam, hogy a Tankcsapda egyik dalában szintén előkerül az „én vagyok az állat” tagmondat. Persze Stolcz költői világától egyáltalán nem áll távol a populáris kultúra elemeinek ironizáló átvétele, ezt a nyitóvers ütvefúrós jelenete is megerősíti, ami leginkább a kis költségvetésű horrorfilmek dramaturgiáját idézi fel, egy másik szövegben a western kerül elő (Legközelebb). A groteszk-ironizáló látásmód a vers utolsó egységében válik uralkodóvá, amikor a lírai beszélő hirtelen visszaretten az eddigi provokatív beszédmódtól és magyarázkodni kezd, amivel megváltoztatja a szöveg modalitását: „Persze ez csak vicc volt, / tőlem nem kell félni / nem vagyok én beteg / de én vagyok a férfi…” (11.) Ez a hirtelen tónusváltás a kötet záró versével állítható párhuzamba (Becsapódás): „Bocsánatot kérek! / Azaz dehogy kérek!” (68.) A lírai szubjektum ezekkel a megnyilvánulásokkal saját szerepét is átértelmezi, miközben a provokáció és a megbánás nyelvi regiszterei között ingadozik. Az  Én vagyok a férfi  utolsó egységében a beszélő ironizálva bontja le az eddig felépített énkonstrukciót. A modalitás bizonytalanságának, a félelmetes és a nevetséges közötti határ elmosódásának, vagyis a groteszk esztétikai minőségének felismerése egyúttal fel is vértezi az olvasót a kötet későbbi részében uralkodóvá váló agresszió ellen. A nagyra növesztett és heroizált lírai én a fiatal Ady költészetére emlékeztet, de fontos különbség, hogy ez a költői én torz módon heroizált és jóval bizonytalanabb, mint Adyé. Ez a bizonytalanság magyarázza a szöveg hirtelen regiszterváltását is. A Visszafogott ember vagyok  hasonló ellentétre épül, de ebben az esetben nem a versen belül következik be a regiszterváltás, hanem a ciklus többi szövegéhez képest hat újdonságnak a rezignált és önironikus hangvétel. 

A ciklus verseit a testiség és a szexualitás ábrázolása is Adyhoz közelíti. „Véres hús-kapcsok óvnak, / Amíg összefonódnak: / Kékes, reszkető ajkunk.” – írta Ady. Stolcz mintha épp ezekre a sorokra felelne: „Akár a húscafat két fogad között, / együtt vagyok veled.” (17.) Az Akár a húscafat két fogad között… első nagyobb egységében rendkívül érzékletes módon bomlik ki a központi fog-motívum metaforikus jelentésrétege: „A fehér tömbök árnyékában, mint egy huligán csövelek. / A romlottakat falfirkákkal szúvasra tetoválom, / minden szavad mögött ott lesz / a visszhangos alvilágom.” A következő versszakban folytatódik a jelentésbővülés: „…a fogsorod torát követő koronázási ünnepségnek / külön örülök majd.” A vers második fele viszont elszakad ettől a remekül kiépített motívumrendszertől és a szöveget a giccshatáron bőven áteső, parodisztikus irányba mozdítja el, ezt a részt jóval gyengébbnek érzem az első két versszaknál.

A kötet második ciklusában (Baj) az agresszió jelenléte jóval hangsúlyosabb, a nyers szexualitás helyét viszont a nosztalgikus-melankolikus beszédmód veszi át. A ciklus  (és az egész kötet) legerősebb versét számomra az Emberek tördelése jelenti. Ez a szöveg úgy viszi végig a saját összetett motívumrendszerét, hogy a katakrézisek egy pillanatra sem válnak zavaróvá, hanem mindig továbbgondolásra késztetnek. Ebben a szövegben is működik a Stolczra jellemző elidegenítő eljárás, pedig a lírai beszélő itt a lehető legszimpatikusabb arcát mutatja: „Nem is haragszom én, / rajtam csak a csatornázás ronda. / Az is csak akkor, / ha kidagadnak a fejemen az erek.” (34.) Mintha Stolcz kínosan ügyelne arra, hogy az olvasó egy pillanatra se érezzen szimpátiát a lírai főhős iránt. A kép a következő szakaszban újabb jelentésréteggel bővül: „Akár a csöves, /  akire rágyújtottak egy bokrot az éjjel. / Ha jössz, / érhálózatom égő csipkebokrából figyelek.” Ez a bibliai asszociáció újraértelmezi az eddig kibontott szimbólumrendszert, miközben megnyitja a szent és a profán létmód közötti határt.

A fog-motívum ebben a szövegben is felbukkan: „Ott állsz te is közöttük, fehéren. / Mint egy Ku-Klux szeánszot / lehet őket kivenni, / ahogy a szájban állnak félkörben a fogak.” A motívum újra és újra előkerül a kötetben, beépülve a versek bonyolult szimbólumrendszerébe. A Gyűlöletben például: „A pár maradék fogadat is, / a fogszabályzód bilincsével, / a huzatos mosolyod fegyházába zárom.” (63.) A visszatérő motívum pszichoanalitikus szimbólumként is felfogható, Freud szerint a pszichoszexuális fejlődésben az első fogak megjelenése után agresszív, szadista impulzusok keletkeznek, amelyek az orál-szadisztikus fázisban teljesednek ki.[2] A fogakat tehát agresszió-szimbólumként ismerhetjük fel. Azt is meg kell említenünk, hogy Freud értelmezésében az álombéli fog kihúzása vagy kihullása a kasztrációt jelképezi (ehhez a gondolathoz Ferenczi Sándor és Sugár Miklós is csatlakozott).[3] Ez a megközelítés segítséget nyújthat a versek értelmezéséhez, hiszen gyakran esik szó kiütött vagy sérült fogakról: „Úgy ütöm a fejed, / hogy lásd, a repülő fogak // (…) // az ökörnyálból húznak / majd kondenzcsíkokat.” (52.)  Máskor pedig: „…kicsúszik az állam és kiesik a fogam, / mert nincs több súrlódás a fogcsikorgatásban.” (50.) Bár a pszichoanalitikus megközelítés nem alkalmazható kizárólagos módszerként a kötet értelmezéséhez, ebben az esetben nem érdemes figyelmen kívül hagyni.

Az utolsó ciklusban (Elvágódás) a harag mellett a kiszolgáltatottság és a fenyegetettség érzése válik meghatározóvá. A Jó nő voltál szövegében éleződik ki a kötetben a legerősebben a férfi és nő közötti ellentét, ami végül a tragédiához vezet. Stolcz szövegeinek test-reprezentációs változatai – egyáltalán nem meglepő módon –  általában a nő törékenységét, és a férfi erejét, illetve a nagyobb erőből fakadó autoritását hangsúlyozzák: „Jó nő voltál akkoriban, / amikor még együtt voltam veled. // De beszóltál: beszélhetnénk? / Én érdeklődtem: mi van? / Majd fejtetőre állítottam a homokóra-testedet.” (54.) A kapcsolaton belüli erőszakot, ami idővel tönkreteszi a női szereplőt, a szöveg egy érzékletes metaforán keresztül ragadja meg: „Egy pofonnal mindent összetörtem, / látom: az ujjlenyomataim redőnye / egy csattanással az önbizalmadra zárul.” A vers zárlata a groteszk felé közelít, mikor az időközben elhízott nő testi leépülését mutatja be. Talán ez a szöveg az, ahol a legerősebbek az elidegenítő eszközök, ahol az olvasó a legnagyobb távolságot érezheti a saját igazságérzete és a lírai beszédmód között.

Az utolsó ciklus verseiben a beszólás és a provokáció nyelvi gesztusai minden eddiginél fontosabb szerepet kapnak (Most te jössz, Gyűlölet, Most belekötnék). A beszólás nyelvi gesztusa arcromboló beszédaktusnak minősül, azaz súlyosan sérti a megszólított tekintélyét. Az agresszív nyelvi attitűd általában a dominancia lerombolására és/vagy megszerzésére irányul, a kötet főhőse sem mentes ez alól. Stolcz mindig vigyáz arra, hogy az olvasó egy pillanatra se azonosulhasson a versek lírai hősével. A beszélő gyakran állati attribútumokkal ruházza fel magát, néha saját magára irányítja az arcrombolást, hogy utána annál keményebben ostorozhassa a megszólítottat, önjellemzése általában ironikus és nem túl bizalomgerjesztő: „Arcom pofátlanul ragyog.” (32.)

A provokatív nyelvi attitűd végig jellemző a kötetben. Néha groteszk, néha félelmetes, néha átcsúszik a modorosságba. A kötet legerősebb szövegeiben bontakozik ki Stolcz összetett és a katakrézis felé hajló képalkotása (Visszajövök, Becsapódás, Emberek tördelése). A Beszámított veszteség szintén a kötet legjobb szövegei közé tartozik, de nem a képalkotás, hanem a versretorika összetettsége miatt. A katakrézis szerepének megítélésekor nincs könnyű dolgunk. Tekinthetnénk hibának is, néhány esetben valóban zavarossá válik a szöveg, így például a nyitóvers utolsó versszakában. Derrida szerint viszont a katakrézis képes új jelentések kikényszerítésére, Foucault pedig egyenesen úgy vélte, hogy minden költői kép és retorikai alakzat belőle származik.[4] Amikor tehát a katakrézis fogalmát használtam, nem hibák felrovása volt az elsődleges célom, hanem egy újszerű képalkotási mód bemutatása.

Mert Stolcz valóban egyedülálló költői eszközöket alkalmaz: erős versretorika és arcromboló költészet.

Stolcz Ádám, Becsapódás, FISz – Apokrif könyvek, Budapest, 2016.

[1] Csillik Kristóf: A fejbe ragadó sorok költészete, Apokrif online, https://apokrifonline.wordpress.com/2016/06/26/a-fejbe-ragado-sorok-kolteszete-beszamolo/.

[2] József István: Fejlődéspszichológia, http://janus.ttk.pte.hu/tamop/kaposvari_anyag/jozsef_istvan/a_fejlds_pszichoszexulis_megkzeltse.html,

[3] Petar Klajn: Sugár Miklós és a szerbiai pszichoanalízis fejlődése, Thalassa, 1997/2-3, 129–153, http://www.mtapi.hu/thalassa/a_folyoirat/e_szovegek/pdf/(08)1997_2-3/129-153_Klajn_SugarM-rol.pdf,

[4] Bollobás Enikő: A katakretikus jelentésbővülésről — adalékok a jelentésváltozás tropológiájához, http://seas3.elte.hu/VLlxx/bollobas.htm,