Az örökkévalóság utolsó káeurópai változata

Talán Mészöly mondta volna – remélem, hogy ő, ha nem is pont így – még valamikor a kilencvenes évek derekán, hogy „ezt a meccset már nem élem túl”. És valóban, Mészöly belehalt, még ő is belehalt, a meccs pedig folytatódik, fut a sokadik hosszabbítás, halasztódik bele az örökkévalóba, sőt létrehoz, termel magának igényei szerint másfajta, tartósabb örökkévalót, azt az örökkévalót, ahol a világ 90 százaléka – mint örök kispados, pótolható csereállomány, élethordozó – szakadatlanul a puszta túlélésért, a jövő ígéretéért és az örök élet titkáért húzza az igát, ételért, vízért, hajlékért, gyermekekért, unokákért, míg a hátramardt 10 százalék birtokolja a világ vagyonának 86 százalékát (vö. Borbély András: A fényűzés végnapjai).

Mészölynek van egy nagyszerű rövidprózája, amit csak mostanában olvastam, kicsit későn, de még időben talán. A Sólymok csillagvilága állatok, vadászsólymok röp-, illetve egy solymász, Lilik életpályáján keresztül mutatja meg azt a masszív biopolitikai fordulatot, amit a fölszabadulás színeiben importált, máig is ezekben a színekben forgalmazott szabad piac és globális kapitalizmus hoz Kelet-Közép-Európába. És itt nem csak, sőt elsősorban nem Kelet-Közép-Európa humanoid népességére szabad gondolni, de azt gondolom, mindenre, ami él és élet, ami hús ebben az övezetben (természetesen a növények húsára is). Mészöly nem allegorizál, nem virtualizál; az, hogy expilcit kapcsolatot feltételez, létesít állati és politikai között, nála nem példabeszédhez vezet, nem áldozza be másodjára is az eleve beáldozott állatot a humán okítás oltárán. A Sólymok csillagvilága semmivel sem kevésbé a kerecsensólymok története, mint a Liliké. Az, hogy történetük összeér, egymásba gabalyodik, hogy szinte azonos, nem azért van, hogy egyikben (az általában „súlytalanabbiknak” ítéltben, az állatiban) metaforizálódjon, megemelkedjen a másik (a „súlyosabbnak” ítélt, az emberi), hanem mert strukturális értelemben ugyanazt a lent-helyet tartják fenn számukra, a testük számára a különböző elnyomó rendszerek.

Az utolsó epizódot emelem ki: „Rejtett ráérzés lehetett, hogy akkor a régi ohati solymásztelep helyét látogattuk meg. Eljátszottuk a rekviemet, mint Újfalvy Sándor, az erdélyi mágnás, aki összegyűjtvén halála előtt a kiterjedt nagycsaládot, disznót, birkákat, szárnyasokat vágatott, süttetett, főzetett gazdagon, s ő a felpárnázott ágyból, a szélesre nyitott ablakon keresztül, fejedelmien végignézte a fegyelmezett és ünnepélyes sürgés-forgást, tanácsokat adott, hogy mit hogyan csináljanak; és sorban magához hívatta őket elbúcsúzni, ifjakat, véneket, gyerekeket, vemheseket és nem vemheseket, s mindenkihez volt egy útravaló szava… Aztán útra kelt. Liliknek nem volt gyermeke, utolsó mohikán volt. A solymásztelep már rég belejellegtelenedett egy új természeti rendbe, magyari módon elhanyagolt nagyüzemi liba- és pulykatenyésztő placc lett belőle. Egy idősebb s egy fiatal pásztor felügyelt a kiszemelt áldozatokra, míg meg nem érkeztek a ketreces teherautók. Semmi nem emlékeztetett már az egykori telepre. Még az enyhhelyet adó bokrosok, csenderesek is eltűntek, az emlékezetbe bevésődött domborzati véletlenek, gödrök, töltések, fasorok, akácos oázisok is átrendeződtek – a fölismerhetetlenségig. Az öreg pásztornak rémlett ugyan valami, hogy itt valamikor sárból döngölt szállások voltak és ragadozó madarakat neveltek állami felügyelet mellett. Ennyi. A talajvíz, az időjárás, az irányítható butaság és szűklátókörűség tömegtermelés-központúan ellibásította a tájat, az egyre kiszolgáltatottabb tudatot és igényt – és továbblapozott az Idők Könyvében. Még ott botladoztunk egy jó órát, aztán szótlanul visszamentünk Fegyvernekre, hogy még időben ott legyünk a saját halálunknál.”[1]

Yun Feng

Az egykori solymásztelep, ami – folyton megtépázva ugyan, veszteségekkel és áldozatokkal – túlélt egy világháborút, és túlélte a kommunizmust, a 89-es rendszerváltás után pulykahizlaldává válik. Amikor Lilik hazatér a frontról, a sólymait ott találja a helyükön, a fatönkökön gubbasztva, mert egyszerűen vannak olyan szférák, amelyeket még egy globális háború is érintetlenül hagy – nem szentségüknél fogva, vagy mert puszta életükkel tiszteletet parancsolnának, hanem mert egyszerűen érdektelenek a számára, mert a világháborúk globalitása a maga nemében őriz faji, szociális és geopolitikai partikularitásokat (vannak számára érdektelen, stratégiailag kevéssé jelentős övezetek, stratégiailag érdektelen, kevéssé kiaknázható, hadi tőkévé nem váltható állatfajták és társadalmi rétegek, egyszerűen nem érdekük mindenhová behatolni, ahogyan például egy telefon- vagy egy internetszolgáltatónak az). A 48-as fordulat már nem kegyelmez Liliknek és a sólymainak, arisztokratikus kedvtelést lát benne a hatalom. De átverekedik magukat ezen a bő negyven esztendőn is, éheznek, lerongyolódnak, peremekre száműzik és zaklatják őket, dokumentumfilmekben parádéznak aprópénzekért, de a solymásztelep végül is megmarad, mert még a klasszikus értelemben véve totalitarista rendszerekben is van annyi hiúság, naivitás, ostobaság, játékosság, annyi ellenőrizetlenül hagyott vagy megtűrt tér, gesztus, hogy amikor Lilik híres szovjet sólymászok képeivel tapétázza ki a telep folyosóját, ideig-óráig megkegyelmeznek neki az elvtársak.

Persze nem kell és nem is szabad félreérteni, ez nem valamilyen archaikus vadság vagy bűnbeesés előtti állapot nosztalgikus dicsőítése, és nem is az elmúlt rendszerek fölmentése. A sólymok kíméletlenül szedik zsákmányaikat, Lilik pedig a puszta életben maradásért lop, csal, hinti a port, ígér, hazudik, eközben kegyetlenül nélkülöz. Ha pedig Lilik időnként mégis a szabadság emblémáiként ideologizálná a sólymokat (ami egyébként ritka, hiszen Lilik világa sokkal korporeálisabb annál, hogysem túl gyakran emblematizálásra ragadtatná magát), az elbeszélő ellensúlyozza, például azzal, hogy háborús tapasztalataira hivatkozva újrapolitizálja, visszaviszi a társadalmi kérdések sorába az ember–non-humán viszonyt: „Mikor az aggodalmas gonddal megszervezett mészárlásból, fogságból hazakeveredtem, s gyanútlanul kivonultam az első szarvaslesre, megtörtént az árulás. Úgy emlékszem vissza erre az estére, mint a bűnbeesés inverzére. Az ártéri tisztás holdfényben, én erős lombsötétben a magasleshelyen, a bika pedig – a lassított felvételek ünnepélyességével – engedelmesen sétált be a lapos célgömb fókuszába, s legelni kezdett. Méltósággal időt hagyott; meglehet, hogy ez volt a kölcsönös létszünet kegyelmi kihívása? Mindenesetre leengedtem lassan a puskát: akkor lett világos, hogy ez többé nem megy nekem.”[2]

Aztán jön 89-90, jön a változás, az irgalom, és nincs többé solymásztelep. De a kapitalizmus nem egyszerűen elpusztítja vagy megsemmisíti ezeket az állatokat (hol volna így e vékony húsú, szíjas állatokban a haszon), nem egyszerűen fölszámolja a solymásztelepet, hanem egy jól kigondolt biopolitikai projekt keretében elzsírosítja, földhöz, röghöz köti, odaláncolja a hizlalás tehetetlen örökkévalóságához, addig gyömöszöli le erőszakkal torkukon a felproteinezett tápot, míg e mesterséges, olcsó gravitáció ténye ki nem öli belőlük a megemelkedés vágyának írmagját is, míg már a ketrecet és terméklétet valódi, önként vállalt otthonnak-oltalomnak, egyedül való valóságnak és valódi jövőnek nem érzik. A telep pedig, melyhez korábban szorosan hozzátartozott a valamelyest mindig is felügyelhetetlen, kontrollálhatatlan, csak temporálisan bevehető, burjánzó légtér, egy csapásra kétdimenzióssá változik, az „előmunkálás” lapos és szemmel tartható munkaterepévé, futószalaggá.

Nyugat-Európa iszonyodik a vértől, az erőszaktól, a mészárszéktől, a vágóhídtól a hizlaldáktól és elfekvőtől. De étvágya változatlan, madarat akar enni, marhát és disznót akar enni, s ha enni akarja, abba valahol valakinek bele kell mártania a kést. Keletnek és Kelet-Középnek, Káeruópának és Kákáeurópának. Felmérések szerint az európai szcénán belül Magyarország a mai napig élen jár a haszonállatok szállítására vonatkozó előírások figyelmen kívül hagyásában. Néhány „őrült” állatvédő időnként kamionokhoz láncolja magát, de ezen felül tulajdonképpen senkit nem zavar.

Tizenöt éve annak, hogy Mészöly valóban belehalt ebbe a meccsbe, s most valahogy Mészöly nélkül kellene mondani azt, ami van.

Azt, hogy Kolozsváron 2017 első hónapjaiban egy menhely megszűnése nyomán ezer állatot fognak (ha szerencséjük van) tűvel halálba küldeni, csendes tömegmészárlás lesz, olyan, amit néma beleegyezésünkkel hajtanak majd végre depolitizált aktorokon.

Azt, hogy a Láthatatlan Kollégium Menhelyek mint nemhelyek nevű műhelye és aszem.info közzétett ezzel kapcsolatban egy szolidarizáló tiltakozást, hogy próbált javaslatot tenni a megtűrt, depolitizált állat helyzetének másfajta, társadalmi-politikai regiszterben való újrafogalmazására és újragondolására, ami úgy tűnik erdmagyar közegben alig 15-20 embert foglalkoztat.

Azt, hogy november 29-én Kolozsváron valaki úgy márthatta meg a kést egy kutyában a gazdája szeme láttára, hogy ez gyakorlatilag a nyilvánosság ingerküszöbét meg sem súrolta (tudtommal egyetlen kolozsvári napilap, a Szabadság tudósít róla – kéthetes késéssel, vö. http://szabadsag.ro/-/kutyat-oltek-meg-tettes-kerestetik).

Azt, hogy október 12-én Szebenben ismét kilőttek egy medvét, hogy „most, mikor úgyanúgy, mint mindig, / lefőbb ideje [lett volna], hogy”, ismét nem ért célba az a kurva altatólövedék, hogy megint az éles tölténynek volt szabatosabb az útja, hogy megint az emberélet volt a súlyosabb, hogy az állat ismét a behatoló metaforájává válhatott, hogy a halott állattesten még mindig élősködőként csügghet a sajtó (konkrétan az a dilemmám, hogy ezeknek az állatoknak még a tetemét is széthordja, feléli az entertainment-, illetve infotainment-biznisz, jóllehet például az emberi holttestek vizuális megjelenítését viszonylag szigorú sajtóetika szabályozza).

Azt, hogy egy magyar írószervezet, amelynek magam is tagja vagyok, azzal a „vaskos poénnal” hozakodik elő, hogy Csáth Géza nevével díjat alapít a kákáeurópai író állattá züllesztése, dehumanizálása ellen tiltakozandó, a díjazott pedig egy disznóvá züllesztett fél disznót hurcol végig a budapesti Balassa János utcai neurológiai klinikától a Gólya presszóig. (Mellesleg utólag is köszönöm az írószervezetnek, hogy a Fb-borítóképe gyakorlatilag azóta is egy húsfeldolgozó üzem, ami egyre kétesebbé teszi számomra, hogy mi közünk egymáshoz.)

Számomra úgy tűnik – sajnálom, ha ünneprontó vagyok –, hogy ezzel lassan az örökkévalóság utolsó káeurópai és kákáeurópai változatához érkezünk. Európa alulpolitizált, strukturálisan az externalizált szeméttározó és a mészárszék szintjére züllesztett aktorai (Káeurópa és részint Kákáeurópa országai, amelyek némi bagópénzért átvállalják nyugati szomszédaiktól a radioaktív hulladékot és a nagyüzemi mészárlást) kínozzák, alul- és depolitizálják, vagy egyszerűen csak „halni hagyják” a Föld legalulpolitizáltabb aktorait, az állatokat.[3]

Nem tudom, hogy lehetne pontosan, pátosz nélkül zárni az utolsó, egyre szélesebbre tárulkozó örökkévalóságot. Mészöly végül is csak félig halt bele. Mészöly és Mészöly munkássága – ahogy Peter Sloterdijk mondaná[4] – az „emberpark” része. Intézett hozzánk néhány nagyszerű „levelet”, az egyikben épp azt üzente, hogy pusztulás vár rá, egy másikban pedig éppen azt, hogy még pusztulás sem vár az állatra. De végtére is megírta, „intézte”, mi meg jó humanistákként kibetűzzük. Karácsonykor viszont gondoljunk azokra, akik majd egészen belehalnak, akik ezt a meccset már egészen nem élik túl, vigyünk ételt a menhelyekre, hideg van, gyengék és fáznak az állatok. Aztán szótlanul haza, „hogy még időben ott legyünk a saját halálunknál”.

Yun Feng

[1] Mészöly Miklós: Sólymok csillagvilága. In. Uő: Oh, che bella notte! Novellák. Pont Kiadó, Budapest, 1997, 193–194.

[2] Uo. 131.

[3] Szerkezeti szempontból a jelenség kísértetiesen emlékeztet az argentinok egyik híres nemzeti projektjére/epizódjára, „a sivatag meghódítása” néven ismertté vált hadiakciók sorára. Ezek a hadjáratok az 1870-es, illetve 1910-es évek között zajlottak, elsődleges céljuk a pampák indián népességének kiűzése, kiirtása volt, az argentin nagybirtokok kialakítását célzandó. Mindez ugyanakkor a nemzeti tudattal nemigen rendelkező gaucsó haderő zsoldon történő fölvásárlásával történt. Az argentin nagybirtokok megalapítása, Argentína századfordulós gazdaságpolitikai törekvései kvázi egy csapásra irtották ki az ország indián és gaucsó közösségeit, ezt pedig nagyjából a „maradék” „maradék” ellen hangolásával tudták kivitelezni.

[4] Ld. Peter Sloterdijk: Az emberpark szabályai. Válasz Heidegger humanizmus-levelére. In Jelenkor, 2008. október, 1026–1040.