„Semmit a világon nem” (Nádas Péter: Világló részletek)

A Világló részletek első olvasásra magával ragadja a befogadót.  Családtörténet, korszakrajz, az íróvá válás prousti kalandja, mondatok elsodró folyama, az emlékezet működésének aprólékos feltérképezése, sorstörténet, sorsok története a nádasi életmű, annak saját bevallása szerint, gigászi záróköve. Megtörik, -botlik, -bicsaklik ugyanakkor az áramlat egyes folyamatosan ismételt elemeken. Sok – talán túl sok – mindenről tudjuk meg, hogy hány évtizeddel később értette meg az elbeszélő.

Kivételes művet kapunk a kezünkbe. Ám hogy mitől kivételes, azt komoly dolog kideríteni. Nádas? (az elbeszélő) célja az, hogy a lehető legpontosabban, a valósághoz maradéktalanul hűen beszéljen tárgyairól. Emellett, sőt talán leghangsúlyosabban az írói mesterségről szól a szöveg. Már a legelején megjelenik a stratégia összefoglalása: „a jelenet részleteihez […] óvatosan visszatérek, újrajátszom, ízlelgetem és értelmezem, s ettől újabb és újabb részletek nyílnak ki egymásból és más részletekhez kapcsolódnak […].” Nyíltan és burkoltan megszámlálhatatlan alkalommal tűnik fel az írás leírása, beszél írói mintáiról (Proust, Mann, de számára is meglepően még jobban Babits), de nagyapja mesterségében, apja magyarázataiban is ezt látjuk, sőt egy idő után már paranoiásan mindenben ezt keressük. Ugyanakkor az ismétlés, bár gyötrő, nem válik redundánssá, hanem a kimondhatatlan kimondásának iteratív próbáit, azok végtelen sorát látjuk magunk előtt. Hiszen a fentebbi idézet is közhelyes bemutatása lehetne az írói munkának. Máshol ugyan jóval érdekesebb lehetőségekkel találkozunk, például ahol a fotó előhívása bír megvilágító erővel, vagy ahol az emlékezés szerkezete a konspiratív mozgalmak hálójával fonódik össze, de az önreflexív motívumok már repetitív mivoltuk miatt is relativizálódnak, ugyanakkor így, és csak így tesznek szert igazi erőre.

Az emlékezet szerepe – mint a fentebbiekből is kiviláglik – kulcsfontosságú a műben. Az alcím – Emléklapok egy elbeszélő életéből – is azt mutatja, hogy szorosan összefonódik az írás folyamatával. Jellemzően, mintegy magától értetődően, az emlékezés folyamata jelenik meg egy mű létrehozásának alapjaként, és az emlékek összekallózása, rendszerezése, ellenőrzése, alátámasztása, megformálása hoz létre egy művet – a szóban forgót még tematikus szinten is. Szerkezetileg úgy épül fel, hogy egyes emlékek hosszú értelmezésének tömbjeit folyamatosan át és átjárja az egész művet adó emlékezetanyag, illetve a már meg nem írt felnőttkor is alkalmanként ideutalódik. Budapest ostromát követően így például hosszú időn keresztül (és nem az elbeszélt időről van szó) olvashatunk az országgyűlési képviselő elődökről, egy gyermekkori barátságról, a felmenők történeteiről, vagy egy rokon kislánnyal való kalandokról, ezekkel együtt pedig megjelenik a tiszaeszlári vérvád, az ortodox zsidók zárt közössége, a Le Verde-i láger, az íróvá válás alapjai.

Az elbeszélő az emlékezet kapcsán szembesül azzal a problémával, amivel egy huszadik század Budapestjéről szóló műben szembesülni kell. Az elhurcoltak, megkínzottak, kiirtottak történetét megírni felelősség és lehetetlen küzdelem. Ennek a küzdelemnek paradigmája és jele a holokauszt. Az irodalomtörténet során számos megközelítéssel próbálkoztak már, a megírhatatlanság inkább félre, mint értett adornói maximájától a hermetikus költészeten át a szakrális hagyomány átírásáig. A narrátor az első nemzedéket jellemző utat választja, és dokumentumok, helyszínek, emlékek és memoárok megszállott kutatásán és szigorúan pontos olvasatán keresztül próbál eljutni az emberiség történetének nullpontjához. Ugyanakkor nem tudja vállalni mindenki tanújának szerepét, írása egyes individuumok, individuális események hordozójaként tud csak megjelenni. Ezek farkasgúzzsal vannak hozzápréselve az elbeszélő sorsához, a születése napján történt haláltábori mészárlástól sem ő, sem a szöveg nem tud szabadulni. A Párhuzamosok is küszködik a problémával – ott talán a történetköteg nyíltsága jelenthetett még valamilyen kiutat – itt azonban a legkegyetlenebb szétírás történik, a befogadó, de a szerző és a szöveg sem menekülhet. Bátortalan referenciával élve az életrajzi szerzőre, az öngyilkosság racionalizálhatatlan, valahogyan csak megtörtént[1] megúszása csakis paradox, már mindenekelőtt kivihetetlen megoldási kísérletét eredményezheti a tanúsított holokauszt oximoronjának. És kitágítva ezt, az emlékirat egészében véve célra vihetetlen célra tartás, meggyőző darabja egy olyan oeuvre-nek, amelynek nagyepikája egy családregény végével kezdődött, és emlékiratok párhuzamossága határozza meg.

A táborok bejárása és a történelmi források vizsgálata megidézi W. G. Sebald munkásságát, aki egy másik úton a huszadik század tragédiáinak a dokumentarizmust és a fikciót keverő egyik legsikeresebb szerzője. És ezzel kapcsolatban merül föl az a probléma, hogy a fotós Nádas Péter művében miért nem kamatoztatta tanult szakmáját, A valóság lehető legtökéletesebb feltárását célozva, mikor annak az alcíme is erre utalhatna. Az egyéb forrásokat illetően is, ha halványan, de felderenghetnek bennünk kérdések. A kulcsot talán az adja meg, ahogyan a fotózásról beszél a narrátor, egyes helyeken az emlékek kezelésének módjára és az elbeszéléstechnikára való analógiaként lehet olvasni. Az írás szigorúsága ellenére a fiktív elbeszélések jegyeit is magán viseli, minden szélsőségessége ellenére határterületet képez egyes emlékezeti hagyományok, utak között. Mikrotörténeti perspektívája mindenesetre korleírásként is sokat adhat egy átlagos olvasónak – köztük a recenzensnek is.

Mezei Virág munkája

Folytatva a pontosságnál, nehéz megmondani, hogy mi teszi különlegessé a művet, hiszen a személyes történet megírásában a családtörténet, a történelem, a vallási és kulturális tényezők keveredése és viszonya, szorosabban a huszadik század történelmi tragédiái és diktatórikus rendszereinek működése az önéletírók – és végső soron mégiscsak erről beszélünk – örök témája. Talán a már kevésbé elragadott második olvasat leplezi le a már fentebb is sejtetett sajátosságot, a mű töredékessége, konstans szerkezete egy szétírt, feldarabolt, de mindenekelőtt összebarkácsolt teljességet leplez. A referenciák és kapcsolódások megértését véve feltehetően még a tizedik olvasat is hozzáadott értékkel bírna, ugyanakkor a korpusz egy olyan zárt egész tömböt képez, amely nem végtelen történetek örökké szálazható hálóján kínál csomópontok közötti bolyongást, hanem egyetlen pontként (gubancként) vágja a befogadó arcába a megfoghatatlant; a korábbi nyíltság áramlata felől szélárnyékba csapódik a hajó, ami már az életmű kezdetekor is egy izlandi zátonyon vesztegelt.

A szövegben (fel)világló részletek tehát sajátos szerkezetet (zárványt) képeznek, ám az előző bekezdés elején felsorolt társadalmi és egyéni tényezők sokkal inkább beilleszkednek egy nemrég kezdetét vett magyar nyelvű hagyományba, melyet Borbély Szilárd Nincstelenekjéhez (2011), vagy Vida Gábor Egy dadogás története című kötetéhez (2017) lehet kötni. Bár akár Dragomán György regénye, a Fehér király, vagy például Nádas első regénye felmerülhet, itt a világhoz való viszonyban elemi különbséget látok, a kérdések nem egy narratív vonal mentén nyilvánulnak meg, hanem egy Descartes-i koordinátarendszerben felrajzolhatatlan függvény köré szerveződnek a szöveg szintjei. A természetéből következően számtalan módon megközelíthető működés egyik domináns szervezőelve a hatalom diskurzusa, az ennek irányából történő olvasás tehát revelatív erővel bírhat. A hatalom minden szinten megjelenik: a családban, az osztályban, barátok közt és a vallásban, a földalatti kommunizmusban, majd az államszocializmusban. A rokonokat a konspiratív mozgalom tagjaiként ismerjük meg, akik a dicsőséges felszabadulás után szépen lassan összetörnek, az anya összeomlik és meghal, az apa öngyilkos lesz, felesége nővérének emlékezetét a burkolt cenzúra törlésektől és átírásoktól már foszladozó palimpszesztjévé teszi. Az elnyomó politikai hatalom működése azonban nem csak közvetlen nyomásgyakorló erőként tűnik fel a család életében, struktúrája reprezentálódik is abban. Ennek kifejtése már egy teljes kutatás feladata lenne – feltehetően lesz is – de vessük figyelmünket arra, ahogyan az autoriter kormányzás alatt élő apai nagyapa tiltással és büntetéssel fegyelmezi gyermekeit, majd az irányításba a bevonó szeretet komponensét is bevonó szocializmus hatalmi harcaiban és csődjében megtörő szülők hogyan alakítanak ki jóval bonyolultabb rendszert otthon (természetesen nem az államhatalom másolatáról van itt szó, inkább egy illúzió megtöréséről).

Az olvasó megtalálhatja a helyét ebben a világban, hiszen a szöveg bármelyikünk története lehetne, Mezei Mór is egy helyen mindannyiunk dédapjaként tűnik fel (586). Itt ugyan a bűz az egyetlen legyőzhetetlen érzéki tapasztalat, de a mindenki számára fontos irodalom és a mindenki számára fontos történet egyedi technikákkal keveredve egy olyan utolsó óriást alkot, amelyet a vitathatóan szükséges nehézségek ellenére is érdemes legyőzni.

Nádas Péter: Világló részletek, Budapest, Jelenkor, 2017

[1] Lásd erről például Jánossy Lajos, Fehér Renátó és Nagy Gabriella 2016-os interjúját Nádas Péterrel a Literán, vagy akár magát a tárgyalt művet is.