Értékkritika – „A kapitalizmus nem fog békés véget érni…”

Losoncz Márk beszélgetése Anselm Jappevel

Bevezető

Az értékkritika egy az 1980-as évektől kibontakozó, a hagyományos, „exoterikus” Marx-értelmezéssel egy „ezoterikus” Marxot, a marxi kritikai elmélet radikális újraértelmezését szembehelyező irányzat. A Wertkritik néven ismert, a Krisis és az Exit! folyóiratok, illetve elsősorban Robert Kurz (1943–2012) munkássága[i] köré szerveződő német teoretikus mozgalom legismertebb tagjai Norbert Trenkle, Ernst Lohoff, Roswitha Scholz, és az alább olvasható interjú alanya, Anselm Jappe. Az értékkritika másik meghatározó alakja pedig a Wertkritikkel egyidőben, de attól függetlenül alkotó Moishe Postone (1942–2018), a chicagói egyetem volt professzora.[ii]

Marxnak tehát – Kurz magyarul is olvasható esszéjének központi metaforáját átvéve[iii] – két arca, azaz életművének két egymásnak ellentmondó, de mindvégig egymásbaszövődő dimenziója van. Az egyik, a széles körben ismert „exoterikus” Marx a munka és az érték történelemfölötti nézőpontjából bírálta a kapitalizmust. A másik, a kevésbé ismert, az értékkritika „ezoterikus” Marxa ellenben magát a munkát és az értéket kérdőjelezi meg. Ezek ugyanis nem természetadta, örök létezők, hanem történeti, a kapitalizmus által létrehozott társadalmi viszonyok.

Az „exoterikus” Marxot követő hagyományos marxista elmélet és gyakorlat felfogásában a kapitalizmus alapvető ellentmondása a munka és a tőke között feszül: az örök természete szerint nem-kapitalista, potenciálisan szocialista munkát a külsődleges, történetileg kontingens tőke, a munka által termelt értéktöbblet igazságtalan elosztási rendszere uralja. E rendszer fölszámolása, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet ezért a munkának a tőke uralma alóli fölszabadulását, vagyis az értéktöbblet visszaszerzését és igazságos elosztását követeli meg – ami egyben a munkának, és történelmi-forradalmi alanyának, a proletariátusnak az ontológiai beteljesülését is jelenti.

A marxista ortodoxiával szemben az értékkritika nem az igazságtalan elosztás problémájára, hanem az absztrakt munka és az érték, illetve az általuk létrehozott személytelen társadalmi uralom kritikájára összpontosít. Az árucserét lehetővé tevő érték, illetve szubsztanciája, az absztrakt – minden konkrét céljától, minőségi tartalmától megfosztott – munka kizárólag a kapitalizmusban válik a társadalmi közvetítés alapvető formájává: az individuumok immár csak a pénzben megtestesülő absztrakt munka- illetve időmennyiség közvetítésével lépnek viszonyba egymással. Sőt, a társadalmi cselekvés valódi alanyává maga az érték, a Marx által olykor automata szubjektumként leírt, a pusztán a saját korlátlan mennyiségnövelésében érdekelt érték válik. Az áruk konkrét használati értéke, egyéni vagy kollektív hasznosságuk az érték öncélú értékesülésének rendelődnek alá. Azaz, az értéktermelés nem konkrét társadalmi szükségletek kielégítésére irányul, hanem termelés a termelés – az értéktöbblet, a pénz végtelen fölhalmozása érdekében.

Az árutársadalom egyedei fölött tehát nem mások, hanem saját elidegenedett viszonyaik: az öntudatlanul, de általuk teremtett valóságos absztrakciók (a munka, az érték és a tőke absztrakciói), illetve a termelékenység-növelésre irányuló hajsza önjáróvá vált, személytelen kényszere uralkodik. Nem a proletárok és a tőkések osztályellentéte a rendszer lényege, hiszen maga a tőkés osztály is csak az érték, a tőke „funkcionáriusa”, „karaktermaszkja”, sőt, ami a hagyományos marxizmus szemében kétségkívül botránykő, a munkásosztály is. Az értékkritika perspektívájában sem a munka, sem annak szubjektuma, a munkásosztály (illetve későbbi analogonjai: a kognitariátus, a prekariátus, a harmadik világ népei, a menekültek stb.) nem lehetnek a tőke külsődleges uralmát belülről meghaladó nem-kapitalista elemek. A forradalmi alany nem létezik. Mindezek alapján az értékkritika egy radikális normatív konklúzióra jut: nem a munkának a tőke alól való fölszabadítása, hanem az absztrakt munkának és az érték automata szubjektumának a fölszámolása a cél – megszabadulás magától a munkától! (Sz. A.)

Az alább közölt beszélgetésben Anselm Jappe mutatja be a Wertkritik központi téziseit, fogalmait, elméleti kontextusát, a kelet-európai „létezett szocializmusok” (valójában: államkapitalizmusok) és a kapitalizmus válságának értékkritikai értelmezését. (A szem értékkritika-sorozatának következő darabja a Krisis csoport munkaellenes kiáltványa lesz, amelyből két részben közlünk majd részleteket.) Jappe a Wertkritik, illetve a Krisis csoport tagja, olaszországi és franciaországi egyetemeken tanít filozófiát és esztétikát. Több könyv, így egy figyelemreméltó Debord-monográfia[iv], és az értékkritikai elméletet bemutató megvilágító szintézis szerzője.[v]

Anselm Jappe beszélgetőtársa Losoncz Márk. A francia nyelven készült interjút Balázs Gábor fordította, eredetileg az Eszmélet folyóirat számára.

LM: Beszélgetésünket a központi fontosságú kategóriával szeretném kezdeni: az értékkel. Egyrészt olyan fogalomról van szó, amelyet a múlt század harmincas éveiben száműztek a gazdaságtan főáramából, amikor kiegyenlítették az ár kategóriájával, és pusztán operatív kifejezés vált belőle. Másrészről azonban ez a szó több jelentéssel bír: használják a matematikában, a filozófiában (például az axiológiában, az értékelméletben), a szociológiában (mint az ún. Werturteilsstreit mutatja) és így tovább. Szóval, a Wertkritik miért használja ezt a fogalmat napjainkban?

AJ: Marx egy kis írásában, amely a Kritikai jegyzetek Adolph Wagner politikai gazdaságtani értkezéshez címet viseli, maga is kommentárokat fűz az „érték” szó különöző jelentéseihez. Úgy találja, hogy az „érték” és a „munka-érték” kifejezéseket a fiziokratáktól eltávolodott, politikai gazdaságtannal foglalkozó angol szerzők használják, akik az értéket egy (elsősorban mezőgazdasági) termék hasznának mértékeként értelmezték. Ezzel szemben Adam Smith és David Ricardo úgy fogják fel az értéket, hogy az kizárólagosan az emberi munka révén jön létre, az emberi munka mennyiségét értik rajta. Ez azt jelenti, hogy még ha csak arról is van szó, hogy egy ember vizet mér egy folyóból, akkor is maga az emberi aktivitás számít, ami értéket ad a víznek, amelyet megtalálhatunk ezek után más termékekben is. Ellenben amíg a víz a folyóban van, addig nincs gazdasági értelemben vett értéke.

LM: Azaz nincs valor naturalis, természeti érték.

AJ: Nincs. Mindazonáltal, Smith és Ricardo véleménye szerint, nem csak a közvetlenül dolgozók aktivitása, hanem a tőke és a föld – azaz a termelőeszközök – tulajdonosai is hozzájárulnak egy-egy áru teljes értékéhez. A hagyományos marxizmus szerint Marx semmi mást nem tett, mint hogy felelevenítette Smith és Ricardo munka-érték elméletét, eltávolította belőle az olyan származtatott tényezőket, mint a tőke és a föld (azaz a termelőeszközök tulajdonát), egyedül az eleven munkát tartva meg mint minden érték forrását. Az igazság ezzel szemben az, hogy Marx mindeközben egy jóval bonyolultabb műveletet is végrehajtott: magának az értéknek a létezését vonta bírálat alá, azt, hogy a munkának tulajdonítják az érték teremtésének képességét, amely érték minden árut árnyékként követ. Ez Marx kritikájának a legradikálisabb és a legkevésbé ismert része. A hagyományos Marx-olvasatok szerint Marx egyszerűen csak elfogadta volna az értéket, mint valamiféle természeti jelenséget, amely minden társadalomban létezik, mint annak az igénynek a megnyilvánulási formáját, hogy az embereket mindenkor foglalkoztatja az idővel való „takarékoskodás”, tehát annak a megismerése, hogy mennyi időre van szükség egy-egy termék létrehozásához. Kétségtelenül Marxszal is előfordult, hogy így vélekedett. Azaz hozzájárult annak a teóriának a kialakításához, amely az igazságosságot, tehát az érték igazságos (újra)elosztását, a munkásnak járó teljes munkabér kivívását tűzte zászlajára. A munkás ezáltal teljes birtokosává válhat az általa megtermelt értéknek, ahelyett hogy osztoznia kellene rajta a termelőeszközök tulajdonosával: ebben a vízióban a tőkés puszta élősködő. Ismétlem, ez a tradicionális marxizmus álláspontja, amely ráadásul joggal támaszkodhat magának Marxnak számos kijelentésére. De Marxnál találunk egy ettől teljesen eltérő megközelítési módot is.

Ezen két megközelítés megkülönböztetése céljából beszél az értékkritika „ezoterikus” és „exoterikus” Marxról (hozzátéve, hogy ez a kettősség végighúzódik Marx életművén, azaz nem „életszakaszokról” van szó). Az ezoterikus megközelítési mód esetében a hangsúly a „munka kettős természetén” van, ahogy Marx nevezi: minden munka, azáltal hogy árut termel, egyrészt használati értéket állít elő, míg másrészről az áru „értékét” hozza létre, ez utóbbi azonban nem más, mint társadalmi fikció. Azaz nem az áru objektív, kézzel megfogható jellemzője. Amit az érték reprezentál, az nem más, mint az áru létrehozásához szükséges munka, azonban nem a konkrét munka, hanem az emberi energia kifejtésének nem differenciált formája, amelyet az idő mértékegységeivel mérünk (azaz csak annak van jelentősége, hogy mennyi időt dolgozunk, ha 10 perc helyett 1 órát, akkor mindenképpen – a munka tartalmára való tekintet nélkül – hatszor annyi értéket fogunk létrehozni). Ez az érték semmilyen kapcsolatban nincs az előállított termék hasznával vagy szépségével. Ez merőben kvantitatív mérőszám, amely teljesen közömbös a termelők vagy a fogyasztók szükségletei iránt. Marx A Tőke I. fejezetében ajánlja a figyelmünkbe az érték fogalmának ezt a megközelítését. Ezzel nem egyszerűen egy fogalmi absztrakcióval van dolgunk: Marx elemzése éppen arról beszél, hogy minden tulajdonságnak ezen absztrakciója – ez az elvont munka – az árutermelő társadalomban maga is kifejezett realitássá válik, sőt végeredményben uralja a tárgyak konkrét valóságát is, azaz a használati értéket. Más szavakkal kifejezve a kapitalizmusban azért termelünk árucikkeket, hogy felhalmozzuk az értéket. A konkrét oldal alá van rendelve a munkaidő akkumulációjának. Számos átalakulást követően a pénz végül is csak ezt a munkaidőt reprezentálja – és jól tudjuk, a kapitalizmusban csak a pénz számít. Például egy 100 eurós kezdőtőkét átalakítani 110 euróvá, majd 120-szá és így tovább: ez az árutermelő társadalom egyetlen célja, a szükségletek kielégítése csak másodlagos jelentőségű. Jóllehet a pénz ezen megsokszorozódása nem jelenti a konkrét tárgyak megsokszorozódását is – mindez elsősorban a munka megsokszorozódásának köszönhető, elsősorban a többletmunkáénak, ami az értéktöbblet forrása a profit formájában.

Az értékkritikai elmélet a nyolcvanas évek Németországában jött létre, elsősorban Marx új olvasatára támaszkodva, amely az említett „ezoterikus” gondolatokra támaszkodott. A marxizmus ezen oldalát többnyire figyelmen kívül hagyták vagy megfeledkeztek róla, mert a hagyományos marxizmus a mondanivalóját mindig az értéknek a tőkés és a proletár közti megosztásával indította, míg az értékkritika azt hangsúlyozza, hogy létezik egy ennél mélyebb probléma, miszerint a társadalmi aktivitás az érték formáját ölti magára. Mindez a termelés tartalmának indifferenssé tételén alapszik, amelyet egyszerűen az energiakifejtés számszerűsíthető formájára redukálnak. Persze az „értékkritika” kifejezést – ahogy az ilyen kifejezésekkel lenni szokott – némileg a véletlen szülte, és való igaz, hogy az érték sokszínű jelentése miatt használhatjuk az „áru fetisizmusának kritikája” elnevezést is, ami ugyan hosszabb, de kétségkívül pontosabb.

LM: Mint az imént megemlítette, a Wertkritik teoretikusai gyakran a marxizmus alternatív történelméről beszélnek. A szóbeszéd szerint Robert Kurz és a Wertkritik attitűdje erősen emlékeztet Guy Debord-éra: kemény belső csatározások, eretnekségek és szakadások jellemzik ezt az iskolát is. Mégis: kik tekinthetőek a Wertkritik legfontosabb elődeinek Ön szerint, illetve kik a Wertkritik jelenlegi elméleti szövetségesei, mely kortárs áramlatok állnak a legközelebb hozzá?

AJ: Valójában nincs közvetlen kapcsolat az értékritikai elmélet és a szituacionisták között. Guy Debord nagyon kevéssé volt ismert Németországban abban az időben, amikor a Wertkritik kialakulóban volt, egyébként elsősorban én voltam az, aki megteremtett valamiféle kapcsolatot.

Másrészről két teljesen különböző történelmi pillanatról beszélünk. Az ötvenes-hatvanas évekig a marxizmus erősen kötődött a leninizmushoz, annak győzedelmes sztálinista vagy disszidens trockista formájához. Illetve valamivel később a sztálinizmus egy másik formájához, ami a maoizmus volt. Inkább a hatvanas évektől volt jellemző, különösen az 1968-as események nyomán megváltozott klímában, hogy számos, főleg a húszas években létrejött eretnekséget és heterodoxiát újrafelfedeztek a marxista táboron belül. Ahogy valaki megjegyezte: Lenin könyvének, a Baloldaliság, mint a kommunizmus gyermekbetegségének minden polémikus célpontját újra felfedezték, kiadták és vitatták. Maga Debord is szereplője volt ennek a korszellemnek, amely lehetővé tette egy másik marxizmus hagyományának felfedezését, olyan szereplőkét, mint Karl Korsch, Lukács György, a tanácskommunista Anton Pannekoek, vagy az anarchizmushoz még közelebbi áramlatok szerzői, mint Kropotkin, a Szovjetunió disszidensei, mint Ante Ciliga vagy Victor Serge.

LM: Ön írt egy könyvet Guy Debord-ról, aki küldött is Önnek egy levelet, melyben igencsak megdicséri ezt a monográfiát…

AJ: Gyakran megesik velem, hogy olyan emberekkel beszélek, akik olvasták A spektákulum társadalmát, anélkül azonban, hogy tudták volna, ez a könyv negyven éve jelent meg. Tehát vannak olyan olvasói, akik úgy gondolják, hogy újonnan kiadott műről van szó. És ez bizony így van, a könyv azon nagyon ritka, a hatvanas években megjelent munkák közé tartozik, amelyet még ma is érdeklődéssel lehet olvasni: egyrészt a stílusa miatt, másrészt azonban annak a kornak a pontos analízise miatt is, amelyben megszületett az informatikai és fogyasztói társadalom – a világ és életünk áruvá válásának új formája. Ezért sokan „profétikus” könyvnek tartják A spektákulum társadalmát. A mű nem egyszerűn a televízió kritikája, hanem sokkal általánosabban a társadalmilag szervezett passzivitásé, amelynek keretében az emberek, önnön életük szegénységének kompenzálásaként olyan embereket bámulnak, akik helyettük élik az életet. Debord az elsők között vetette fel újra az áru és az áru fetisizmusának marxi fogalmiságát. Pontosan ebben rejlik az időszerűsége is: hozzájárult egy olyan új társadalomkritikai koncepció létrehozásához, amely a kapitalista elnyomás személytelen és fetisisztikus jellegét veszi elemzés alá – ez még akkor is igaz, ha Debord elmélete más tekintetben erősen magán viseli a hagyományos marxizmus jellemzőit is. A szituacionista mozgalom másik fontos vetülete az, hogy a harcot a spektákulum-társadalom ellen hangsúlyosan nem-spektákulumszerű eszközökkel vívták, amivel azt kívánták bemutatni, hogy lehetséges küzdeni a kapitalizmus ellen anélkül, hogy szerepelnénk a médiákban, tanítanánk az egyetemeken vagy pártaktivisták lennénk. Ez tulajdonképpen a társadalmi elismerés elutasításának a méltóságát jelenti. Egyébiránt ma vannak olyan művészeti körök, amelyek kísérleteznek a dérive, a város újrafelfedezése gyakorlatának felelevenítésével, az „előregyártott esztétikai tárgyak jelentésükből való kiforgatásával” – ezeket a gyakorlati akciókat még a szituacionisták fedezték fel annak idején.

LM: Térjünk még egyszer vissza a marxizmus eretnekségei és heterodoxiái újrafelfedezésének és a Wertkritiknek a kapcsolatára!

AJ: Az igazság az, hogy a Wertkritik nem illeszkedik ezek sorába. A Wertkritik a marxizmus különböző történelmi formáit éppen azzal a céllal vizsgálja, hogy fellelje bennük a fetisizmus és az áru természetét megértő elemeket, illetve azokat a marxista áramlatokat, amelyek valóban az érték termelésének kérdését vetették fel, nem csupán az elosztásáét. És ha ezzel a kritériummal vágunk bele a marxizmus történetének vizsgálatába, akkor azt kell látnunk, hogy gyakorlatilag még a lehető legkevésbé ortodox áramlatok között sem találunk egyet sem, amely valóban kritika alá helyezte volna a munkát, az értéket és az áru fetisizmusát. A heterodox áramlatok legtöbbször stratégiai kérdésekben tértek el az ortodoxiától, azonban igen ritkán elemezték az olyan alapkategóriákat, mint a pénz, a munka, vagy az áru. Egyébként ugyanez vonatkozik az anarchistákra is.

Mindezzel azt akarom mondani, hogy Marx kritikai kategóriáinak a nem-értése megítélésem szerint ugyanúgy érvényes a marxizmus disszidens képviselőinek szinte mindegyikére. Ennek értelmében az értékkritikai elmélet előfutárainak listája meglehetősen rövid. Ezek között Lukács Történelem és osztálytudat című munkája kétségtelenül fontos helyet foglal el, jóllehet Lukács elemzésében az absztrakt munka kategóriája elsősorban a részelemekre széttagolt, atomizált munkát jelenti, nem a munka kettős természetének elvont oldalát, ahogyan Marxnál. Bizonyos hatást az értékkritikára a Frankfurti Iskola is gyakorolt, de le kell szögeznünk, hogy a kritika igen nagy részben még Marcuse-nél és Adornónál is az áru forgalmára, az elosztásra, nem pedig az áru termelésére irányul. És éppen azokon a pontokon, ahol marxisták maradtak, egy meglehetősen hagyományos marxizmust képviseltek. Mindez azt jelenti, hogy az értékkritikai elmélet jóval inkább a marxizmus megelőző formáival való szakítás eredménye, nem pedig azok folytatása.

Még a marxizmus heterodox áramlatai is mindig valamely hagyományra kívántak támaszkodni: Lukácsra, Gramscira, Althusserre… Az értékkritika ezzel szemben magának a marxi életműnek egy részére kíván alapozni. Mindez nem azt jelenti, hogy az értékkritika intellektuálisan magasabb szinten állna, mint a nála korábbi elméleti iskolák, hanem inkább arról van szó, hogy a történelmi körülmények gyökeresen megváltoztak. A hetvenes és a nyolcvanas években a kapitalista fejlődés véget vetett a rendszeren belüli javítás lehetőségeinek, ezzel persze a kapitalizmus immanens kritikája azon formáinak is, melyek abban a hitben jöttek létre, hogy a kapitalista rendszer reformja lehetséges. Csak ekkor vált lehetségessé az, hogy átfogó képet alkothassunk a tőkés társadalom teljességéről, nem pusztán csak egy-egy sajátos történelmi szakaszáról. Az értékkritikának végeredményében az a nagy érdeme, hogy először fogta teoretikus keretekbe ezeket a változásokat.

LM: Beszélhetünk-e Isaak Illich Rubin és Alfred Sohn-Rethel hatásáról is?

AJ: Igen, Kurz az írásaiban párszor hivatkozik ezekre a szerzőkre. Sőt hozzátehetjük Rosa Luxemburg és Henryk Grossman válságelméleteit is, mindazonáltal ez nem változtat azon, hogy az értékkritikai elmélet nem kíván valamely más teoretikus hagyomány folytatójaként feltűnni. Minden bizonnyal igaz, hogy például Rubin egyike volt azon nagyon ritka szerzőknek, akik a korban valóban megértették az érték struktúráját. De maga Kurz illette utolsó írásaiban kritikával Rubin megközelítését, hiszen utóbbi minden munkavégzésnek az abszrakt munkára való redukálásában egyfajta olyan mértékegységet lát, amelyet minden emberi társadalomban megtalálunk – eszerint ez a jelenség nem a tőkés rendszer specifikuma. Az értékkritika attitűdjére sohasem volt jellemző a régi elméleti modellek iránti ájult tisztelet: vannak szerzők, akiket noha nagyon sokra tartunk, mindez azonban nem akadályozza meg, hogy más tekintetben komoly kritika alá vegyük őket.

LM: Hogyan vélekedik olyan potenciális kortárs elméleti szövetségesekről, mint Moishe Postone vagy Jean-Marie Vincent?

AJ: Moishe Postone egy másik formáját dolgozta ki az értékkritikának az Egyesült Államokban, a németországi Wertkritikkel egyidőben: 1993-ban publikálta a Time, Labor and Social Domination [Idő, munka és társadalmi uralom] című munkáját. Kétségtelenül sok közös pont van Postone munkái és a Krisis csoport művei között. Mindez nem véletlen, hiszen Postone részben hasonló elméleti forrásokból táplálkozott (Franfurtban tanult Adorno tanítványaival). És persze figyelemreméltó eltérések is akadnak: Postone műveiből hiányzik a válságelmélet és nincs nyoma annak sem, hogy komolyan foglalkozott volna a munka mint történelemfeletti kategória kritikájával. Postone kritikával illeti a kapitalizmusban létező munkát, mint a társadalmi közvetítés autonómmá vált formáját, de hiányzik nála az elgondolás, hogy maga a „Munka”, mint a lehető legkülönbözőbb tevékenységeket magába foglalja, már egy olyan absztrakció, amelyet a kapitalizmus előtti társadalmak nem ismertek. Sajnos sohasem létezett igazi párbeszéd Postone és a német értékkritika között: inkább párhuzamos útkeresésekről beszélhetünk.

Jean-Marie Vincent teljesen más irányból érkezett: trockista volt és egyetemi ember, az elsők között vezette be a Franfurti Iskola gondolatait Franciaországban. Vincent 1987-ben publikálta a Critique du travail. Le faire et l’agir [A munka kritikája. A csinálás és a cselekvés] című munkáját, mely a kor marxizmusa felől tekintve igen bátor könyv volt. Bizonyos kérdésekben igen közel áll az értékkritikához, más aspektusokban azonban meglehetősen távol: például Vincent használja Martin Heidegger kategóriáit vagy a posztoperaisták elemzéseit is.

LM: Ön a doktori disszertációját Adorno és Lukács fetisizmus-koncepciójából írta. Mivel ez az interjú meg fog jelenni magyarul is, arra kérném, hogy beszéljen még Lukácsról. Számomra úgy tűnik, hogy mintha az ő esetében is megkülönböztethetnénk egy „ezoterikus” és egy „exoterikus” Lukács Györgyöt…

AJ: A disszertációt a párizsi EHESS professzora, Nicolas Tertulian irányításával készítettem, aki Lukács-szakértő volt és személyesen is ismerte Lukácsot. Tertulian a hangsúlyt egyértelműen az ontológiára és a késői művekre helyezte. Mint gondolhatja, én a disszertációmban jóval inkább a Történelem és osztálytudatra támaszkodtam, és azt próbáltam bemutatni, hogy Adorno és Lukács a XX. századi művészeti modernitásról vallott eltérő nézeteik (Lukács ezzel teljesen elutasító, míg Adorno védelmébe veszi a művészeti avantgárdot) gyökerei az elidegenedésről és a fetisizmusról vallott eltérő nézeteikben lelhetők fel. Lukács koncepciója az emberi lényeg elidegenedéséhez kötött, azaz Marx 1844-es kéziratai témáinak a felelevenítése. Ezzel szemben Lukács a késői munkáiban eltávolodott mindattól, amit korai műveiben a fetisizmusról és az absztrakt munkáról írt. Sőt, lényegében a lehető leghagyományosabb módon zengi a munka dicséretét: ezekben a műveiben a munka már úgy jelenik meg, mint a legfontosabb emberi aktivitás. Ezzel szemben Adorno bizonyos korlátok ellenére is erősen közelít az árufetisizmus koncepciójához. Itt találjuk meg a gyökerét annak, hogy míg Lukács a saját, a munkát az élet középpontjába állító elméletével a művészet antropomorfizáló koncepciójához jut el és kritikával illeti a non-figuratív művészetet, addig Adorno jóval érzékenyebb a szociális világ elvont aspektusai iránt. Esztétikaelmélet című munkájában leszögezi, hogy az absztrakt művészet többet mond a kapitalista társadalomról, mint a forradalmi hősök „realista” reprezentációja.

LM: Már a nyolcvanas évektől, tehát a Wertkritik formálódásának idejétől, elsősorban Robert Kurz számára nagyon fontos volt Kelet-Európa konceptuális megragadása. Kurz elemezte a keleti blokkbeli országok gazdasági hatékonysága hiányának strukturális okait és arról beszélt, hogy a Szovjetunió bukása valójában csak az első jele a kapitalizmus új válságának. Hogyan vélekedik Kelet-Európa mai strukturális helyzetéről?

AJ: Nyilvánvalóan Kurz A modernizáció összeomlása című könyvére gondol, ami 1991-en jelent meg, amikor a Szovjetunió még létezett ugyan, de az utolsókat rúgta. Az volt az igazán forradalmi Kurz könyvében, hogy nem úgy elemezte a Szovjetuniót, mint egy a bürokrácia által uralt, de mindazonáltal a szocialista struktúrát megőrző társadalmat – amiképpen a jól ismert kritika, többek között a trockista, tette. Kurz a szovjet valóságban nem csupán a kapitalizmus egy másik formáját látta, más kritikai irányzatokhoz hasonlatosan (például a Socialisme ou Barbarie folyóirat köre), hanem azt is megmutatta, hogy a Szovjetunió megőrizte a kapitalista társadalom alapjait, az absztrakt munkát, az értéket, a pénzt; és hogy valójában a mindent átható állami hatalom egyáltalán nem mond ellent annak, hogy ez az állam a kapitalista világtársadalom része volt. Az állam és annak jelentős intervenciói távolról sem összeférhetetlenek a kapitalista logikával, hiszen ezek éppúgy jellemzik a nyugati tőkés államokat is. Kurz elsősorban azt kívánta bemutatni, hogy a Szovjetunió azért omlott össze, mert nem tudott ugyanannak a kapitalista árutársadalomnak más, versenyképesebb logikájával versenyre kelni. Kurz elemzésében a szovjet rendszer nem volt más, mint a kezdeti elmaradottságot megszüntetni kívánó ún. „utolérő modernizáció” terméke. Hiszen Oroszország elmaradott ország volt a nyugati államokból kiinduló első ipari forradalom után. Ennek értelmében ahhoz, hogy az ország biztosítsa az iparosítás erőltetett és gyorsított folyamatát, egyfajta védett önellátásra volt szüksége: nem is csupán materiális értelemben, hanem a mentalitás és az életformák átalakítása terén is. A szovjet gazdaság mindig is jóval kevésbé volt termelékeny, mint a nyugati gazdaságok, de a nyugati termékek versenyétől védett volt.

Mindazonáltal Kurz azt is előre látta, hogy a Szovjetunió és a keleti országok összeomlása nem hozza el a kapitalizmus ígért prosperitását számukra. A kapitalizmus nem a „megfelelő”, „bevezethető” modell, amelyet az eddigi hibás modell helyére állíthatunk, ahogy a liberálisok szerették hinni, akik úgy gondolták, hogy a szocialista rendszer azért nem működött, mert nem motiválta eléggé az embereket, azaz ellentétben állt az eredendően egoista emberi természettel. Azaz a liberálisok szerint elég, ha a nem működő modellt felváltjuk egy használhatóval, amelyben immár mindenki a legjobbat fogja adni önmagából és a piac láthatatlan keze mindannyiunk számára elhozza a gazdagságot. Végül is a liberálisok azt ígérték, hogy például Oroszország olyan gazdag lesz, mint például Németország. Pedig a globális kapitalizmus egy versenyelvű rendszer, amelyben az előbb érkezett országok – elsőként Anglia, majd Franciaország, Németország és így tovább – eddig mindig megtartották versenyelőnyüket azoknak az országoknak a kárára, amelyek nem voltak képesek ugyanilyen sebességgel fejlődni. Mindez azt jelenti, hogy minél később érkezett meg egy ország a globális világgazdaságba, annál inkább olyan körülmények között találja magát, amelyben a legjobb pozíciók már foglaltak. Mindebből az következett, hogy a Szovjetunió elszigeteltségének felszámolása után a helyi ipar fenntartása többé nem volt lehetséges. Oroszország hamarosan egy harmadik világbéli ország klasszikus helyzetében találta magát: azaz elsősorban nyersanyagokat szállított, olcsó gázt és olajat, másodlagos – és persze drágább – nyugati termékekért cserébe. Vagy olyan különleges iparágakra specializálta magát, mint például a fegyvergyártás. Ez természetesen nem egy kiegyenlített termelési struktúra és Oroszországban sem egy stabil tőkés rendszer látott napvilágot, hanem a kleptokrácia egy formája, egy maffia-rezsim, amely elsősorban az ország nyersanyagkincseinek kizsákmányolásából él. Borisz Jelcin elnöksége alatt úgy tűnt, hogy Oroszország teljesen széthullik, azonban egy autoriter rezsim, a Putyiné lépett végül a helyére. Ebből az is következik, hogy távolról sem igaz, hogy a kapitalizmus létrehozása mindig demokráciához vezet, sőt ennek az ellenkezője állja meg a helyét: a kapitalizmus a túlélése érdekében gyakran vesz fel tekintélyelvű formákat. Kelet-Európa más országai pedig ma lényegében fél-gyarmati sorba kerültek: elsősorban a német gazdaság érdekében léteznek.

LM: A Wertkritikben központi szerepet játszik a tőkés rendszer válságának elmélete. Önök a rendszer önpusztító karakteréről, a belső határairól és ellentmondásairól beszélnek. Vagy a barbarizálódásról, egy egész civilizáció válságáról. Ezért a Wertkritiket gyakran éri az a vád, hogy a „katasztrofizmusban”, „egy önpusztító világ szinte gnosztikus látomásában” hisz. Ezzel kapcsolatban érdekes vita alakult ki Önök és a Neue Marx-Lektüre irányzata között.

AJ: Oh, igen a Neue Marx-Lektüre… Gondolom, olyan szerzőkre céloz, mint Hans-Georg Backhaus, Helmut Reichelt vagy Michael Heinrich. Ez megmaradt egy erősen egyetemi jellegű marxista szövegértelmező és filológiai irányzatnak. Néhány esetben igen komoly eredményeket köszönhetünk nekik, máskor éppen ellenkezőleg: elméleti zsákutcákat. Valójában ez az iskola igen kevés figyelmet fordít arra, hogy Marx mivel járulhat hozzá a mai világ megértéshez. Ezzel szemben a Wertkritik éppen napjaink tőkés rendszerét kívánja megérteni, amely gyökeresen különbözik attól, amely Marx életében létezett.

A rendszer Ön által említett önpusztító tendenciája igen kevéssé volt látható Marx korában. Ezzel szemben napjainkban szinte kiszúrja a szemünket, különösön az az aspektusa (amit Marx egyébként már kimutatott), hogy jóllehet csak az eleven munka teremt értéket, a tőkés rendszer tendenciája azonban az, hogy az eleven munkát egyre inkább gépekkel helyettesíti – csökkentve ezzel magának az értéknek a termelését is. Marx ebben az ellentmondásban a kapitalizmus távlati válságának egyik lehetséges okát látta, de úgy gondolta, hogy a proletárforradalom jóval azelőtt megérkezik, mint hogy a kapitalizmus elérné azon határát, amely után már nem termel elegendő értéket. Az érték ezen szubtancia-vesztése végül mégis megtörtént: ez a folyamat kapott hatalmas minőségi lendületet az 1960-as évektől elinduló, a munkát informatizáló forradalomban. Ettől a pillanattól számíthatjuk azt, hogy a tőkés rendszer nem egyszerűen konjunkturális, hanem állandó válságban van. Ezért az értékkritika nem saját indíttatásából apokaliptikus víziójú, hanem mert számot vet maga a tőkés rendszer alaplogikájának a kimerülésével. Az utóbbi évtizedek igencsak alátámasztották a válságelméletünket. Lassan negyven éve várunk a polgári közgazdászok által ígért új növekedési ciklusra. Eddig ugyanis csak a pénzügyi piacok növekedését láttuk. Azaz esetünkben nem egy eljövendő nagy válság előrelátásáról van szó, mi egy olyan válságról beszélünk, amely már régóta itt van. Az az igazság, hogy a munkatársadalom már egy ideje komoly krízisben van, de mindez a pénz válságát, azaz az érték csökkenését és a pénz folyamatos szubsztancia-vesztését is jelenti. Jóllehet számos elméleti iskola, még baloldaliak is, állítja ennek az ellenkezőjét, azaz hogy a kapitalizmussal minden rendben van.

LM: A Wertkritik fejlett országban jött létre. A probléma ezzel az lehet, hogy vajon alkalmazhatjuk-e az eleven munka arányának csökkenését leíró tézisét a tőkés rendszer perifériájára vagy fél-perifériáján levő országokra? Tehát igaz ez a tézis világszinten is? Hiszen a tőke expanziójának és az iparosodásnak megfigyelhetők új tendenciái…

AJ: Gyakran találkozunk ezzel az ellenérvvel: globális szinten nem csökken a munka, hiszen minden egyes Európában elvesztett munkahelyet máshol, Kínában, Indiában, Indonéziában helyettesít egy új munkahely. Ez téves érvelés, hiszen ami a tőke felhalmozódása számára lényeges, az nem egyszerűen csak a munkások száma: a munkások által megtermelt érték nagysága ugyanis erősen függ a felhasznált technológiától. Most nagyon röviden fogalmazva: azok az indiai munkások, akik két dollárnyi bérért egész nap a varrógépeiken dolgoznak, hogy ingeket varrjanak, nagyon nagy hasznot hajthatnak a saját tulajdonosaiknak, azonban összességében kevesebb hozzáadott értéket termelnek, mint egyetlen high-tech munkás Európában. Ezek a végletekig kizsákmányolt munkástömegek valójában igen kevéssé járulnak hozzá az érték globális mennyiségéhez. A világszintű értékelosztási rendszernek olyan a működési elve, hogy a legmagasabb technológiai szinten álló tőkék (tehát amelyek leginkább hozzájárulnak az értékmennyiség globális csökkenéséhez) paradox módon éppen azok, amelyek a legnagyobb szeletet hasítják ki, az amúgy egyre kisebb tortából (azaz a globális értékmennyiségből). Ebből fakad, hogy nem állja ki a tények próbáját az a feltételezés, hogy Kína fogja megmenteni a tőkés rendszert. Kína elsősorban a régi kapitalista országok felé irányuló exportjától függ: ha például az Egyesült Államok nem képes többé vásárolni, akkor maga a kínai gazdaság is hatalmas bajban lesz. A Csendes-óceán két partja között a deficit egy olyan körforgása alakult ki, amely egyben az érték-szimuláció körforgása is.

LM: Létezik egy másik, igen gyakran hangoztatott bírálat az értékkritikát illetően. Ez az elméleti irányzat mindig igen erőteljesen bírálta a munkásmozgalmi marxizmust és tágabb értelemben a különböző forradalmi szubjektumok feltételezésének gyakorlatát. Beszélhetünk Ön szerint manapság bármely értelemben vett osztályharcról? Még ha a munkásosztály maradékát nem is tekinthetjük egy felemásan modern, közös társadalmi-kulturális identitással bíró kvázi-kasztnak, akkor is felmerül a kérdés: beszélhetünk ma még osztályokról és osztályharcról?

AJ: Természetesen nagyon is létezik osztályharc, hiszen a kapitalizmus versenyre épülő rendszer, amelyben mindig harc folyik az érték elosztásáért. Azonban napjainkban (valójában a múltban is csak igen ritkán) ezt a harcot nem a tőkés rendszer elleni harc jellemzi. Ezen küzdelem harcosai szinte mindig előre adottnak tételezték és elfogadták az érték, a pénz és az áru létezését. Ebből az következik, hogy ez a harc a lehető leggyakrabban az elosztás szféráján belüli küzdelem volt. Mindez nem jelenti azt, hogy az osztályharcnak ne lett volna igen nagy történeti jelentősége, amely számos ember számára tette lehetővé, hogy jobban éljen. Egyszerűen arról van szó, hogy néhány igen ritka pillanatot leszámítva a harc horizontja nem a fetisiszta társadalmi formától való emancipáció volt. Mindenki elfogadta a munka létezését és feltételezett szükségességét. A dolgozók revindikatív mozgalmai nem akartak mást, mint felszabadítani a munkát az „élősködőktől” (ezért folytak ezek a harcok az elosztás területén: azaz a gyárakban és a bankokban). A tradicionális munkásosztály lassú eltűnésével a baloldal gyakran új lehetséges „forradalmi alanyok” után nézett, mint az informatikai dolgozók, a prekariátus, a nők, a harmadik világ népei és így tovább. De hamarosan fel kellett ismerniük, hogy a munka/tőke univerzumában létező egyetlen társadalmi kategóriájáról sem állíthatjuk, hogy mint olyan kívül állna a tőke világán. Abból a tényből fakadóan, hogy tagjai egyik vagy másik társadalmi osztályhoz tartoznak, még nem lesznek motiváltak e társadalmi formák és az érték lerombolásában. Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy napjaink világában ne lennének társadalmi konfliktusok, éppen ellenkezőleg: a tőkés rendszer nap mint nap élhetetlen helyzeteket hoz létre a gazdaságban, a környezetben, a városainkban, a mindennapi életünkben… A kapitalizmust állandó implicit és explicit támadások érik, de ezek a konfliktusok leggyakrabban az értékesülés elvont logikájának a keretein belül maradnak. Ez a logika minden emberi szükségletet egyedül az értéktöbblet, a tőke racionalitása alá rendel, amely nemcsak az emberiség jó életével kerül konfliktusba, hanem egyszerűen a túlélésével is. Ezek az összecsapások immár nem értelmezhetőek az előre meghatározott társadalmi osztályokra alapozva. Hiszen ami megmaradt a gyárakban a régi munkásosztályból, az inkább egy konzervatív réteg, amely nem akar mást, mint a saját közvetlen anyagi érdekeit megvédeni.

LM: És most szóljunk néhány szót a lehetséges alternatívákról. Még ha nincs is részletekbe menő leírás az eljövendő társadalomról A tőkében, valamennyire azért mégis rekonstruálhatjuk Marx elképzelését, legalábbis a jövő társadalmának kereteit illetően. A marxi vízió rekonstruálásra tesz kísérletet Peter Hudis könyve (Marx’s Concept of the Alternative to Capitalism), de nekem úgy tűnik, hogy amúgy is az alternatív modellek elképzelésének egyfajta reneszánszáról beszélhetünk napjainkban (például Lebowitz vagy McNally esetében).

AJ: Az értékkritika mindig is bírálatban részesítette a könnyű kézzel felrajzolt alternatívákat, amire több okunk is volt. Röviden összefoglalva: egyrészt természetesen bizonyos fokig nagyon is kipróbálhatunk alternatív életformákat anélkül, hogy kilépnénk a kapitalizmus keretei közül. De szem előtt kell tartanunk, hogy a tőkés rendszernek az a tendenciája, hogy minden ilyen kísérletet eltapos, a profittermelés szolgálatába állít: hosszútávon nem fogja tolerálni más életformák létezését. Azaz, ha ilyen kísérletekbe kezdünk, előre kell látnunk, hogy mindez konfliktusokkal és harccal fog járni. A kapitalizmusban minden csak abból a szempontból létezik, hogy mennyi – kizárólag mennyiségi viszonyokra leképezhető – értéket tartalmaz. Egy alternatíva első követelése az kell hogy legyen, hogy visszaadjuk a tárgyaknak méltóságukat, megtagadván áruvá való átalakításukat. Ez azt is jelenti, hogy megszüntetjük az áruk cseréjének a létrehozásukhoz szükséges munkamennyiségen alapuló formáját. Ezzel egyidőben az is szükséges, hogy minden új alternatív forma a lehető legnagyobb léptékben menjen át a gyakorlatba és érvényesüljön. Ha ez nem így történik, akkor egy önigazgató gyárnak vagy farmnak az anonim, versenyző piacon kellene helyt állnia, azaz ugyanazoknak a megtérülési- és profit-kényszereknek lenne alávetve, mint bármely más vállalat. Továbbá azonnal létre kellene hozni a nem árualapú csere intézményeit a különböző tevékenységek között. A kapitalizmus nem fog békés véget érni, minden jel arra utal, hogy a barbarizálódás nyer teret mindenütt. Az árutermelés utáni, a barbárságba nem süllyedő erőknek meg kell találniuk azokat a módszereket, amelyekkel reagálni tud a bűnöző maffia-logikára, amely minden bizonnyal színre fog lépni mindenhol. Az erőszak mindenütt növekedni fog, amint ezt már ma is látjuk a legkülönbözőbb polgárháborúkban szerte a világon.

LM: Talán itt kell szólnunk a jóléti államot érintő nosztalgiáról.

AJ: Így van. Ez a nosztalgia nagyon erős Európa nyugati felében, tehát azokban az országokban, ahol valóban volt jóléti állam. Ez a berendezkedés a tőkés rendszer egy viszonylag rövid ideig tartó pillanatához kötődött, amelynek során a gazdasági fejlődés lehetővé tette az érték megosztását a kapitalista társadalmon belül. Történetileg ez inkább kivételnek számított, ezt hívjuk a „dicsőséges harminc évnek”, a gazdasági felfutás csodájának… Az a rendszer, amely sokak fejében úgy maradt meg, mint az „igazi” kapitalizmus, mint a később eljövendő formákhoz képest a „humánus” tőkés rendszer. Mindez azt is jelenti, hogy ezeket a későbbi formákat úgy interpretálják, mint valamiféle elfajzásokat, amelyek külső körülményeknek köszönhetőek, mint a bankárok, a korrupt politikusok, stb. – azaz lehetséges a visszatérés az idealizált tőkés rendszerhez, amely még egészséges volt. Mondanom sem kell, hogy az értékkritika nem osztja ezeket a nézeteket. Az a válság, mely a fordista robbanás után érkezett, nem egy „egészséges” rendszer kicsúszása volt, hanem a tőkés rendszer természetéből következett. Egyszerűen azért nem lehetséges a visszalépés a keynesiánus-fordista receptekhez, mert nem lehetséges lerombolni azt a technológiát, amely behelyettesíti az emberi munkát. És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy éppen ennek a kornak a szomorú világa ellen lázadtak fel a ’68-as mozgalmak! Az iránta érzett nosztalgia felfoghatatlan.

A szöveget Dávid Attila fotóival illusztráltuk, amelyek a Kolozsvári Nehézipari Kombinátnál készültek.

[i] Robert Kurz Anselm Jappe által írt teoretikus portréja (Kurz, voyage au coeur des ténèbres du capitalisme. Revue des livres, n. 9. janvier 2013) magyar nyelven is olvasható: Jappe, Anselm: Robert Kurz, avagy utazás a kapitalizmus legmélyebb bugyraiba. http://www.rednews.hu/index.php/az-elmelet-gyakorlata/655-robert-kurz-avagy-utazas-a-kapitalizmus-legmelyebb-bugyraiba?screen_width=1366  (Fordította: Balázs Gábor.)

[ii] A Wertkritik  munkásságából a Krisis, illetve az Exit! folyóiratok internetes oldalain számtalan reprezentatív szöveg elérhető, nem csak német, hanem más világnyelveken is, ld.: http://www.krisis.org/ http://www.exit-online.org/indexalt.php Az általánosan értett értékkritikai irányzat elsődleges és másodlagos szövegeinek francia nyelvű tárhelye: http://www.palim-psao.fr/. Az értékkritikába bevezető elemzések magyar nyelven: Balázs Gábor – Losoncz Márk: Az érték, az áru, a munka – és ellenségei. In: Marosán Bence Péter et al. (szerk.): Elidegenedés és emancipáció. Karl Marx és a Gazdasági-filozófiai kéziratok. L’Harmattan, Budapest, 2016, 38-46. http://rednews.hu/index.php/rovatok/58-kiemelt-temank/729-balazs-gabor-losoncz-mark?screen_width=1366; Szigeti Attila: Értékkritika, In Kiss Viktor, Földes György, Antal Attila (szerk.): Marx örökösei. Interpretációk, irányzatok, iskolák, Napvilág Kiadó, Budapest, 2018.

[iii] Kurz, Robert (1998): Der doppelte Marx. http://www.exit-online.org/link.php?tabelle=autoren&posnr=50  Magyar fordítás: Marx két arca. http://www.exit-online.org/textanz1.php?tabelle=transnationales&index=8&posnr=137&backtext1=text1.php (Fordította: Koltai Mihály Bence.)

[iv] Guy Debord, Edizioni Tracce, 1992, Pescara. (A könyv utólag francia és angol nyelven is megjelent.)

[v] Les Aventures de la marchandise : pour une nouvelle critique de la valeur (Az áru kalandjai: egy új értékkritikáért), Éditions Denoël, Paris, 2003. (A könyv román nyelven is olvasható: Aventurile mărfii. Pentru o nouă critică a valorii. Ford. Alex Cistelecan. Tact, Kolozsvár, 2014.)