A Nagy Magyar Regény (Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem)

Az utóbbi időben többen, többféle műfajban és médiumon keresztül is tematizálták a húszas éveik végén – harmincas éveik elején járók problémáit. A 2013-as Szabó Benedek és a Galaxisok a kapuzárási pánik felől közelíti meg a már tini korból rég kinövő, de a felnőtt korba félve belépő fiatalokat, erre utal az első albumuk címe is, a Kapuzárási piknik, míg Reisz Gábor filmje a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan talán épp, hogy a másik oldalról közelít, mégpedig a kapunyitási pánik felől. Szabó Benedek szövegeiben az elmúló fiatalságot siratja, Reisz Gábor hőse, Szentesi Áron pedig egyszerűen képtelen a felnőtt világba lépni, filmtörténész diplomájával munkanélküliként, még mindig az anyjával él, miután a barátnője elhagyta.  A film sikerességét, és egyáltalán a hasonló témáról szóló művek sikerét valahol a helyzet ismerős voltában kell keresnünk, hiszen sokan átérezhetik a minimálbérből megélés nehézségeit, a „piacképtelen” diplomával való elhelyezkedés majdnem lehetetlen voltát, illetve a barátok, rokonok külföldre való kiszivárgását, ami után a bulinegyedben való berúgás és a mama hotel jelentheti az egyetlen menekülést és biztonságot, amibe könnyű beleszokni, majd benne ragadni. Valahol a kettő között imbolyog Krusovszky főhőse, Lente Bálint is, aki egy hosszú éjszaka után, és a barátnőjével való veszekedést követően szülővárosába indul, a kitalált Hajdúvágásba, hogy volt osztálytársa esküvője előtt még gyerekkori legjobb barátjával töltsön egy kis időt. Krusovszky regénye szerencsére nem áll meg ennyinél és a fentebb említett problémák csak a keretet, a regény vázát biztosítják, közben pedig olyan súlyos témákat feszeget, mint az idő kérdése, vagy a kollektív társadalmi emlékezet, a történelem hamisítás, elhallgatás problémája, és mindezek mellett, még ha csak egy-egy epizód erejéig is, folyamatosan reflektál a kortárs magyarországi társadalmi és politikai problémákra, az olyanokra, mint a menekültkérdés vagy a független újságírás ellehetetlenítése. Így az sem véletlen, hogy Krusovszky regényét sokan a Nagy Amerikai Regény műfajához hasonlítják, annak mintegy magyarországi átültetéseként tekintenek rá.

Krusovszky főszereplője, Lente Bálint a hazautazással egyfajta időutazásban vesz részt, ami szó szerint el is hangzik Tuba szájából az esküvő fele indulva „Elindult az időutazás, nem érzed?” (305). A szereplők mintha kiesnének az idő linearitásából és azzal, hogy ifjúságuk helyszíneire térnek vissza régi barátaikkal, mintha felfüggesztődne a jelenidejűség. Ezt hangsúlyozza a retrospektív elbeszélésmód is, hiszen a szereplők folyton a múltjukat mesélik, mintha a jövő, vagy a jelen megszűnt volna számukra. Ilyen szempontból érdekes epizódszereplő Monoki is, aki fiát évtizedekkel ezelőtt elvesztette, de még mindig a vonatokon szellemként járva keresi őt. De a főszereplők is látványosan visszaesnek a múltba: a kocsma régi nevét használják, az autóból a 2000-es évek eleji Tankcsapda lemez, az Agyarország szól, a Bálint nyakkendője divatjamúlt, az esküvőn régi barátaival, régi osztálytársaival találkozik, és még viselkedése is teljesen azonosul a fiatalkori énjével: „megzörrent a hátunk mögött az ajtó. Láttam Tubán, hogy ő is összerezzen, mintha még mindig kölykök volnánk, akiket rajta lehet kapni bármin is” (317), emellett gimnazista kori szerelmével is találkozik, akivel valahogy az első perctől kezdve érezni lehetett, hogy a végén szexbe fúl a nosztalgiázás. Ezt Krusovszky több száz oldalon vezeti fel, és amilyen fontos hangsúlyt adott neki a könyvben, pont annyira nem kezdett vele semmit. Azon túl, hogy ez talán kissé gyenge megoldása volt a szerzőnek, egy elszalasztott lehetőség is, hiszen semmi sem következett belőle, ha csak azt nem szugerálná, hogy a múlton csak az elvarrott szálak után lehet túllépni. Lente barátnője amúgy is lelépett, Juli pedig egyszerűen visszament a volt férjéhez, most már talán teljesen lezárva Bálinttal való kapcsolatát és meg nem született gyerekük fájdalmas emlékét. Itt meg kell említenem, hogy egy másik eset, amikor úgy érzem, megremeg a szerző tolla, szintén egy szexuális aktushoz kötődik, így a  „hirtelen ötlettől vezérelve lehúzódtunk egy elhagyatott pihenőhelyre, és dugtunk egyet a kocsiban” (480), is klisés megoldásnak tűnik a számomra.

Bálint szülővárosába való visszatérte során megismerkedünk a vidéki mutyizásokkal, a szoborállítási hullámmal, melyek gomba módján szaporodnak nemzeti egonkat simogatva, illetve a bezárt intézmények épületeinek elhanyagolásával, ahogy illegális szemétlerakó teleppé változnak a jobb időket is megélt, régi nemesi kúriák. Ide járnak a fiatalok kiereszteni a gőzt, és ide látogat el Balázs is egy alkoholgőzös éjszakán, ahol egy feszültséglevezető törés-zúzás következtében megtalálja a régi polimer kazettát. Innen elkezdődik a még mélyebb időutazás a múltba, ahogy a kazettát hallgatva 1986-ba majd onnan 1956-ba repül vissza Bálint, és vele együtt az olvasó is. A regényben tehát az idősíkok egymásra rétegeződése hasonlóan épül fel, mint Christopher Nolan Eredetében az álomszintek: egyre mélyebbre és mélyebbre jut a szerző, majd ugyanazokat a szinteket megjárva visszafele haladva lép ki a történelmi síkokból. Bónusz, hogy a film főcímdala Hans Zimmer Time című zenéje, amit Krusovszky is folyton megjegyez, hogy „az idő problémája az egyik, ami miatt elkezdtem írni ezt a könyvet.”[1] Kiemeli, hogy az aprólékos leírásoknak is az idő szétfeszítése a célja, hiszen megragadnak egy-egy pillanatot, mintegy megállítva az időt, majd tovább folytatódik a történet. A leírások azonban annyira líraiak, hogy ha nem tudnám, hogy Krusovszky költőként indult, most minden bizonnyal azt írnám, hogy érdemes lenne a versírással is megpróbálkoznia: „A lassan hömpölygő víz zavartalan hullámait néztem, ahogy körbefogják, mégis képtelenek elcipelni a szemközti házsor loft lakásainak tükröződő fényeit” (539). Ritkán ugyan, de azért találkozhat az olvasó egy-egy túlírással is: „idegesen összegyűrtem a kis papírt, és bevágtam az automata mellett álló kukába, ami az enyémhez hasonló, dühödten összegyűrt bizonylatokkal volt dugig tömve.”

A regény gerince tehát maga Bálint karaktere, az ő nézőpontjából ismerjük meg a történéseket, így a 2013, illetve 2017-es fejezetekben mesélő E/1-es elbeszélőt a visszatekintő fejezetekben felváltja az E/3-as, sugallva, hogy ezt is Lente Bálint nézőpontjából ismerjük, kivéve a kazettán hallott ’56-os elbeszélés, hiszen azt Aszalós (a szanatóriumban végnapjait élő, vastüdős betege) elmeséléséből ismerjük. Ebből a szempontból érdekes a prológus szerepe is, hiszen értelmet igazán csak jó négyszáz oldallal később nyer, amikor Bálint megtudja Zoli történetét „elkezdtem leírni, hogy a felvázoltak alapján mi történhetett Zoli utolsó napján” (532). Ráadásul a könyv ajánlása T.B.-nek szól, aki ebben a keretben akár Turóczi Balázs, azaz a tragikus sorsú ifjúkori legjobb barát, Tuba is lehet. A szerző számos metafikciós eljárást alkalmazva megkérdőjelezi bizonyos részek szerzőit, így arra is gyanakodhatunk, hogy a regény ott kezdődik, ahol véget ér.

A dzsinn betétregény, ami gyakorlatilag a kazettán hallott szöveg hézagjainak kitöltése az apjától megismert részekkel, és kontextusba helyezése Bálint által. Itt ismerkedünk meg a nyolcvanas évekbeli tüdőszanatórium egyik ápolójával, akiről csak a regény végén derül ki, hogy Bálint nagybátyja, Zoli, illetve a szanatórium járványos gyerekbénulás folytán részlegesen, vagy teljesen mozgásképtelenné vált lakóival, közelebbről a vastüdőben végnapjait élő Aszalóssal, aki elmeséli az ’56-os pogromba fúló vidékieseményeket. Érdekes, hogy míg a könyvben mindenki emlékezik, a múltját idézi fel, Aszalós mindezt azért teszi, hogy felejteni tudjon. A többi beteg is folyton a múltjáról beszél, viszont azt mindenki kiszínezi, mindenki ferdít, és ezt tudják is egymásról. Aszalós viszont kívül áll ezeken a fikcionalizált élettörténeteken, ami fizikailag is realizálódik, ő az egyetlen, aki valamilyen módon elkülönül a szanatórium többi lakójától, illetve ő az egyetlen, aki valódi történeteit elmeséli; itt hangzik el először a könyv címe is, ami egyúttal az egyik beteg által festett kép címe, és amely a szanatóriumban élőket ábrázolja ugyan egészségesen, de furcsa, gyerekszerű alakokként. Az igencsak megosztó cím, ami egyébként szerintem teljesen jó, fontos tételmondata is a regénynek. A történet végén Lente egy kanális partján cigarettázva jön rá, és fogalmazza meg a (konyha)filozofikus gondolatot, amivel mintegy összefoglalja a könyvet: „Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.” (539).

A regény az itt–ott elejtett külső és belső referenciális utalásaival, és ügyesen megvalósított szerkezetével mozaikszerűen épül fel. A prológus több száz oldalon kontextus nélkül lebeg, de a kazetta és A dzsinn fejezet is sokáig „pihen”, azonban az utolsó, 2017-es Jövevényfolyók c. szintézisfejezetben helyre kerülnek a mozaik kockák, és értelmet nyernek a több száz oldallal azelőtt látszólag függőben hagyott részek.

Krusovszky nagy kihívást állított maga elé, amikor írni kezdte regényét, de összességében, az apróbb megcsúszások mellett, illetve azok ellenére is, sikeresen abszolválta a feladatot. Az Akik már nem leszünk sosem egy jól megírt, összetett, fontos kérdésekkel foglalkozó magyar nagyregény lett.

Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 2018

[1] https://www.pestimusor.hu/index.php?sect=konyv&alsect=cikk&id=10597&fbclid=IwAR0-veKukguEJlvDz6FFuWSrBaZvQp8VpoZM_BYiPAsk2rkdkmAARbArPRo