Ez a szem portál első folyamának archívuma. 2023 januárjától az ujszem.org oldalon folytatjuk!

Elnyomorodik-e a munkásosztály? II. rész – Mi folyik ma?

| 2019-06-24 | Szemafor | antikapitalizmus, Artner Annamária, bérmunka, Karl Marx, Mark Fisher, marxizmus, munkásosztály

Korunk válságainak megértéséért egyre többen fordulnak – újra – a kapitalizmus Marx által megalapozott kritikájához. A sokak által újra és újra eltemetett, korszerűtlennek, alkalmatlannak ítélt gondolkodóról rendre kiderül, hogy kritikai elemzései megkerülhetetlenek és nélkülözhetetlenek korunk társadalmi, gazdasági és politikai problémáinak megértéséhez.

Az Artner Annamária Marx 200 (Eszmélet Alapítvány, 2018) című könyvéből újraközölt fejezetet a marxi gazdasági kritikába való bevezetésként ajánljuk. Az első részben ennek az elemzési keretnek néhány alapfogalmát ismerhettük meg.

Az itt következő rész a Marx által jelzett törvényszerűségek napjaink gazdasági viszonyaira való alkalmazása, melyből kiderül, hogy a gazdasági növekedésről szóló különféle híradások ellenére a bérarány csökkenése, vagyis a munkásosztály elnyomorodása az utóbbi évtizedekben a fejlett országok adatai alapján is kimutatható. 

Mi folyik ma? – A munkásosztály helyzete a globális kapitalizmusban

Mi igaz Marx fenti megállapításaiból ma? Lényegében minden. A munkanélküliség számban és arányában mind az USA-ban mind Európában jóval kisebb volt a második világháború utáni néhány évtizedekben, mint manapság, és ugyanez mondható el a szegénységről is. Mindez még kifejezettebben jellemző a kapitalizmus kebelére visszatért kelet-európai országokra.

A tőke természete, hogy egyszerre szeretne minél kevesebb, és ugyanakkor minél több munkást alkalmazni. Csak az egységnyi munkaerőköltség csökkentésével növelheti egységnyi profitját, ezért érdekelt a kizsákmányolási ráta fokozásában, amelynek egyik módja a termelékenység növelése az élőmunkát kiszorító technológiai fejlesztés által. Ám mivel profit csak az élőmunkából származhat, a profit tömegének növeléséhez több munkás alkalmazására van szükség. Ez egyszerre jelenti a termelés mennyiségi növelésében és a technológiai fejlődés visszatartásában való érdekeltséget. Ez a kettősség határozza meg a tőke által alkalmazott bérmunka helyzetét napjainkban is.

A globális kapitalizmusban persze a törvényszerűségek nehezebben érhetők tetten, mert a tőke – és bizonyos mértékben a munka – szabad áramlásával a tendenciák egymással ellentétes fejlemények nettó hatásaiként érvényesülnek (vagy adott periódusban éppen nem érvényesülnek), ami azonban a puszta szemlélet számára nem érzékelhető. (Ezzel a problémával, mint láttuk, Marx nagyon is tisztában volt, ezért nevezte – és nevezhetjük ma is – „vulgárisoknak” azokat a közgazdászokat, akik felszíni jelenségekkel akarják megragadni és igazolni az absztrakt fogalmakat és folyamatokat, amelyek természetüknél fogva csak többszörös áttételeken keresztül jelennek meg a konkrétumokban.)

Például az elavult, munkaerő-igényes technológia kitelepítése a perifériára a kibocsátó országban növeli, a fogadó országban viszont csökkenti a munkanélküliséget – de csak ideiglenesen, ameddig a konkurencia nyomása miatt a beruházónak innen is nem kell tovább állnia még alacsonyabb bérű országokba. Időközben mind a kibocsátó, mind a fogadó országokban újabb technológiák jelennek meg, amelyek munkalehetőséget kínálnak, bár a kibocsátáshoz képest kevesebbet, mint a korábbi, munkaigényesebb technológiák. Persze, ha a termelés expanziója ezt a hatást túlkompenzálja, akkor a foglalkoztatás abszolút értelemben is növekedhet – a következő válságig.

A Marx által leírt tendenciák empirikus igazolását nehezíti az is, hogy nincsenek kellően hosszú idősoros, összehasonlítható adatok elég sok országra. A bérarány csökkenése (vagyis a „relatív elnyomorodás”) azonban azon tendenciák közé tartozik, amelyeket még a fejlett országok adatai is igazolnak: miután az 1980-as évektől kezdve a jóléti állam terheit a tőke sikeresen levetette magáról, a bérek aránya a GDP-ben (az évi hozzáadott értékben) hol gyorsabban, hol lassabban, de egyértelműen csökken. Ez a trend igaz más, kevésbé fejlett országokra is, és az Unió 11 közép-kelet-európai tagjának (KKE11) átlagára is (lásd 1. ábra).[i] A fejlődő országokra vonatkozó adatokat is gyűjtő Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) a béraránycsökkenés „évszázados trendjé”-ről beszél, amely az OECD-országok esetében már az 1960-as évek végétől elkezdődött (ILO 2014, 151). Bár a fejlődő országok nagy csoportja még a fejlettekénél is heterogénebb, kutatások az ő esetükben is kimutatták, hogy a bérarány csökkenése a jellemző trend (pl. Guerriero 2012, Stockhammer 2013, ILO 2016b).

1. ábra – A teljes munkakompenzáció aránya GDP-ben, 1960-2017, százalék
KKE11: a 11 közép- és kelet-európai ország GDP-vel súlyozott átlaga (saját számítás)
Forrás: AMECO online 7.6 Adjusted wage share és 6.1 Gross Domestic Product

Ami pedig az életminőséget illeti a „fejlett Nyugaton és Északon”, a kapitalista világ ősi centrumában, Londonban élő és alkotó, zeneszerző, filozófus, esztéta és tanár Mark Fishert idézzük, aki maga is depresszióval küzdött és abba is halt bele. Fisher tollhegyére tűzte az általa „liberális kommunizmusnak” nevezett fantazmagóriákat, amelyeket az olyan „szociálisan érzékeny” vagy „ökológiailag tudatos” kapitalisták terjesztenek, mint például Soros György vagy Bill Gates, és azt merészelte állítani róluk, hogy őket

„alapvetően a profit utáni gátlástalan hajsza motiválja, s azáltal, hogy posztmodernizálják a munkát (életfogytig tartó tanulás; tréning, ami addig folytatódik, amíg a munkaképes életidő tart; hazavihető munka; otthonról végezhető munka stb.), csak tovább növelik a neoliberális társadalmakban élő emberek személyes kiszolgáltatottságát […] A neoliberalizmus így nem más, mint az új, vonzóbb köntösbe bújtatott hierarchikus osztályuralom visszatérése” (Fisher – Borbély 2017).

Fisher szerint továbbá, az újabb generációk tanulási nehézségeinek és depressziójának forrása: osztályhelyzetük.

„Jó ideje az uralkodó osztály legsikeresebb taktikája a felelősségre vonás. Az alávetett osztály minden individuális tagja arra az érzésre van ösztönözve, hogy szegénysége, lehetőségeinek hiánya, munkanélkülisége az ő és csakis egyedül az ő hibája. Az egyének inkább hibáztatják saját magukat, mint a szociális rendszert” (Fisher, 2017).

[Továbbá,]

„az, amit diszlexiának neveznek, nagyon sok esetben nem más, mint posztlexia. A tinédzserek nagyon hatékonyan dolgozzák föl a tőke képsűrűségi adatait anélkül, hogy szükségük lenne olvasásra. A szlogen-felismerés elegendő a netmobil magazin felületén való navigáláshoz. »Az írás sohasem volt kapitalista tevékenység. A kapitalizmus mélyen írástudatlan«, érvel Deleuze és Guattari az Anti-Oedipus című könyvükben.” (Fisher – Borbély 2017).

Megerősítik ezt a modern technológia hatásairól szóló legújabb kutatások (tegyük hozzá: a tőkerendszerben keletkező hatásokról van szó, amikor a technológia a profittermeléshez szükséges fogyasztás eszközévé süllyed): az okostelefonok és számítógépek riasztásaikkal, szüntelenül közvetített üzeneteikkel, „pittyogásaikkal” és rezgéseikkel az állandó készültség állapotában tartják használóikat, elvonják figyelmüket a komolyabb elmélyülést igénylő szellemi munkától, ezáltal ellustítják az agyat és elnyomják/kiölik a dolgok mélyebb megértésére való képességet. Ezzel szemben, akik könyvekből szerzik információikat (s ezek aránya az ifjabb nemzedékek körében egyre csökken) inkább képesek a fogalmi gondolkodásra, mint képernyőfüggő társaik (Brueck 2018).

Így tehát elmondhatjuk, hogy ez a kis tanulmány is hozzájárul a Kedves Olvasó mentális egészségéhez, feltéve persze, hogy legalább eddig velem tartott.

Kattints ide a szöveg következő részének olvasásáért!

JEGYZETEK:

[i] Mint az ábrából is látszik, az USA esetében a legkisebb a bérarány csökkenése, és az is inkább csak a 2000-es évekre koncentrálódik. Kliman (2013 és 2015) számításai szerint, 1972-től egészen 2008-ig nem mutatható ki tényleges csökkenés az amerikai bérarányban, ami annak tudható be, hogy a munkásosztályon belül jelentős differenciálódás ment végbe: míg az alacsonyabban kvalifikáltak reálbére stagnált vagy csökken, addig a képzettebbek bérei jelentősebben nőttek, s a két mozgás kioltotta egymást. Ennek a tekintetben van jelentősége, hogy kihúzza a talajt azok alól a válságmagyarázatok alól, amelyek az alacsony béreket okolják a válságokért. Az USA viszonylag stabil béraránya nyilvánvaló összefüggésben van az amerikai TNC-k nemzetközi tevékenységével, amit viszont Kliman nem vizsgál. Akárhogyan is van, a legtöbb országban a bérarány csökkenő és az utóbbi évtizedben biztosan csökkent az USA-ban is.

HIVATKOZÁSOK:

 

*Borítókép: képkivágás John Carpenter They Live (1988) című filmjéből.

Letöltés

Kapcsolódó bejegyzések

A szerzőről

Artner Annamária: Közgazdász, tudományos főmunkatárs, MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézet, Budapest.