Bipoláris, anarchikus

A magyarországi önkormányzati választások mindenkit meglepő eredménye mind a kormányoldal, mind az „ellenzéki együttműködés” nevű alkalmi szövetség számára részben új politikai helyzetet teremt. Hogy erre a szereplők hogyan fognak reagálni, s hogy az egészből milyen politika sül ki, azt egyelőre kár találgatni. E helyt csak három elvi probléma jelzésére vállalkozom, melyek talán hozzásegíthetnek ennek az új helyzetnek az értelmezéséhez.

reálpolitika vs. rendszerellenesség

Az első: megkérdőjeleződött a reálpolitika és a rendszeren kívüliség kategorikus szembeállíthatósága. Rendszeren nem csak a NER-t, hanem általában a kapitalista rendszert értem, amelynek a NER egy sajátos realizációja. Az antikapitalista érzület ma igencsak elterjedt, noha jobbára csak mint érzület, nem mint tudatos politikai gyakorlat vagy program van jelen. Senki se szereti, de hát „ez van”, ugyebár. Az antikapitalista számára a szavazás így eleve beleegyezés, tehát a szavazás legjobb esetben is csak olyan politikai cselekvésként jön számításba, ami egy egészében elutasított vagy nem különösebben kedvelt, csakhogy ettől még nagyon is valóságos rendszerhez való kényszerű hozzátartozásból fakad. Nem más, mint a legkisebb rossz mérlegelése. Reálpolitikán épp ezt értjük: nem a vágyott, hanem a valóságos viszonyok között vagyunk kénytelenek élni és dönteni, miközben az igazi politika és az igazi élet máshol van.

A most kialakult helyzet, bár nyilvánvalóan nem tekinthető a kapitalizmussal szemben kritikus erők sikerének, hanem több, adott esetben ezzel szemben álló tendencia együttállásának, annyit mégis mondhatunk, hogy ez is, az antikapitalizmus is számít. Úgy tűnik ugyanis, hogy sok elszigetelt, több éve szívós és kitartó rendszerellenes politikai, közösségi, önkéntes, aktivista, tájékoztató stb. aprómunka hatása is hozzájárult ahhoz, hogy pillanatnyilag megbicsaklani látszik a NER évtizedes hegemóniája. A következtetés az lehet, hogy az elvszerű rendszerellenesség nem eleve reménytelen, nem teljes egészében kilátástalan küzdelem. Most még nem világos, hogy mindez mire lesz elég. De az, hogy ma már Magyarországon legalább van némi valóban rendszerkritikus tudományosság, közösségi munka, média, vita, szervezkedés – már eredmény, még ha ezek jelenleg kisebbségben is vannak azon a „balliberális” választási szövetségen belül, amelynek a sikeréhez asszisztáltak.

Vagyis lehetséges a rendszerellenesség reálpolitikai szinten, még ha ezúttal ez rendkívül paradox eredményt hozott is. A kérdés épp az, hogy ezt az eredményt (olyasmit támogatni sikerében, amivel végső soron nem feltétlenül értünk egyet) paradoxonként vagy dialektikusan értjük. Hogy feloldhatatlan ellentmondást látunk benne, amiből a reálpolitika és a valóság pesszimista értelmezése, a kompromisszumok elfogadásának szükségszerűsége fakad, vagy egy előre vivő folyamat egyetlen állomását, amelyet meg lehet és meg is kell haladni egy olyan politika irányába, amely képes lesz az elkövetkezők során új szintézist, új politikai nyelvet, gyakorlatot és újfajta politikai szubjektivitást teremteni.

ellenzéki szavazó vs. közéleti ember

A második probléma, amit fölvetnék, így a politikai szubjektivitáshoz kapcsolódik. A részben új politikai helyzetet többen úgy értelmezik, hogy ezzel egy új politikai szubjektum született. Ez az új politikai szubjektum az „ellenzéki szavazó”, aki pártbeli vagy ideológiai meggyőződésétől függetlenül az ellenzéki tömb által kiállított jelöltre szavaz, vagyis egész egyszerűen nemet mond a NER-re és bizalmat szavaz az ellenzéki összefogásnak. Ezzel függ össze az a megállapítás, hogy ezzel Magyarországon kétpártrendszer jött létre. A két tömb elnevezéseiben még ingadozás mutatkozik: NER vs. demokratikus ellenzék, (egyfajta) fasizmus vs. demokrácia, nemzeti vs. balliberális, stb.

Az „ellenzéki szavazó” azonban eddig is létezett, épp csak a szavazata nem érvényesülhetett abban a rendszerben, ahol az ellenzéki erők szétdaraboltsága, a választási törvény NER-re szabása, a közmédia kisajátítása stb. miatt a NER 40 % körüli támogatottsága elég volt az abszolút többség vagy a kétharmad megszerzéséhez. Az „ellenzéki szavazó” így pusztán az ellenzéki összefogás eredményeként létrejött technikai kategória, nem új politikai szubjektum. Legalábbis egyelőre még nem az. Az ellenzéki együttműködés ugyanis a kooperáció tipikusan kapitalisztikus formáját valósítja meg: a rendszer szempontjából fontos komponensek és képességek összekapcsolását a hatékonyság érdekében, ami együtt jár a rendszer szempontjából lényegtelen képességek és komponensek háttérbe szorításával, elfojtásával, elnyomásával. A gyáripar mint a kooperáció kapitalisztikus formája például úgy növeli a termelés hatékonyságát, hogy a teljes embert pusztán mint specifikus és specializált munkaerőt, termelőeszközt veszi számításba a tőke szempontjából, így elidegeníti önmagától, környezetétől, munkájától, vagyis elfojtja egészleges szubjektivitását, képességei egészének kibontakozását. Világos, hogy a NER megbontásához épp a kooperációnak egy ilyen formájára volt ezúttal szükség, illetve hogy a kooperáció ezen formájának is számos pozitívuma lehet. A kérdés mégis az, hogy ennek a technikai és elidegenedett kooperációnak lesz-e tényleges alternatívája, amely nem pusztán reményt kelt, hanem ténylegesen emancipatorikus hatékonyságú.

Egy lehetséges új politikai szubjektivitás gyökereit így én nem az „ellenzéki szavazóban” látom, hanem azokban a többnyire önkéntes és autonóm szerveződésekben, amelyekben a résztvevők saját privát idejükből, energiájukból áldoztak arra, hogy befolyásolják vagy megváltoztassák a politikai színtér logikáját, erőviszonyait. Ennek a szubjektivitás-formának még pontos elnevezése sincs, leggyakrabban a „civil”, a „független” vagy az „aktivista” kifejezéssel szokás utalni rá, ám ezek mára, épp a kormányzati propaganda hatására is, egyrészt negatív konnotációjú kifejezésekké váltak, másrészt nem is fedik egészen pontosan azt, amiről szó van.

Mert amiről szó van, az, úgy vélem, nem más, mint egy lassan körvonalazódó alternatív válasz a régi állampolgár (citoyen) vs. magánember (polgár, bourgeois) oppozícióra, ahol az emberi élet politikai dimenziója néhány törvényileg meghatározott jog vagy kötelesség gyakorlására szűkül le (mint például a szavazás), míg az élet nagyobb része a magánélet polgári szférájában zajlik. Ennek a politikától függetlennek tekintett magánszférának igencsak kiterjedt dimenziói vannak, mint például a termelés, a piac, a munka, a szakmák és szakterületek, a tudomány, a kutatás, a művészet, az oktatás, a család, az intimitás, a szexualitás világa. A modern polgári demokráciák politikai szubjektumának ebből a konstitutív hasadtságából  – az állampolgár és a magánember szembenállásából e szubjektum struktúráján belül – fakad az a felfogás, hogy a politika a valódi élettől elidegenült, eleve fertőzött, „mocskos” létmódnak és tevékenységnek tűnik, mellyel szemben a valódi élet a magánszféra különféle dimenzióiban zajlik.

Mármost akkor, amikor nyilvánvalóvá válik – márpedig ha valami az elmúlt években nyilvánvalóvá válhatott, akkor ez az – hogy a magánszférának ezek a területei korántsem mentesek és függetlenek a politikától, hogy a politika mélyen áthatja az úgynevezett magánszférát, akkor óhatatlanul arra kényszerülünk, hogy ezeket a területeket politikai szempontból értelmezzük újra, illetve hogy eközben a politikának is új értelmet adjunk, jelentését kibővítsük. Hiszen a politika, tetszik vagy nem, potenciálisan minden olyan területen jelen van valamilyen formában, amelyeket hajlamosak lennénk az úgynevezett magánszférába, a polgári életforma autonómnak gondolt magánszférájába sorolni. Ez azonban azt jelenti, hogy a politikai rendszerhez nemcsak a választásokkor férünk hozzá, hanem a mindennapi élet számos más területén is, legyen szó lakhatási kérdésekről, munkahelyi viszonyokról, szaktudományokról, szexuális felvilágosításról, vallásról, irodalmi kánonról, oktatásról, nyilvánosságról, a munkaidőről vagy a szórakozásról.

Az új politikai szubjektivitás lehetősége akkor tűnik fel, amikor valakik a hagyományosan magánéletinek tekintett területeket (a termelést és a munkát, a szabadidőt, a tudományt, a művészetet, a családot, a szexualitást, a nyilvánosságot, stb.), tehát a valódi élet területeit politikai szempontok szerint is művelésbe veszik, azaz kritika alá vonják a magán és a nyilvános, az állampolgár és a magánember, a citoyen és a bourgeois, a szavazó és a termelő/fogyasztó, a szakember és a közember közti szokásos elválasztást. E művelésbe vétel a közéleti ember olyan típusát teremtheti meg, aki most már nemcsak a szavazást, a kocsmai vitát, a kommentelést tekinti „politizálásnak”, hanem fölismeri, hogy minden élettevékenysége potenciálisan politikai jelentéssel is bír, s hogy teljes életét a hatalom és a világrendszer politikai szempontok szerint ítéli meg vagy el, manipulálja, kormányozza, használja fel vagy teszi fölöslegessé.

Úgy látom, az önkormányzati választások eredményeinek alakításához aktívan hozzájáruló „aktivisták”, „függetlenek” vagy „civilek” nem mindegyik, de néhány esetben a közembernek ezt az új típusát képviselik. A „balliberális” szövetségen belül ők képezik azt az anarchikus kisebbséget, amely ennek a szövetségnek is a potenciális kritikai ellenzéke. Az ilyen „aktivisták” és „civilek” (akiket határozottan meg kell különböztetni a pártok által toborzott vagy felhasznált lelkesedőktől, önkéntes vagy fizetett civilektől, aktivistáktól) kivételnek, vagy épp rendszerhibának számítanak egy olyan világban, amelynek logikája szerint a „valódi élet” el van választva a közélettől, vagyis a politikától. Hiszen aktivitásuk és létformájuk épp ennek az elválasztásnak a megkérdőjelezését, a valódi élet repolitizálásának a kísérletét jelenti.

A közéleti ember ilyen értelemben határozottan más, mint az „ellenzéki szavazó”, hiszen az előbbi a közéletiségnek éppen a szavazásra való redukcióját vonja kétségbe, még ha ebben az esetben épp egy szavazás kapcsán fejtettek is ki aktivitást. Ha van értelme újfajta politikai szubjektivitásról beszélni, akkor ezt sokkal inkább ennek a közéleti embertípusnak, nem pedig az „ellenzéki szavazó” megjelenésének a vonatkozásában lehetne megkísérelni.

demokrácia vs. fasizmus

A harmadik probléma, amit érinteni szeretnék, a politikai sajtóban hosszú ideje látensen folyó vitára reflektál, mely vita a politikai rendszer természetére vonatkozik. Itt is különös paradoxonnal van dolgunk: a kormányoldal a választások eredményét, tehát saját részleges vereségét a demokrácia bizonyítékaként értelmezi, míg a választásokon sikeresen szereplő ellenzékiek közül sokan továbbra is kitartanak amellett, hogy a NER nem tekinthető demokráciának. A vita így azon folyik, hogy ki tekinti magát a demokrácia autentikus értelmezőjének: a kormányoldal, amely, lám, egy demokratikus választáson legyőzhetőnek bizonyult, tehát nem tekinthető autoriternek, vagy az ellenzék, amely bebizonyította, hogy igenis a demokrácia, a népakarat, az „igazi, baloldali populizmus” erősebb, mint az autoriter NER. Röviden a kérdés: az önkormányzati választások alkalmával a szavazók gyakorolták az eddig is meglévő vagy visszaállították a NER által felfüggesztett vagy lerombolt demokráciát?

Ahogy a demokrácia, úgy a fasizmus is – mint az autoriter és kirekesztő hatalmi struktúra szélső pólusát megnevező fogalom – ott lebeg a NER politikai természetére vonatkozó megfontolások körül. Nyilvánvaló, hogy a NER mind demokratikus, mind fasiszta jellege aszerint tűnik igaznak vagy hamisnak, hogy az értelmezők a demokráciának vagy a fasizmusnak a sok közül melyik definíciójából indulnak ki.

Most csak egyetlen értelmezési lehetőséget szeretnék nagyon vázlatosan megfontolásra ajánlani. Eszerint sem a demokrácia, sem a fasizmus nem tekinthető egyszerűen a politikai berendezkedés egy formájának, vagy pusztán individuális politikai meggyőződésnek, szűken értett ideológiának vagy kormányzati formának. Mindkét fogalom egyrészt a modernitás alapvetően paradoxális szerkezetéből érthető meg, tehát strukturális jelentőségű és jelentésű fogalmak a modernitás történetén belül – másrészt és ebből következően – csak a kapitalista rendszerrel való összefüggésükben értelmezhetőek kielégítően.

Amit általában modern demokráciának nevezünk, annak többek között az alapja egyrészt a polgárok formális (jogi) egyenlősége és szabadsága, másrészt a termelőeszközök magántulajdonának sérthetetlensége. A két elv közti ellentmondásos viszony nyilvánvaló: az egyenlőség mindaddig valóban csak formális, azaz elvont, nem reális a demokráciában, amíg a termelőeszközök és ennél fogva a hatalom kevesek kezében összpontosul, vagyis amíg a jogi demokrácia mellet nem valósul meg a gazdasági demokrácia is. A tőkés magántulajdon felhalmozása mint a társadalmi-gazdasági struktúra motorja így a legdemokratikusabb berendezkedésű társadalmakban, a jóléti kapitalizmus államaiban is a tényleges demokrácia konstitutív korlátját képezi.

Vagyis a formális demokrácia, minden pozitív tulajdonságával együtt is, egyszersmind nem-demokrácia, látszatdemokrácia, amely arra szolgál, hogy fedezze a strukturális kizsákmányolást és kirekesztést. Ha mármost a fasizmust szintén a kapitalizmussal összefüggésben vizsgáljuk, akkor az válik láthatóvá, hogy az nem más, mint a kizsákmányolás és a kirekesztés leplezetlen formája, leplezett demokrácia, azaz leplezetlen nem-demokrácia. Amit a demokrácia elegánsan elleplez – a strukturális egyenlőtlenséget, a kizsákmányolást és a szegregáció permanens újratermelődését –, azt a fasizmus nyíltan és arcátlanul alapelvévé teszi. Úgy látom, a NER mint politikai rendszer (amely az emberek egyéni, lokális döntéseit, a fenti értelemben vett „magánéletét” is befolyása alá vonta) valahol a kettő között helyezkedik el.

Egyéni és közösségi szempontból sem mindegy, persze, hogy a kapitalizmus demokratikus vagy fasiszta változatában élünk. A valódi kérdés az antikapitalizmus perspektívájából azonban mégis csak az, hogy találunk-e alternatívát úgy a kapitalista demokráciák, mint az autoriter kapitalizmusok szaporodó változataira, a fasizmusra és társaira. Kétlem, hogy az „ellenzéki összefogás” nevű alkalmi kooperáció résztvevői számára ez a kérdés ma egyáltalán fölvethető lenne. Annál inkább fontos azonban annak az anarchikus kisebbségnek, akikről az imént beszéltem. E kisebbség elvszerűsége, ügyessége és kitartása lehet az egyik garancia arra, hogy a szereplők, hatalmi stratégiák, erőviszonyok változása mellett a valódi élet visszafoglalásának a gondolata sem tűnik majd el a várható hatalmi káosz és szimbolikus fegyverkezés okozta bénító csetepatéban.