Ott szaladunk ÉN

Közhely, hogy a profi sport, legfőképpen pedig a látványsportágak elsősorban a pénzről szólnak. Ez a kijelentés, ahogyan a későbbiekben igyekszem megmutatni, valóban tartalmaz alapvető részigazságokat, azonban ennek a vélekedésnek elsősorban egy másik tényezőjére hívnám fel a figyelmet, mégpedig arra, hogy a sport nem kizárólag önmagáért van, nem kizárólag önmagát jelenti, hanem megvalósulásával, gyakorlásával egyszersmind utal valami rajta kívülire is. A következőkben a sportot mint jelt, mint képet fogom vizsgálni.

A komercializálódás, piacosodás problémája mint a sportot valaminek az eszközévé, leképezésévé, médiumává alakító tendencia jellemzően a profi testgyakorlási formákhoz kötődik. Fontos megjegyezni azt ugyanakkor, hogy a tömegsport, vagy bármilyen akár csapatban, egyesületben, akár individuálisan végzett sporttevékenység is társadalmi, kulturális beágyazottságánál fogva valamilyen rajta kívül eső jelenségnek a leképezése, médiuma (is) lesz.

Történetileg tekintve a sport mindenkor a testhez való viszony legalapvetőbb kifejezési formájaként lép fel, megnyilvánulási formáiban megtestesítve az adott kor szocio-kulturális kontextusát, testképét, testről alkotott elképzelését. Egyszerű és szemléletes példája ennek az ókori olimpiai játékok betiltásának kontextusa, amelyet 394-ben I. Theodosziosz császár a pogány kultuszok betiltásával egyszerre törölt el.[1] Egyrészt ez a gesztus azt mutatja, hogy a görög olimpiák, sportesemények fontos eleme volt a különböző istenek megünneplése, ami egy keresztény császár számára nyilván nem folytatható gyakorlat. Másrészt a kereszténység testhez való viszonya, amely elsősorban mint a bűn terepére tekintett rá, a korban szintén nehezen egyeztethető össze a testművelés képzetével. Következésképp ezen egyszerű gesztus által a sport egyszerre válik hatalmi-politikai eljárás részévé és teológiai, dogmatikai vélekedések ütközésének terepévé.

Jesse Owens, afroamerikai atléta az 1936-os berlini olimpián négy aranyérmet szerez, ezzel Hitler saját propagandarendezvényén rombolja le az árja felsőbbrendűség mítoszát.

1.

Nem hivatásos sportolók szabadidős sporttevékenységeit figyelve, már a középkorban is követhető, ahogyan egy adott sport egy adott népréteget kezd el jelképezni. Ez a jelenség nemcsak abban az értelemben érdekes, hogy egy adott korban valaki két település közötti kőcsatában, bottornán vett részt, vagy mondjuk lovagi tornát rendezett, mert ebből következtethetünk társadalmi státuszára, de civilizációs, műveltségi szintjének mértékére is. Sokkal inkább fontosak viszont azok az esetek, amikor nem csupán az értelmező tekintet számára bír jelentéssel az adott eseménysor, hanem a benne részt vevők is bonyolult érzelmi, társadalmi, mentalitásbeli konfigurációk lenyomataként érzékelik azt. Gondoljunk itt az olyan példákra, amikor az egyes sportágak a részvételi feltételek, vagy éppen a testgyakorlás milyensége miatt egyes alacsonyabb néposztályok identitásának alapjává, emancipációs törekvésének terepévé válnak. Hadas Miklós például a kerékpározást látja Magyarországon a polgárok nemesekkel szembeni felzárkózásának egyik szimbolikus útjaként.[2] Ennél is klasszikusabb példára hívja fel a figyelmet a modern labdarúgás kapcsán, amiben a munkásosztály betörését, reprezentációját látja. Itt tehát már nem csak a külső értelmező lát a sportban olyan tendenciákat, amelyek analógok rajtuk kívül eső szabályszerűségekkel, hanem a benne résztvevők, vagy a résztvevőkkel azonosulók is akár öntudatlanul is tulajdonítanak egyfajta szimbolikus töltetet a sporttevékenységnek.

Ismét érdemes az ókori sporteseményekig visszamenni, ezek gyakorlati, önmagukon túlmutató funkciói különösen tanulságosak: „A városállamok közötti vetélkedés is inkább sportversenyek, mint háborúk formájában dől el. (…) Az egyéni részvétel során az egyes versenyzők mintegy belenőttek városuk reprezentánsának szerepébe, sikereik erősítették a városlakók identitását és a városon belüli szolidaritást.”[3]

Ebben az esetben tehát annak az irodalmi, történelmi toposznak a megjelenésével találkozhatunk, amellyel például Homérosz Iliászában Akhilleusz és Hektór vetélkedésénél is, vagyis olyan, egész népek, területek sorsát eldöntő összecsapásokkal, amelyekben nem a teljes nép, hanem annak csak a legkiválóbb testi adottságokkal rendelkező, legrátermettebb alakjai küzdenek meg egymással. Ezek a héroszok a bennük megtestesülő közösségek tulajdonságainak, legjellemzőbb eszméinek, ideológiáinak képévé is válnak. A városállamok közti sportvetélkedés is tehát egyfajta megszelídített harc, ami két lépésre van a tényleges öldöklő küzdelemtől, ugyanis a köztes lépést az Akhilleusz-féle összecsapás jelenti, ahol ugyan „csak” a közösség reprezentánsai lépnek csatamezőre, azaz kevesebb véráldozattal jár, de a cél még mindig a másik felszámolása. Ezzel ellentétben a városállamok ezen gyakorlatában a másik megsemmisítése immár szimbolikus síkra terelődik, előre lefektetett szabályok mentén bizonyos jól meghatározott képességeiket mérik össze a küzdő[4] felek. Szimbolikusan tehát a két csoport összecsapása először csak két harcosba vetítődik bele, majd két sportolóba. A nézők azonosulnak tehát valamelyik küzdő féllel, és saját vágyaik, büszkeségük, rátermettségük szimbólumaiként tekintenek rájuk.

Mondjuk ki tehát tételesen, hogy a sporttevékenység ebben az értelmezésben egyrészt az erőszak átkódolt, megszelídített képévé válik, valamifajta szimbolikus összecsapássá, másrészt a benne részt vevő felek szintén értékek, eszmék, ideológiák, érzelmek megtestesítőivé lesznek.

1990-ben a Dinamo Zagreb – Crvena Zvezda Beograd labdarúgó mérkőzésen éri el csúcspontját a szerb és a horvát szurkolók etnikai konfliktusa.

2.

Az, hogy az erőszak, a másikkal való testi ütközet, a másik megsemmisítésére irányuló küzdelem milyen mértékben válik áttételessé, mediatizálttá, Hadas Miklós és Norbert Elias nyomán  egyfajta civilizatórikus folyamatként fogható fel. Hadas Miklós A modern férfi születése című munkájában a magyar arisztokráciát vizsgálva logikusan felvázolja, ahogyan az ellenfél megölését is magába foglaló párbajtól, bajvívástól eljutunk a szabályozott, voltaképpen veszélytelen vívásig. Ez a tendencia tehát az erőszak kifejezésének, csatornájának finomodását, egyre inkább áttételessé válását, átrajzolását mutatja. Egészen addig, amikor már olyan sportokat kezdenek űzni, amelyek nem is igényelnek tényleges testi érintkezést, és az erőszakosabb tevékenységekben is meglévő (férfias) alapértékek egyre szubtilisebb, kodifikáltabb körülmények közötti kifejezését teszik lehetővé.

A fenti ívet követve – amely a sportnak mint az erőszak lehetséges képének, médiumának leírását, nem pedig a sport kizárólagos célját, működésmódját vagy létrejöttének motivációját adta – láthatjuk, hogy alapvetően a maszkulin értékek lenyomataival találkozunk: erővel, bátorsággal, kitartással, büszkeséggel, hírnévvel, céltudatossággal. A sport történetileg a férfiak, de talán még pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk, a hegemón maszkulinitás terepe, még akkor is, hogyha minden korban voltak női sportolók, voltak nők, akik részt vettek sporteseményeken. Ha egy lovagi tornára gondolunk, ugyanezt látjuk: a nézőközönség nagy része ugyan nő, a küzdő felek viszont férfiak, akik éppen a törékenynek, védelemre szorulónak tételezett nők lenyűgözését, meghódítását is céljuknak tűzték ki, azaz férfias dominanciájukat kívánták fitogtatni.

Szintén Hadas Miklós hozza fel példaként a műkorcsolyázás gyakorlatát, amelyben először jutnak igazán fontos szerephez a nők. Itt ugyan sportról van szó, de az esztétikum, feminitás, szexualitás kerül előtérbe, amely azonban szintén a fenti párbajozó/bajvívó, vívó, vagy vadász férfi tekintetén keresztül értékelődik, az általa űzött sportok viszonylatában nyer létjogosultságot.

Hadas Miklós Bourdieau nyomán ezt a fajta férfiúi versengő, felülkerekedni vágyó magatartást libido dominandiként aposztrofálja, a dominancia, az uralom, az erő vágyaként. Ez az ösztön vagy társadalmi-nemi szerepkényszer folyamatos átalakulásokon megy keresztül, ezáltal a sportban való megjelenése is változik. Egyfajta oda-vissza mozgó hatásmechanizmus során a maszkulinitás és a testgyakorlási mintázatok párhuzamosan alakulnak át. Gondoljunk itt például az egyik legismertebb futballsztár, Cristiano Ronaldo testképére, imázsára, ahol egyszerre van jelen a tökéletes izomzat, az erő és egyfajta túlérzékenység, sebezhetőség.

Ugyanakkor a sportpálya, vagy még inkább annak környéke az a terep, ahol egy időben tűnnek fel egészen archaikus és jóval civilizáltabb formái a libido dominandinak. A libido dominandi, amennyiben nem a konkrét résztvevőkben, hanem a nézőkben, azaz a képviseltekben működik, egyrészt a maszkulin értékek mentén tekinti legitimnek a képviseletet, másrészt a társadalmi valóság legkülönbözőbb területein szerzett sérelmek, „kasztrációk” kiegyenlíthetőnek tűnnek a sportpályán.

Kortárs példákat tekintve szintén megerősítést nyer a fenti tendencia.  Az FC Barcelona és a Real Madrid közötti versengés nem egyszerű és véletlenszerű ellentét, hanem egyrészt a nagyon erős etnikai vonzaton túl, más politikai és társadalmi konnotációk is kapcsolódnak hozzá. Előbbi, és annak stadionja a Franco-rezsim ideje alatt az ellenállás egyik utolsó tere, míg utóbbi a rendszer által támogatott alakulat. De számos más hasonló példát is mondhatunk, az MTK Budapest alapításától kezdve a zsidó identitás egyik szimbóluma és az antiszemitizmus célpontja, a skót labdarúgás két legjelentősebb klubjának, a Celticnek és a Rangersnek a találkozói a katolikus és a protestáns szurkolók összecsapásai is egyszersmind, vagy fontos megemlíteni például a poszt-jugoszláv államok közötti sporteseményeket, vagy azok elmaradását.

A sportesemények, csapatok, versenyzők tehát valami egészen komplex, a társadalom szélesebb rétegeire jellemző ellentétek, érzelmek kivetülései is. Az, hogy ilyen szerteágazó problémák színterévé válik a sport, egyszersmind azzal is jár, hogy a rávetített értelemalakzat, ideológia, jelentés elsődlegessé válik. Ki ne látott volna kedvenc csapatának játékosát ostorozó szurkolót egy elhibázott büntető után? Mindez azt mutatja, hogy nem annyira az individuum, a csapat játékosa válik fontossá, hanem a szurkolóban leképeződő absztrakció, amelyet egy-egy adott klub mezébe öltöztet fel.

1956, Melbourne:  Zádor Ervin fejéből ömlik a vér miután az – épp a forradalommal egybeeső – Magyarország – Szovjetúnió vízilabda mérkőzésen az ellenfél csapatkapitánya megütötte.

3.

Az egész fenti gondolatmenet alapja a nyilvánosság, ugyanis ezáltal van lehetősége a sporteseménynek érdeklődést koncentrálni: tehát képpé, szimbólummá, valaminek a reprezentánsává előlépni. A nyilvánossággal függ össze a sport komercializálódása, többé-kevésbé gazdasági alapokra történő áthelyeződése. Többé-kevésbé, mert nem minden sportban következik be egyforma mértékben, nyilván a labdarúgás a leginkább piaci alapon működő sportág, ezért erre koncentrálok a következőkben.

A labdarúgás éppen a nyilvánosságnak, annak az érdeklődésnek köszönhetően, amit magára képes vonni, kvázi szórakoztatóiparrá változott. Természetesen meggyőződéstől függően lehet értékelni, hogy az ’50-’60-’70-es évek nemzeti alapokon működő labdarúgása mennyivel volt őszintébb, másfelől mennyivel látványosabb a mai globalizált klubfoci. Én egyszerűen értelmezni szeretném, hogy a piacosodás hogyan járult hozzá a labdarúgás képpé, szimulákrummá válásához.

Álszentség, és őszintétlenség azt gondolni, hogy mondjuk az 1900-as évek elején nem volt piaci logika szerint működő sportesemény, vagy nem volt jó befektetés adott esetben egy sportklub létrehozása. Ami azonban a kortárs labdarúgásban tapasztalható, az egészen más: a foci a globális piac egyik kiemelt értékkel, befolyással bíró üzletágává vált, amely elsősorban a globális piac törvényszerűségei szerint működik. Az az érdeklődés, amely a sportágat övezi, egyszersmind keresletként értelmeződik, erre a keresletre épül rá a foci mint gazdasági ágazat, ezt a keresletet alakítja, változtatja, bővíti. Mégpedig úgy, hogy egyre inkább egyfajta ernyőfogalommá bővíti a focit, amely már nem kizárólag a tényleges játékot jelöli, a játék sokkal inkább az apropójává válik számos köré épülő, tőkésíthető folyamatnak. Ezt a jelenséget Krausz Tamás a következőképpen fogalmazza meg: „…az egyes játékosok, emberek ára nemcsak a >>munkavégző képességet<< foglalja magába, hanem az >>egész embert<<, akinek a médiában, a reklámban piacosítható – a futballistaképességeken túl – a haja színe, az életrajza, a külső megjelenése, a szerelmi kapcsolatai…”[5]

Ez az oka annak is, hogy a foci más gazdaságilag meghatározott társadalmi jelenségekhez hasonlóan, a befektetés mértéke és a várható nyereség szempontrendszere alapján egyenlőtlenné válik. Néhány nyugati elit bajnokság – az angol, a spanyol, a francia, az olasz – képezi az üzletág centrumát, a hatalmas mértékű tőkekoncentráció miatt teljesen leszakították például a kelet-európai, félperiférikus futballgazdaságokat, amelyek csupán az olcsóbb munkaerő termeléséből és kiárusításából tartják el magukat. (értsd: A cél az, hogy alacsonyabb áron kínálják egy saját nevelésű játékos játékjogát, mint egy azonos képzettségű játékost egy kevésbé periférikus focigazdaságban).

Ebben a logikában a klubcsapatok termékekké, brandekké válnak, amelyek számára a sporttevékenység ennek a brandnek a tökéletesítésére, fejlesztésére, értékesebbé tételére szolgál. Természetesen eltérő gazdasági stratégiák léteznek egyes kluboknál, az azonban túlnyomórészt általános tendencia, hogy a gazdasági biztonság, a nyereségesség, a veszteség elkerülése alapvető szempont. A foci gazdasági tétjét alapvetően az őt követő széles réteg kölcsönzi, ugyanis ezáltal hatalmas reklámértékek fejlődnek. Ezek a reklámértékek sokban függenek a játékosoktól, akik a figyelmet koncentrálják egy adott klubra, ezért ők is az üzlet elemeivé válnak, átadhatóak, felcserélhetőek, kiárusíthatóak lesznek a gazdasági potenciál következtében, amely bennük van.

A focista tehát egy komplex jelenség, amely játéktudásával, egyéniségével és a ráépült egyéb tartalmakkal felkelti a nézők figyelmét, megismerteti magát. Eközben azonban úgy tűnik, tehetségénél, egyediségénél, kiválóságánál, különlegességénél fogva válik híressé, érdekessé, valójában azonban kialakul róla egy kép, amely gazdaságilag a leginkább jövedelmező, kiépül egy imázs, amellyel azonosítják. Értéke valójában nem individualitásánál, játéktudásánál fogva van, hanem a játéktudása által generált tőkéből eredően, a róla kirajzolt imázs következtében. Éppen ezért az esetek túlnyomó részében azonnal felcserélhetővé válik, amint nála gazdaságilag megfelelőbb jelölt tűnik fel. Úgy tűnik tehát, mintha a korábban az erőszak és a férfiasság kapcsán felvázolt képviseletnek lenne köszönhető az, hogy ilyen nagy gazdasági potenciállá válik a foci. Ezzel egy időben pedig a szurkoló projekciói piacosítódnak, azaz közvetett módon a szurkoló maga. (A szurkoló egyszerre válik fogyasztóvá az érdeklődése által és termelővé, hiszen ugyancsak a figyelmével, odafordulásával építi, fejleszti az adott brandet, klubot, focistát.) Egy furcsa, abszurd körforgás alakul ki, azaz a piac ráépül arra a területre, amelyben a tömegek leghűbben találják meg szimbolikusan önmagukat, majd ezt elkezdi alakítani, visszahatva a tömegek identitására. Gondoljunk például arra, hogy a piacosodással párhuzamosan fejlődő közösségi médiumok, főként a televízió hogyan virtualizálja a sportot. Jellemző, hogy a sportról alapvetően kétdimenziós képernyőkön keresztül kapunk képeket. E legtöbbek által figyelt sporteseményeknek csak egy nagyon szűk, kiváltságos társadalmi réteg számára van illata, hőmérséklete, teste, azok számára, akik ott lehetnek a stadionokban.

Mivel tehát a labdarúgásnak a gazdasági tétjét a nézés biztosítja, képek termelődnek ki, imázsok, amelyek egy-egy névvel azonosítódnak, és amelyek piaci értékkel bírnak. Ezek a képek váltakoznak, újabb és újabb konfigurációkba rendeződnek, összekapcsolódva az egyes klubok által magáról a klubról megrajzolt képpel. Következésképpen a sport az érdeklődés, a nyilvánosság szerepe miatt egyszerre válik az erőszak, a maszkulinitás, az anyagi érték képévé, médiumává, szimulákrumává. Amikor egy bődületesen nagy gólt látunk, akkor egyszerre látjuk a maszkulinitás kifejeződését, egy átszínezett szívlövést és egy termék megkapó csomagolását.

Nem téveszthető szem elől azonban, hogy a fentiekben nem a sport mint testmozgás kizárólagos lényegéről, nem mint individuális, saját testhez való viszonyról, vagy fenomenológiai értelmezési lehetőségekről volt szó, sokkal inkább egy összetett, a sport virtualitására építő társadalmi eseményről.

Emily Davison, a női egyenjogúságért küzdő szüfrazsett, 1913-ban György király lova elé veti magát az epsomi derbin, így tiltakozva a kormánydöntés ellen, amely megtagadta a nőktől a szavazati jogot.

[1]     Wolfgang Behringer: A sport kultrúrtörténete,  Corvina Kiadó, Budapest, 2014. 75.o.

[2]     Hadas Miklós: A modern férfi születése, Helikon, Budapest, 2003.

[3]     Wolfgang Behringer: A sport kultúrtörténete, Corvina Kiadó, Budapest, 2014. 28. o.

[4]     Érdemes figyelmet fordítani arra a hasonlóságra, ami a mai sportot leíró retorikánkat és a háborút leíró szókészletet jellemzi.

[5]     Krausz Tamás: Bevezetés: A magyar futball szétglobalizálása, In.Krausz Tamás, Mitrovits Miklós (szerk.): A játék hatalma: FUTBALL-PÉNZ-POLITIKA, L’Harmattan Kiadó. ELTE BTK Kelet-Európa Története Taszék, Budapest, 2008. 8. o.