A bundátlan Vénusz: a női testszőrzet biopolitikai mítoszai és az “eszményi test” politikai gazdaságtana, 3. rész

Samantha: – Honnan ez az új őrület, hogy a pasik a fanszőrzetedet ritkítják?
Miranda: – A kislányos énedre vágynak.
Samantha: – Thor esetében ez inkább terület-megjelölés. (…) Villámformájúra borotválta a fazonomat. (…) Igenis, ez egy elhanyagolt terület, de hál’istennek egyre többen figyelünk rá. A dzsungel-korszak végleg lezárult. Ma már külön iparág foglalkozik a fanszőrzet karbantartásával és ápolásával. Ez éppolyan árulkodó, mint a cipő.

                                                                              Szex és New York, 2. évad, 1999 

Carrie: – Megkopasztott! Mindent lekapott!
Samantha: – Ez a brazil gyantázás!
Miranda: – Miért nem állítottad le?
Carrie: – Próbáltam! Olyan vagyok, mint azok a szörnyű csupasz kutyák.
Samantha: – Ez most a szépségideál, mindenki tök pucéron mászkál. (…) De csak hagyott valamit egy háromszöget vagy egy leszállópályát!?
Carrie: – Neeem! Totál kopasz vagyok! (…) Most annyira tudatában vagyok a muffomnak. Úgy érzem magam, mint egy sétáló szexhirdetés.

                                                                             Szex és New York, 3. évad, 2000

4. A fogyasztás biopolitikai mítoszai: az 1970-es és a 2000-es évek ikonográfiája

Összefogva az eddigi szálakat látható, hogy a női testszőrzet problématörténete ugyan nem választható el hermetikusan a férfiakétól, mégis külön fejezetet igényel a szexualitás és a test, valamint a vele összefüggésbe hozható ábrázolások történetében. Ennek oka az, hogy a szőrtelenítés követelménye a priori nem politikai jellegű és jogi természetű, mely a liberális demokrácia egy-egy fontos alapelvét sértené, inkább azt láthatjuk, hogy az uralom gyakorlásának egy sajátos alesetét képviseli, amennyiben a női testtel szemben támasztott, a divat és a testkép fogalmai mögé bújtatott társadalmi elvárást jelent. Ez az elvárás nem független a férfiakkal szemben támasztott testkódoktól, de kétségtelen tény, hogy a nőkre sokkal erősebben, ellentmondást nem tűrően érvényes.[1]

Végül is ez a szimbolikus uralom működési mechanizmusa, melynek – főként a test esetében – igen nehéz ellenállni, mivel többnyire nem is érzékeljük azt, mert magától értetődőnek tartjuk. Pierre Bourdieu fejtegetéseiben e fogalom olyan, a társadalmi egyenlőtlenségeket újratermelő intézkedéseket jelent, melyeket a mindenkori elit (politikai, gazdasági, értelmiség) látszólag racionális érvelés mögé bújtatva, vagyis legitim módon ráerőltet a társadalom tagjaira.[2] A test esetében ennek segédfogalma az ún. gyakorlati észjárás (sens pratique), mely lehetővé teszi azt, hogy „úgy viselkedjünk, ahogyan kell”, de anélkül, hogy ez a „kell” viselkedési kényszert jelentene számunkra. A cselekvő ugyanis többnyire nem alanya választásának, hanem függvénye azoknak a hiteknek és diszpozícióknak, melyek nélkül nem lehetne részese magának a játéknak sem. Külön fejezetet szentelve a test révén működő ismereteknek, Bourdieu a Méditations pascaliennes című munkájában egyenesen úgy fogalmaz, hogy a testen keresztül tanulunk. Ezért a testtel kapcsolatos konvenciók tekintetében nem sokra megyünk a racionális döntések elméletének individuumközpontú, intellektualista felfogásával (mely listát készít a lehetséges opciókról s azok várható következményeiről), hisz itt a test nem szabadon variálható megfontolások tárgya, hanem foglya annak a társadalmi világnak, melyet máskülönben megtestesít.[3] Gondoljunk csak arra az igen egyszerű jelenetre a Görög tolmács című jól ismert novellából, melyben Sherlock Holmes és bátyja, Mycroft beazonosítja egy férfi társadalmi státuszát, foglalkozását, családi helyzetét annak teste, ruházata és gesztusai alapján. A társadalmi térben mozgó test tehát az érzékeny megfigyelő számára folyton elárulja önmagát.[4]

A tisztaság fogalmának tekintetében úgy tűnik az első világháború több szempontból is fordulópontot jelent. Korábban Mary Douglas fejtegetései kapcsán már szó volt arról, hogy a tisztaság több jelentésű jószág, olyan morális, társadalmi, politikai kategória, melynek konnotációi nehezen választhatóak el egymástól. Amikor egy „tiszta kezű” személyről beszélünk, akkor nem a kezét higiénikusan fertőtlenítő, épp a műtőbe induló orvosra gondolunk (bár ezt is jelenthetné a kifejezés), hanem egy erkölcsileg feddhetetlen egyénre. Amikor az 1920–1930-as években a magyar egyetemekre a numerus clausus ellenére bejutott zsidó (vagy annak tekintett) hallgatók verése közben a bajtársi szövetségek tagjai azt kiabálták, hogy „tisztítsuk meg az egyetemet a mocskos zsidóktól”, akkor sem arra utaltak, hogy a véresre vert egyetemista társaik reggel elmulasztották a mosakodást.[5] A „tiszta kéz” inkább morális, a „mocskos zsidó” pedig politikai–ideológiai kategória, mely fajbiológiai érvekkel óhajtja kialakítani a számára vonzó társadalmi hierarchiát. Politikai értelemben tehát a tisztaság aszimmetrikus ellenfogalma a mocsok, a különbségtétel célja pedig az, hogy morálisan is megalapozottá váljék a tiszta faj eszméje. Reinhart Koselleck német történész vezette be e fogalmat, mellyel a hellén–barbár, a keresztény–pogány és az ember–nem-ember (felsőbbrendű és alsóbbrendű ember) bináris oppozíciókat állapította meg, s elsősorban a szóhasználat mélyén működő alá- és fölérendelő viszony működésmódja izgatta.[6]

Innen nézve már érthetővé válik, hogy a tiszta–koszos ellentétpár nem semleges, leíró kategória. Paul Weindling a tisztasággal, az egészséggel és a higiéniával foglalkozó kutatásai arra mutattak rá, hogy ez a folyamat nagyjából az 1870-es években nyugati társadalmaiban indul el.[7] Célja nemcsak a nemzeti egység absztrakt, ideológiai szinten való megteremtése volt, hanem az eszme átvitele a mindennapi életvilágba is, mellyel akarva-akaratlanul az uniformizált életstílus mellett optáltak az egyes nemzetállamok. A tisztaság, az egészség és a higiénia ideológiája az első világháború éveiben azonban már harci kérdéssé vált, amennyiben az egyes szembenálló országok megalapozni szándékozták az ellenség alacsonyabb rendű erkölcsiségéről szóló propagandájukat. Paul Weindling, Marius Turda és mások meggyőzően érvelnek amellett, hogy a nemzet közegészségügyi, köztisztasági körülményeinek javításáról szóló eugenikai fejtegetések vagy programok a korszakban szinte minden nyugati államban jelen voltak, így a probléma korántsem egyszerűsíthető le az évekkel később fogant Harmadik Birodalomra.[8]

Az eugenikai gondolkodásban testet öltő, az egészség és a tisztaság komplex fogalmával törődő értelmiségi beszédrendek és politikai gyakorlatok az Egyesült Államoktól Kelet-Európáig sok helyen jelen voltak.[9] 1911-ben pedig Drezdában, mintegy harminc ország részvételével megrendezték a Nemzetközi Higiéniai Kiállítást, melyet egy évre rá a Higiéniai Múzeum létrehozása követett: utóbbi egyik nagy attrakciója az ember belső szerveit láthatóvá tévő ún. üvegférfi és üvegnő figurája volt.[10] Ám a tudományos megismerés és demonstráció nemcsak a közegészségügy és a köztisztaság iránt érdeklődő államférfiaknak volt vonzó, hanem egy S. H. Camp nevű amerikai fűzőgyártónak is, aki 1936-ban megvásárolta és az Egyesült Államokba szállíttatta az egyik demonstrációs céllal megalkotott üvegnőt (Gläserne Frau). Az élelmes vállalkozó, aki saját bevallása szerint tudományos alapossággal készíttette el cége fűzőit, azzal érvelt, hogy a kiállítások során a nők jobban megismerhetik saját testüket és anatómiai felépítésüket – és persze a Camp nevét viselő átlátszó női modell kiváló felületet jelentett a cég termékeinek reklámozásához. Látható tehát, hogy az állami szinten megjelenő biopolitikai célok és eszközök viszonylag gyorsan idomulnak a kapitalizmus fogyasztói logikájához, melyek természetesen éppúgy formálták a női testről kialakuló beszédrendet, mint az állami közegészségügyi és köztisztasági törekvések.[11] Aki testről, egészségről, higiéniáról beszél, az – függetlenül attól, hogy belső, anatómiai vagy külső, felületi értelemben teszi – mindig politikáról beszél.

Az első világháborút követő években a társadalmi nagycsoportként felfogott nők politikai és társadalmi téren elért eredményei kétségkívül fontos fegyvertényként könyvelhetőek el, ám a korábban rögzített szokásrendhez ragaszkodók – elsősorban az előjogaikat féltő középosztálybeli férfiak – számára fel is forgatták a hagyományos értékeket és szerepeket, ezért nolens volens, bizonyos tekintetben válságot okoztak: a férfiasság társadalmi konstrukciójának válságát.[12] Ez a válság legalább részlegesen olykor azokra is érvényes, akik máskülönben nem voltak érdekeltek a status quo fenntartásában. Gondoljunk csak arra, hogy a nők egyetemi tanulását támogató Georg Simmel is felháborodottan úgy fogalmazott, hogy azoknak a berlini nőknek az egyetemi előadásokra való bejutását kellene korlátozni, akik pusztán „a »műveltségüket« szeretnék tökéletesíteni, vagy »érdeklődnek« valamilyen tárgy (többnyire irodalom- vagy művészettörténet) iránt”.[13] Ahogyan fentebb rámutattunk, e válság egyik jeleként is felfogható az, ahogyan a nők választási jogát, majd munkába állását szorgalmazó női mozgalmak követeléseinek elfogadása és törvénybe iktatása nyomán a nyugati társadalom újraszabályozza az immáron a társadalmi térben is mozgó nő testképét. A nőiesség új eszményének tehát sine qua non-jává válik az immáron nyilvánossá váló, azaz látható testszőrzet eltüntetése; paradox módon, a technikai civilizáció terjedésének, a háztartásokat is egyre inkább elérő gépesítésnek időszakában a hónalj- és lábszőr társadalmi tabuvá válik, s a nőiesség szinonimájává a simaságot asszociáló nyelvi elemek válnak: a selymes, a bársonyos, a babaszerű stb.

Ám a két háború közötti időszak elején rögzülő, fokozatosan terjedő új norma a második világháború alatt, majd azt követően, ahogy korábban utaltunk rá, a társadalmi beállítódások változásával vesztett érvényéből. Ennek azonban komoly külső, gazdasági és politikai okai voltak. Amint a műanyag szerepét és jelentését az amerikai történelemben vizsgáló Jeffrey L. Meikle megjegyzi, a Pearl Harbor után hadba lépő Egyesült Államokban a korábban gördülékenyen működő selyem- és nejlonharisnya-gyártás egyre több gonddal küszködött. Ennek elsődleges oka az volt, hogy a piacot uraló Du Pont vállalat egyrészt a nyersanyag beszerzését japán importból oldotta meg, mely értelemszerűen 1941 decembere után nem működött tovább, másrészt a cég szerződést kötött a hadsereg ellátását szervező US War Production Boarddal ejtőernyő és gumi gyártására. Ennek következtében a nylon- és selyemharisnyákat gyártó vállalat termelési nehézségei áttételesen megváltoztatták az amerikai polgári lakosság anyagi kultúráját.[14] Selyem- és nejlonharisnya hiányában az amerikai nők kénytelenek voltak vastagabb, kevésbé áttetsző anyagból készült gyapjúharisnyákat viselni, vagyis újra érdektelenné vált a lábszár gondos epilálása, hiszen a láb szőrzete újfent a láthatatlan tartományába került át. A háborús termelés okozta hiány és a test technikái között természetesen nem közvetlen oksági kapcsolat áll fenn; az az érdekes bennük, hogy rámutatnak arra, hogy a testtel kapcsolatos eljárások sohasem függetlenek a kapitalista gazdaság és árutermelés által szavatolt anyagi kultúrától. Az anyagi kultúra változása, a lehetséges kínálat gazdagsága vagy szűkössége pedig kihat a testre és a testképre is.

Az 1972-ben első számát kiadó Ms. magazinban Harriet Lyons és Rebecca Rosenblatt Body Hair: the Last Frontier címmel külön cikket szentelt a szőrtelenítés kérdésének. A hatvanas évek fentebb vázolt testpolitikai törekvései nyomán a két szerző úgy fogalmazott, hogy a hónalj- és a lábszár szőrtelenítésével az utóbbi évtizedekben az amerikai kultúra a gyermeki ártatlanság állapotában tartotta a nőket. Ennek következtében egyesek odáig mentek, hogy szeméremszőrzetüket is eltávolították, mellyel nyilván felülmúlni igyekeztek a kislányok gyermekies nemtelenségét. A szerzők a szőrtelenítésben ismerték fel tehát az amerikai nőkre rótt, szinte rabszolgasorba taszító intézkedések egyikét.[15] Jóllehet a cikk retorikája némileg túloz, hisz talán nem ez volt a női testet és szexualitást sújtó legborzalmasabb norma akkoriban (hiszen az abortusz kérdése sem volt mellékes ez idő tájt), ugyanakkor a szerzők hevülete rámutat arra a kitettségre, kiszolgáltatottságra, melyet egy – első látásra – banális jelenség okoz a nők számára. Rebecca M. Herzig könyve felidéz egy másik történetet is ebből az évből, mely szerint Irving Wallace-t, a Chicago Sun-Times kolumnistáját az ismert tévés személyiség, Walter Cronkite kérdezte arról, hogy olvasta-e a fent említett új, liberális feminista lapot. Az újságíró azt válaszolta, hogy olvasta, s hogy bizony megfontolandó érveket hoz fel a kérdéses cikk a női testszőrzet epilálásának elhagyása mellett; nem szereti ugyan a nőkön a testszőrzetet, de elismeri, hogy igaza van a szerzőknek. Cronkite a történet szerint bólintott, megerősítette ezt az állítást, majd hozzáfűzte, hogy ő sem tud a hozzászokni ahhoz a gondolathoz, hogy a nők ne epilálják a hónaljukat és a lábukat.[16] Azt hiszem, Herzig plasztikusan választotta ki ezt a történetet, mely túlmutat önmagán, mivel jól leképezi a szőrtelenítéssel kapcsolatos racionális és affektív dilemmákat.

Hiszen észérvekkel könnyen belátható, hogy tarthatatlan, egyenlőtlen helyzetet teremt a szőrtelenítés, ugyanakkor affektív szempontból már nem olyan súrlódásmentes dolog (újra) hozzászokni. Bourdieu szociológiája szinte megváltoztathatatlannak, de legalábbis statikusnak fogja fel ezeket a beállítódásokat, s nem számol azzal, hogy e megfontolások társadalmi mozgalmak révén új konfigurációt vehetnek fel. Ám az 1960–1970-es évek kontextusa annyiban speciális, amennyiben a jól ismert politikai, ideológiai, társadalmi szembenálláson túl a hegemóniát, a mindennapi kultúra szerkezetében megjelenő, ezért szinte észrevétlen, szimbolikus uralmat is képes volt megtörni. Ennek egyik leghangsúlyosabb, szinte indexszé váló eleme, ahogy fentebb is rámutattunk, a test és a szexualitás volt. A kódszerűség pedig annyiban fontos, hogy leegyszerűsíti és a mindennapi életben egyértelművé teszi ezeket a testen keresztül kifejezett állásfoglalásokat.

Betty Luther Hillman könyvében felidéz egy, az iowai feministák lapjában megjelenő cikket, melynek lényege épp ezeknek a bináris oppozíciókban megfogalmazódó késztetettségeknek a megfordítása volt. Ha egy nő addig nem lehet szabad, míg meg nem szabadul a társadalmi normák által rákényszerített női szereptől, a hosszú és ápolt hajtól, valamint a szoknyától és a magas sarkú cipőtől, akkor mi sem egyszerűbb, mint szubverzív módon megfordítani e kódokat. Ezért a lányok levágatják a hajukat és farmert hordanak, míg a fiúk megnövesztik a hajukat és a szakállukat – csak, hogy a test és ruházkodás témájánál maradjunk. Lehet, hogy a mából nézve gyermetegnek vagy kezdetlegesnek tűnik mindez, ám illő hangsúlyozni, hogy a hétköznapi élet legalapvetőbb szerkezeti elemeit rúgták fel a hatvanas évek lázadó ifjai, éppen ezért ez korántsem volt könnyed vagy problémamentes. Jóllehet nem minden feminista vágatta le a haját vagy vetette el egyértelműen a női szerepkonstrukció adta mintákat, mégis az önbemutatás politikájának nevezik sokan azt a politikai és nemzedéki stratégiát, mellyel az akkori fiatalok – lányok és fiúk vegyesen – legalább részben elutasították a hétköznapi élet néhány évtizeddel korábban rögzült társadalmi nemi kódjait.

Példának okáért 1968-ban, az Atlantic City-ben megrendezett Miss America szépségverseny alkalmából több feminista csoport tiltakozott, s mint a média beszámolt róla, a résztvevők „melltartókat égettek”, melyeket kozmetikai szerekkel, valamint az alávetett női szerepeket hirdető magazinokkal (Playboy) együtt a kukába dobtak. Bár a média némileg torzítva adta közre az eseményeket, hisz melltartó-égetés nem történt, annyiban azonban jogosult volt a bemutatás, hogy elsősorban az ellen keltek ki a tüntetők, hogy a nőket szinte kizárólag a külsejük, a kinézetük alapján mutatják be, ezekkel a jegyekkel azonosítják őket. A „jó külső”, „a csinos kinézet” pedig nem más, mint a mindenkori korszak eszményének való megfelelés, mely szavatolja a „sikerességet”.[17] Ezt az eszményt azonban – nem is alaptalanul – olyan alkotmánynak látták a korabeli feministák, mely nem valamiféle társadalmi egyezkedés eredménye volt arról, hogy mi a „szép” és a „jó”, hanem azt egy többé-kevésbé önkényesen kijelölt, a profitorientált szépségipar által támogatott normaként gondolták el. Így az ellenkultúrához kapcsolódó tiltakozások logikáját követve, a nem kívánt íratlan szabályozást a visszájára fordították, és hanyagolták az első világháború alatt s az azt követő években elterjedő szőrtelenítési procedúrákat. Ezért nevezték már a korszakban is lekicsinylő tónusban „hónalj-feminizmusnak” e jelenséget, jóllehet nő- és testpolitikai törekvéseik messze túlmentek a hónalj- és lábszőrtelenítés problémáján, ám környezetük – helytelenül – a jelet azonosnak tekintette a jelentéssel.[18]

Ekkoriban veszik át az újbaloldaltól a the personal is political szlogent, amellyel végül is nem tettek mást, minthogy maguk is felmondták az intimitásnak és a nyilvánosságnak a 18–19. században, a klasszikus polgári társadalomban rögzült kettősségét. Richard Sennett David Riesmann A magányos tömeg-ének megállapítását a feje tetejére állítva amellett érvelt, hogy a nyugati társadalom a kívülről irányítottság állapotától a belülről irányítottság felé halad, melynek végeredménye az, hogy az „egyén önmagába zárkózik, senki nem tudja megmondani, mi van belül”. Ez azonban korántsem azt jelenti, hogy az egyén racionális okoskodások eredményeként dönt, s egyre kevésbé befolyásolják őt a normák, hanem azt, hogy – ahogy Sennett 1974-ben megjegyzi – az egyén elfordul a közélettől, s az „egyéni érzéseik szférájában olyan közügyeket oldanak meg, amelyeket megfelelően csak a személytelen értelmezés kódjai segítségével lehet kezelni”.[19] Egyszerűbben fogalmazva, illékonnyá válik az intim és nyilvános közötti határ – s ez legplasztikusabban a test és a szexualitás témájában ragadható meg. Az 1960–1970-es évek kontextusában ugyanerre a következtetésre jut Christopher Lasch is, amikor a – háborúellenes tüntetésekről és a Black Power támogatásáról ismert, a marihuána-fogyasztás dekriminalizálásáért küzdő, hatvanas évekbeli – szakállas, hosszú hajú – ikon, Jerry Rubin kapcsán azt írja, hogy átlépve a rettegett harmincadik életévét, megszabadult a hatvanas évek heves és szimbolikus politizálásától és testszőrzetétől, és azt egy „önmagába tett utazással pótolja”.[20] Túl azon, hogy a nyolcvanas években részvényalkusz, illetve befutott vállalkozó lett, vegyük észre azt – később még visszatérünk rá –, amit a szociális antropológia a hajjal és a testszőrzettel kapcsolatban feltárt: a vágás rituáléja átmenetet jelent egyik társadalmi státuszból a másikba. Ám az önmagunkkal való foglalkozás szépelgő nárcizmusa mindig visszaigazolásra, külső megerősítésre vár, így minél erősebbek a testtel és annak képével kapcsolatos normák, annál inkább igényeljük a külső igenlést – vagyis az önmagunkra mért külső kontrollt.

Jerry Rubin 1968 és 1985 körül

Ha a populáris média a „jó ízlésre”, az „ápoltságra”, a „jó modorra” és a „megfelelő stílusra” apellálva befolyást gyakorolt a nők testhasználatára, akkor ugyancsak jogosnak tűnt az az igény is, hogy az ellenkultúra tagjai a test technikáira apellálva ugyanezt tegyék. Ám egyebek mellett Lasch könyve arra is rámutat, hogy amit az 1960-as évek az emancipáció fogalma alatt elért, azt – az ifjúsági ellenkultúra eltűnésével – az 1970-es évek termékké, fogyasztási cikké tette. A hatvanas években megfogalmazott romantikus természet-közeliség, keresett, azaz konstruált természetesség a test és a szexualitás területén – vagyis a korábban rögzült kulturális kódok „feltörése” – nem múlt el következmények nélkül. A szabad szerelem, a szexuális emancipáció, a test természetességének kiemelése, a testszőrzet viselése ugyan látványos dolgok voltak, de ahogy Eric Hobsbawm rámutatott, önmagukban nem voltak forradalmiak, mert nincs közvetlen közük a szabadság politikai fogalmához. „Megdőlt az a tévhit, hogy a szabályozott szexuális erkölcs a kapitalista rendszer alapvető védőbástyája”.[21] Jóllehet igaza van abban a brit történésznek, hogy a burzsoáziát könnyebb megdöbbenteni, mint megdönteni, azért nem intézném el e törekvéseket egy kézlegyintéssel; az ideológiai tudatosság és kohézió mellett vagy helyett ezeknek a kulturális és testi indexeknek is vannak dekódolható jelentéseik.

Annyiban azonban igazat adhatunk Hobsbawm maliciózus megjegyzésének, amennyiben a korszak populáris médiája nagyon is könnyen, politikai ellenérzés nélkül alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez: Che Guevara arcképe vagy a felszabadított szexualitás gyorsan utat tört magának az ifjúsági ellenkultúrából a sokszázezer példányban megjelenő magazinokig.[22] Ám Eva Illouz nagyon pontosan mutat rá arra, hogy a szabadság és az egyenlőség fogalmai nem jelenthetik kizárólagosan azt a mércét, amellyel egyszer s mindenkorra lemérjük a társadalmi átalakulások jelentőségét. Inkább arra kell társadalomkutatóként rákérdeznünk, hogy a szabadság és az egyenlőség fogalmai milyen mértékben váltak az intimitás, a társas- és párkapcsolatok szerves részévé.[23] Megítélésem szerint ez az általánosságban is a testtel kapcsolatos beszédrendek és viták egyik kulcsfontosságú mozzanata, melyre ennek az írásnak a végén még visszatérünk, tehát ne szaladjunk előre!

Az első számát 1953-ban megjelentető Playboy magazin kezdeti időszakában (a mai beállítódásainkhoz képest) képileg ugyancsak visszafogott volt. Ugyan az első szám a korszak szexszimbólumával, Marilyn Monroe-val indít a címlapon, és ő a pin-up girl is, vagyis a lap közepén színes, egész alakos meztelen képet közölnek róla, ám az ábrázolás ugyancsak visszafogott: a hátradobott, hajához húzott jobb kar láttatja a melleit, de a felhúzott, összeszorított lábak már kijelölik a meztelenség ábrázolhatóságának akkori határait. A lapot érő támadásokkal szemben a tulajdonos, Hugh Heffner akkoriban gyakran érvelt azzal, hogy a lap egyfajta szexuális missziót teljesít – legalábbis a férfiak szemszögéből, tehetnénk hozzá –, amennyiben elutasítja az amerikai puritanizmus álszentségét.[24] Ez a szexuális forradalom ideológiájába bújtatott gazdasági vállalkozás azonban pár év alatt dúsgazdaggá tette Heffnert, vagyis ne feledkezzünk meg arról sem, hogy szó szerint a női test kizsákmányolásából lett milliomos. Ám egészen 1970-ig a meztelenség megjelenítése érdemben nem változik a lapban, tehát ebben az értelemben nincs közvetlen oksági kapcsolat a hatvanas évek szexuális emancipációja és a Playboy-nak a női meztelenséget közlő kiadói politikája között. Ám alapítása után négy évvel, 1969-ben, az Egyesült Államokban is megjelenik a Penthouse férfimagazin, mely a szabadabb európai szexuális normáknak és szabályozásnak köszönhetően eltérő vizuális stratégiát követ, s az 1970 júniusában megjelenő számában szemből ábrázolja a női meztelenséget; e póz már láttatni engedi a szeméremszőrzetet is.

Marilyn Monroe a Playboy első számában, 1953

A laptulajdonos, Bob Guccione világosan ki is mondta egy interjúban, hogy a Playboy-jal való versengés vezette rá lapja kiadási politikáját arra, hogy tabut tabu után sértsenek meg, s ilyen „áttörés” volt a női genitália bemutatása is 1970 nyarán.[25] Jóllehet a Playboy is feszegette a határokat, amennyiben az éles szemű olvasó 1968 júliusában és 1969 augusztusában is rejtetten, szűrt fényben és részlegesen bemutatott női nemi szervet láthatott, ám a tabusértés egyértelműen a Penthouse-hoz kapcsolódik, mely vonulathoz csak 1973-ban kapcsolódik egyértelműen Heffner lapja. Ezt a vonulatot tetézi Roger Friedland szerint 1974-ben a Hustler magazin, amennyiben először ábrázolja a szeméremajkakat, s e döntés egyértelműen a pornográfia felé viszi el az ábrázolás stratégiáját.[26]

Fentebb úgy fogalmaztunk, hogy a profitorientált lapok meztelenség koncepciója és a hatvanas évek szexuális változásai között nincs közvetlen oksági kapcsolat. A fentebbi rövid összefoglaló is inkább arra enged következtetni, hogy a – szexuális forradalom ideológiája mögé bújva – a versenyhelyzet és a piacféltés vitte rá a tulajdonosokat, hogy tabut sértsenek, s voltaképpen az akt vizuális szabályrendszerétől eltérő módon jelenítsenek meg egy korábban rögzített kulturális tabut: a szeméremszőrzetet. Szerintem nem általában a hatvanas évek lazább szexuális atmoszférája engedte meg ezt, hanem konkrétan a testszőrzet nyilvános térben való újbóli feltűnése, legitimmé válása. E tabu megtörése persze áttételesen kapcsolódik a szexualitáshoz, amennyiben – John Berger okfejtését idézve – nyíltan a szenvedélyt, a nemi erőt asszociálja. Ha az olvasó végigtekint a visszafogottabb, vagyis a pornográfiába hajló ábrázolásokat mellőző reprezentációs utat választó Playboy magazin közepén közölt, kihajtható képeiből válogatott mintán, akkor észlelheti, hogy az 1973. márciusi (Bonnie Large), az 1984. júniusi (Tricia Lange), az 1994. szeptemberi (Kelly Gallagher), az 1997. januári (Jamie Ferrell), az 1999. márciusi (Alexandria Karlsen) számokban megjelenő képektől mondjuk a 2003. szeptemberi (Luci Victoria) fotográfiáig a modellekről fokozatosan eltűnik a szeméremszőrzet. A változás tehát nem egyik pillanatról a másikra következett be, hanem érzékelhető e tendenciában egyfajta fokozatosság: míg a hetvenes-nyolcvanas évektől egészen a kilencvenes évek elejéig-közepéig alig tapasztalható lényegi változás, addig az ezredforduló előtti néhány évben már észlelhetően felgyorsul a tempó, s az egyszerű fazon és bikinivonal-igazítás után, a középen csíkszerűen meghagyott, gondosan ápolt, rövidre vágott néhány szál szőrt hamarosan felváltja a teljes szőrtelenség.

Bonnie Large és Tricia Large a Playboy-ban 1973 és 1984

Kelly Gallagher és Jami Ferrell a Playboy-ban 1994 és 1997

Alexandria Karlsen és Luci Victoria a Playboyban 1999 és 2003

Jóllehet a Playboy képei, a fények használata és a visszafogottabb beállítások (különösen a pornográf ábrázolásokhoz közelítő pózok mellőzése), nem mellesleg a lapban közölt irodalmi tárcák, novellák miatt emelkedettebbnek vagy „kulturáltabbnak” hatnak, mint a Penthouse vagy a Hustler fotói, ám itt sem beszélhetünk aktról; ezek a nők egészen egyszerűen meztelenek.[27] A kettő közötti különbséget az az eljárás is kiemeli, miszerint nem egyetlen képet tesznek közzé az adott modellről, hanem többet, egyfajta sorozatot, mellyel egyrészt kiemelik a meztelenség folyamat jellegét (melyre John Berger utalt), másrészt pedig maga a szerialitás önmagában ellentmond az egyediséget magában foglaló, eszményt megjelenítő aktnak. Jóllehet igaza van Klaniczay Gábornak, hogy ikonográfiai szempontból korántsem lényegtelen az arc és annak kifejezése, de fentebb már beláttuk, hogy a meztelenséget nem elsősorban ezért keresi és nézi a fogyasztó, hanem a nemi szervek és az általa felkeltett szexuális vonzalom miatt.[28] A profit reményében megvalósuló, nővel szembeni eltárgyiasítás és a dehumanizálás tézise tehát akkor is fennáll, ha tudjuk, hogy a Playboy elsődleges célcsoportja a konvenciókat kerülő, liberális értelmiségi férfi volt, jóllehet utóbbi megjegyzéssel eszünk ágában sincs a szexualitás viktoriánus felfogása mellett kiállni.

Távolodva most már a fentebb említett szexlapok kontextusától, arra a kérdésre kellene választ keresnünk, hogy vajon mivel magyarázható a fentebbi szőrtelenítési tendencia. Az ezredfordulón a női szerepeket illetően meghatározó tévésorozat, a Szex és New York ezt az eljárást minimum váratlannak, sőt megdöbbentőnek könyvelte el, s Carrie-nek a mottóban idézett megállapítása egyértelműen arra utal, hogy a teljes szőrtelenítés eljárása korábban a szexhir­detésekből volt ismert, de a hétköznapi élet tapasztalatában ritka kivétel volt. Ezt megerősíti Wendy Cooper egy 1971-es, egyetemista lányok körében végzett kutatása, mely szerint – hatvanas évek ide vagy oda – 98%-uk borotválta a hónalját, de a szeméremszőrzetet akkortájt csak elenyészően kevesen távolították el.[29] Ennyiben a Playboy testképét akár reprezentatív ábrázolásmódnak is tekinthetjük, mely egyszerre formálta és követte a testtel és a testszőrzettel kapcsolatos beállítódások változását. A női szeméremszőrzetnek nincs önmagában vett jelentése, tekinthetjük egyfajta védelemnek, mely – mint a magyar vagy a német (Schamhaar) kifejezés is utal rá – szemérmesen eltakarja a genitáliát, de vélhetjük figyelemfelhívó jelnek is, mely éppenséggel kiemeli a nemi szervet. Ebből fakadóan a szeméremszőrzet megléte vagy hiánya éppúgy lehet obszcén: a kontextus rögzíti jelentését.

Ruth Barcannak a meztelenség jelentésével kapcsolatos kutatásaiban kerül elő egy beszédes példa: egy erotikus sorozathoz pózoló fotómodell mesélte egy interjúban, hogy az új trendet követve, a 2000-es évek elején maga is leborotválta a fanszőrzetét, melynek következménye az lett, hogy a fotós elállt a képek elkészítésétől, mivel szerinte így a képek pornográffá váltak volna. A szőrzet ábrázolhatóságának kulturális jelentőségére utal az, hogy Ausztráliában az 1950-es évek elején kizárólag orvosi szakkönyvek ábrázolhatták a meztelen nőt szeméremszőrzettel együtt, 1972-ig még az ausztrál naturista szövetség saját lapjában is kiretusáltatta a fotókról a női szőrzetet. Utóbbi különösen érdekes: a meztelenség kultúrájának jegyében a naturisták pontosan tisztában voltak a másik testével, ám annak reprezentációja még saját orgánumukban is a külvilág tabuképző normáit követte.[30] Magnus Clarke szerint így az ausztrál nudista nők körében 1950 és 1970 között divatozott az intim szőrtelenítés, de annak elsősorban jogi oka volt, vagyis, hogy fotón nem tűnhetett fel a szeméremszőrzet; 1972 után, miután lazult az ottani szabályozás, a szőrtelenítés értelmetlenné vált a naturisták körében, s elhagyták azt.[31]

Barcan a továbbiakban amellett érvel, hogy az 1970-es évek elejét követően, miután egyes szexlapok megsértették a szeméremszőrzet ábrázolásának tabuját, a szőr védőfunkciót jelentett: „elrejtette” a genitáliát, melynek megmutatása addig a pornográfia sajátossága volt. Az ausztrál kiadású Playboy képeit szemlélve arra a következtetésre jut, hogy az 1990-es években már terjedő fazonigazítás egyre inkább láthatóvá tette a modellek szeméremajkait, így illékonnyá vált a határ a szexlapban megszokott ábrázolás és a pornográf megjelenítés között. A tabu és az ikonográfiai eljárások megváltozásával azonban a szeméremszőrzet elvesztette funkcióját: már nem védett semmit, sőt, inkább akadályozta a szeméremajkak nyíltabb megmutatását, ezért egyre inkább korláttá vált, ennek megfelelően az ábrázolás kultúrája pedig a szex- és pornólapok logikáját követte. Barcan fő kérdése azonban az, hogy a férfimagazinok változó ábrázolásai hogyan válnak gyakorlattá a hétköznapi életben, másképpen fogalmazva, a férfimagazinok fogyasztói, melyek igen valószínűen túlnyomó többségükben férfiak, hogyan bírják rá a partnerüket, barátnőjüket, feleségüket arra, hogy úgy nézzenek ki, mint a szexlapokban megjelenő, változó testképű szépségeszmények? És tehetnénk hozzá, hogyan válik újfent, de másképpen tabuvá a szeméremszőrzet, miután fentebbi védelmező szerepét immáron elvesztette? Nemcsak az ábrázolása tilos, hanem immáron a viselése is.

Kezdjük a második problémával. Különös módon a fent már említett liberális feminista Ms. magazin volt az, mely a 2000. április–májusi számának „Comments, please” című rovatában helyt adott a PeTA (People for Ethical Treating of Animals) nevű állatvédő szervezet kezdeményezésének, melynek lényege az állatok méltóságát megóvó etikus fogyasztás szorgalmazása volt; első helyen a bunda vásárlásától és viselésétől óhajtották eltanácsolni az olvasókat. Ez eddig rendben is van, de módfelett különös volt az az ikonográfia, mellyel a szervezet szerette volna célját elérni: a „bunda viselése nem vonzó” szöveg mellé ugyanis egy női csípőt helyeztek, az alsóneműből azonban oldalt kilógott a szeméremszőrzet. Az állatvédők provokatív hirdetése kétségkívül durván szexista volt, amennyiben a női test megszégyenítésén keresztül próbáltak meglehetősen gátlástalanul hangot adni fogyasztásetikai törekvéseiknek. A PeTA célja nyilván nem volt más, minthogy kampánya minél nagyobb botrányt keltsen (ez sikerült, a Ms. blogján érdemes beleolvasni a válaszokba), amit alátámaszt az is, hogy utóbb több hasonló ikonográfiájú plakátot készíttettek.[32]

A szintén híressé vált Burberry Boycott mellett a világ egyik legismertebb modellje, Joanne Krupa is hozzájárult a PeTA későbbi kampányához: félmeztelenül, melleit a hajával eltakaró pozitúrában áll, s a bugyijából kilógó (állati) szőrzet mellé járul a szöveg, miszerint a bunda viselése valóban nem vonzó.[33] Az állatvédők kampánya tehát az ezredfordulót követően kihasználta a testszőrzettel kapcsolatos beállítódások megváltozását, s a pornómagazinok által népszerűsített szőrtelenség eszménye mögé bújva kifejezetten megalázó, megszégyenítő jellegű politikai és vizuális stratégiát alkalmazott. Az állati szőr, a belőle készült bunda, továbbá a női szeméremszőrzet közötti analógia felhasználásával pedig helyreállították a bundás Vénuszról szóló, fentebb már érintett szexuál-lélektani elképzeléseket és fantáziákat. Ám míg a hatvanas–hetvenes évek ellenkultúrájának kontextusában a bundás Vénusz a korlátokat alig-alig ismerő, autonóm – Sacher-Masoch regénye nyomán domináns – női szexualitást fejezte ki, addig a PeTA-kampány modelljei némileg kifordított logikával próbálnak etikus fogyasztásra bírni. Mivel alapvetően állatvédőkről van szó, így módfelett érdekes, hogy az „állat” és az állatias konnotációval bíró „szőr”, „bunda” kifejezetten negatívvá és visszataszítóvá válik a civilizált nőkkel kapcsolatban, akiket a cél eléréséért – vagyis az etikus fogyasztásért – megalázni sem rest a szervezet.

Jóllehet visszafogottabb ikonográfiával, de hasonlóan megszégyenítő jellegű utalásrendszerrel készült el egy ismert márka egyik bikini modelljét reklámozó jelenet, melyen egy fekvő nő csípőjét nagyítja ki a kép: rajta egy miniatűr férfi fűnyíróval távolítja el a – feltehetően a bikiniből kilógó – szeméremszőrzetet. Azért „feltehetően”, merthogy a kép nem mutat szőrt. Ez a kép hasonlóképpen működik, amennyiben a bundás Vénusz mítoszához kapcsolódik: itt méretéből fakadóan a nő domináns a liliputi nagyságú férfivel szemben, aki mintegy „szolgaként” fűnyíróval eltávolítja „úrnője” feleslegesnek ítélt szeméremszőrzetét. De valójában: ki ural kit? A hirdetés voltaképpeni tárgya ugyanis a nő teste és tabuizált fanszőrzete, hisz az eladásra szánt bikini alig is látszik. Laura Scuriatti pontosan fogalmazza meg álláspontját: a vállalat csak utal a nem kívánatos szeméremszőrzetre, de nem mutatja meg – egyszerűbben fogalmazva vizuálisan erősít meg egy kulturális tabut.[34] A két reklámkampány téves hivatkozási alapja a természet analógiája, vagyis, hogy a „civilizált nő” már nem a vad és gondozatlan „természet” része, hanem egyenrangú alkotóeleme a „kultúrának” (mely korábban a férfiak privilégiuma volt), így a gondoskodás és az ápoltság immáron a női test intim részeinek is kijár.[35] Ám attól, hogy részévé válik a kultúrának és a politikának, még nem használhatja a régen rögzült biopolitikai kódokat. Vagyis a nőiesség ilyesfajta normatív konstrukciója azt sugallja, hogy abban, és csak abban az esetben vagy nő, ha a – biológiailag természetesen a pubertással együtt járó – testszőrzetet elfeded, eltávolítod, láthatatlanná teszed; ez szavatolja azt, hogy átléphess a politikai és társadalmi értelemben vett „nő” kategóriájába. Ez a stratégia akaratlanul is helyreállítja a normatív kétpólusú heteroszexuális politikai mintázatot: a férfi szőrös, tehát felnőtt – a nő szőrtelen, tehát gyermeki.

Ruth Barcan fentebbi kérdésére, tudniillik, hogy válik a nők között fokozatosan követendő normává a 2000-es évek elején a szeméremszőrzet eltávolítása, a kutatásban meglehetősen egyöntetű válaszokat találunk. Az ausztrál gender-kutatónő válaszát azért idézem ide, mert nem pusztán spekulatív módon jut el addig a következtetésig, hogy a fiatal nőkre elsősorban a média testképe hat, hanem empirikus kutatással tesztelte is, hogy e hipotézis megfelel-e a mindennapi gyakorlatnak. Kutatása során interjúkat készített kozmetikusokkal és a szépségiparban dolgozókkal, melynek során arra a kérdésre, hogy a szépségstúdiókat felkereső nők milyen indokkal kérik a szeméremszőrzet részleges, sőt egyre inkább teljes eltávolítását, egyöntetűen az a válasz érkezett, hogy a beavatkozást a partner kérésének teljesítése miatt kérik. E kérés forrásaként pedig a női meztelenséget ábrázoló férfimagazinokat és a pornográf termékeket nevezték meg.

Azt, hogy mennyire a megfelelés iránti vágy mozgatja sokszor e kéréseket, jól jellemzi az, miszerint a kozmetikusok szerint vannak kitüntetett pillanatok, amikor a női kliens „meg szeretné lepni” partnerét: ilyen lehet a házasságkötés vagy a Valentin nap. Utóbbi esetben gyakori az, hogy a fanszőrzet szív formájúra vágását kérik a nők. Ha a női klienseket kérdezték meg ugyanerről, akkor leggyakrabban – a fentebb, Barthes nyomán bevezetett ún. racionalizálást választják, vagyis, hogy – higiénikusabb, tisztább, szabadabb érzésre hivatkoznak. Az egyik interjúalany, aki már az 1990-es években is kozmetikai területen dolgozott, úgy fogalmazott, hogy akkoriban rendkívül kivételes volt a szeméremszőrzet teljes eltávolítása, az ő stúdiója konkrétan nem is hirdette ezt a fajta beavatkozást, így nem szerepelt az árlistájukon sem. Ha valaki ilyesmivel állt elő, akkor a kozmetikusok némileg zavarba jöttek (pláne, ha az illető férfi volt), mert a nemi szervek környékének ápolása, gondozása hagyományosan kívül esett a kozmetikus praxisán, így elutasították őket. 2004-ben, a könyv megjelenésekor a szalonban nemcsak hogy napi gyakorlattá vált a teljes gyantázás, de kifejezetten hirdették is.[36]

Barcannak a gyakorlati szépészeti iparból vett példái, interjúi azért fontosak, mert a médiakutatásban ritkán tartják elfogadhatónak a direkt befolyást, vagyis azt, hogy a reprezentáció (pl. a Playboy ikonográfiája) és a mindennapi élet gyakorlata (pl. teljes gyantázás) között közvetlen oksági kapcsolat állna fenn.[37] Azt sem állítják persze, hogy nincs kapcsolat, de a kultivációs, a napirend-, a használat–kielégülés elmélettől a kódolás–dekódolás modelljéig az a fő kérdés, hogy milyen más tényezők (életkor, nem, osztály, lakhely, végzettség stb.) játszanak szerepet a hatás kiváltásában, illetve hogy a hatás mennyire összetett. Mit jelent pontosabban a hatás a fogyasztó szubjektív világában, mennyiben enged, és mennyiben szegül ellen a médiaszövegeknek? Persze önmagában hermeneutikai közhely, hogy az üzenet nem azonos mértékben és minőségben kerül értelmezésre, nem ugyanazt a jelentést állítja elő a befogadó világában. Az emprikus társadalomkutatásban azonban a testszőrzettel kapcsolatos kutatások esetében megítélésem szerint a nemzetközi szakirodalom is adós maradt ennek a szempontnak az érvényesítésével. Érdemes tehát másképp közelítenünk a kérdéshez.

A szöveg első része itt, második része pedig itt olvasható.

[1] Lásd G. Bruce Retallack: Razors, Shaving, and Gender Construction: An Inquiry into the Material Culture of Shaving, Material History Review, 49. sz. (1999), 4-19.

[2] Pierre Bourdieu: Sur le pouvoir symbolique, Annales E. S. C., 32. évf. (1977) 3. sz., 405-411.

[3] Pierre Bourdieu: Méditations pascaliennes, Seuil, Paris, 1997, 153-193.

[4] Lásd Arthur Conan Doyle: A görög tolmács in Sherlock Holmes emlékiratai, Európa, Budapest, 1974, 197-218., illetve Rosemary Jann: Sherlock Holmes codes the Social Body, ELH, 57. évf. (1990) 3. sz., 685-708.

[5] Bővebben fejtem ki: K. Horváth Zsolt: Egyetemi erőszak és a Bildung eszméje: Tábor Béla, a zsidóság, az egyetem in Bevésett nevek. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem holokauszt- és második világháborús emlékművének felavatásához kapcsolódó konferencia, Szűcs Teri (szerk.), Budapest, ELTE BTK, 2015, 132-152.

[6] Reinhart Koselleck: Aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája,in Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája, Atlantisz, Budapest, 2003, 241-298.

[7] Paul Weindling: Health, Race and German Politics between National Unification and Nazism, 1870–1945, Cambridge University Press, Cambridge, 1989.

[8] Az amerikai kontextushoz lásd Edwin Black: War Against the Weak. Eugenics and America’s Campaign to Create a Master Race, Dialog Press, Washington D.C., 2003.; Bán Zsófia: Ersatz és történelem: az amerikai eugenika-mozgalom rejtett narratívája a tárgyalótermi drámák tükrében in Bevésett nevek, i. m., 376-384.

[9] Paul Weindling (szerk.): International Health Organisations and Movements, 1918–1939, Cambridge University Press, Cambridge, 1995.; Marius Turda – Paul J. Weindling (szerk.): Blood and Homeland. Eugenics and Racial Nationalism in Central and Southeast Europe, 1900–1940, CEU Press, Budapest – New York, 2007.; Perecz László: Fajegészségtan, balról jobbra. Az eugenika század eleji recepciójához: Madzsar és Pekár in A totalitarizmus és a magyar filozófia: Tanulmányok, Valastyán Tamás (szerk.), Vulgo, Debrecen, 2005, 200-212.

[10] George C. Dunham: The International Hygiene Exhibition, American Journal of Public Health and the Nation’s Health, 21. évf. (1931) 1. sz., 1-10.

[11] Jill Fields: An Intimate Affairs: Women, Lingerie and Sexuality, University of California Press, Berkley, 2007, 174-175.

[12]  Michael S. Kimmel: Men’s Responses to Feminism at the Turn of the Century, Gender and Society, 1. évf. (1987) 3. sz., 261-283.; Stephen H. Norwood, The Student as Strikebreaker: College Youth and the Crisis of Masculinity in the EarlyTwentieth Century, Journal of Social History, 28. évf. (1994) 2. sz., 331-349.

[13] Georg Simmel: Női diákok a berlini egyetemen (1899), A kacérság lélektana, Atlantisz, Budapest, 1996, 169-170. Itt lehet megjegyezni, hogy az 1920. évi 25. tc., a közoktatásban és a közbeszédben numerus claususként ismert törvény nemcsak a zsidók egyetemi számarányát korlátozta, hanem a nőkét is. Magyarországon egyébként 1895-től nyílt lehetősége a nőknek a felsőoktatásban részt venni, míg szavazati jogot 1918-ban kaptak (melyet aztán az ellenforradalmi rendszer jelentősen korlátozott). Lásd N. Szegvári Katalin: Numerus clausus rendelkezések az ellenforradalmi Magyarországon. A zsidó és nőhallgatók főiskolai felvételéről, Akadémiai, Budapest,1988.

[14] Jeffrey L. Meikle: American Plastic: A Cultural History, Rutgers University Press, New Brunswick – London, 1995, 137.

[15] Harriet Lyons – Rebecca Rosenblatt: Body Hair: The Last Frontier, Ms., 1. évf. (1972. július) 1. sz., 64-65. Lásd még Ellen McCracken: Decoding Women’s Magazines. From Mademoiselle to Ms., Palgrave McMillan, London,1993.

[16] Rebecca M. Herzig: Plucked. A History of Hair Removal, New York University Press, New York, 2015, 116.

[17] Betty Luther Hillman: Dressing for the Culture War: Style and the Politics os Self-Representation in the 1960s and 1970s, University of Nebraska, Lincoln, 2015, 3. fejezet.

[18] Herzig: i. m., 117.

[19] Richard Sennett: A közéleti ember bukása, Helikon, Budapest, 1998, 15.

[20] Christopher Lasch: The Culture of Narcissism. American Life in an Age of Diminishing Expectations, W. W. Norton, New York, 1979, 14-15. A magyar kiadás módosított címmel, alcím és jegyzetapparátus nélkül jelent meg, lásd Christopher Lasch, Az önimádat társadalma, Budapest, Európa, 1984, 25-26.

[21] Eric Hobsbawm: Forradalom és szexualitás in Hétköznapi hősök. Ellenállók, lázadók és a dzsessz, L’Harmattan – Eszmélet, Budapest, 2009, 326.

[22] Lásd Fredric Jameson: Periodizing the 60s, Social Text, 9–10. sz. (1984), 178-209.

[23] Eva Illouz: Cold Intimacies. The Making of Emotional Capitalism, Polity Press, Cambridge, 2007, 29-30. Épp ezért bírálja Giddenst, aki az intimitásnak mindössze a pszichológiai vonatkozásait emeli ki. Lásd Anthony Giddens: The Transformation of Intimacy. Sexuality, Love and Eroticism in Modern Societies,University of California Press, Stanford, 1992.

[24] Vö. James R. Petersen: The Century of Sex. The Playboy’s History of the Sexual Revolution, 1900–1999, Grove Press, New York, 1999, 268.

[25] Anthony Haden-Guest: The Porn King in Winter, New York Magazine, 2004. február 9.

[26] Roger Friedland: Looking through the Bushes: the Disappearence of Pubic Hair, Huffington Post, 2011. június 13.

[27] James M. Ferreira: Fetishes and Fetishism in Girlie Magazines in Objects of Special Devotions. Fetishism in Popular Culture, Ray B. Browne (szerk.), Bowling Green University Popular Press, Bowling Green, 1982, 33-44. A szerző rámutat arra, hogy az ún. girlie magazinok korábban a munkásosztály tagjainak készültek, s Heffner azzal, hogy irodalmat is közölt a lapban, megváltoztatta a fogyasztói célcsoportot.

[28] Klaniczay Gábor: Nők a falon. Az aktposzter ikonográfiája in Ellenkultúra a hetvenes–nyolcvanas években,, Noran, Budapest, 2003, 243-268.

[29] Wendy Cooper: Hair: Sex, Society, Symbolism, Aldus, London, 1971, 116, 89. Idézi Herzig, i. m., 136.

[30] Ruth Barcan: Nudity: a Cultural Anatomy, Berg, Oxford – New York, 2004, 26-27.

[31] Magnus Clarke, Nudism in Australia: a First Study, Deakin University Press, Deakin, 1982, 238. Idézi Barcan, i. m., 29.

[32] Saved the Wild Pussy! http://www.msmagazine.com/aug00/wildpussy.asp, vö. http://www.blogher.com/can-you-be-feminist-and-support-petas-marketing-strategies

[33] A PeTA oldalán megtalálható a kép és a szöveg is: http://www.peta.org.uk/blog/joanna-krupa-fur-trim-is-seriously-unattractive/ . Lásd még a Ms. erre adott válaszát: http://msmagazine.com/blog/2012/11/27/women-are-animals-too-peta/

[34] Laura Scuriatti: The Designers’ Bodies: Women and Body Hair in Contemporary Art and Advertising in The Last Taboo, i. m., 146-165.

[35] Az antropológia számára a természet–kultúra fogalmai nem ellentétet, hanem viszonypárt alkotnak, s ehhez viszonyítható a nő–férfi homológiája is. A természet megítélése pedig korántsem olyan egyértelmű, ahogyan a kortárs kultúrával foglalkozó szövegek gyakran visszaadják. Lásd Claude Lévi-Strauss: L’anthropologie face aux problèmes du monde moderne, Seuil, Paris, 2011, 85-86.

[36] Barcan: i. m., 28-29.

[37] Vö. Császi Lajos: Tévéerőszak és morális pánik, Új Mandátum, Budapest, 2005, mely alapos empirikus kutatások nyomán arra mutat rá, hogy a médiában ábrázolt erőszak és a bűnténnyé váló fizikai erőszak között nincs közvetlen kauzális kapcsolat, utóbbi terjedése jóval komplexebb magyarázati modellt kíván.