Dédnagyapám száz éve

Uhor István, ha 1916. december 16-án nem a Vajdaságban születik, lehetett volna kazánfűtő a Mississippi gőzösén, jógi Indiában vagy rikkancs Párizsban. De Uhor István a Vajdaságban született, egy elszegényedett tisztviselő második fiaként egy Drea környéki tanyán. Így hát béres lett a félfeudális világban, akinek az élete nagyobbik részében nem adatott meg, hogy feltételes módú kötőszókkal bíbelődjék, ahogyan most kései dédunokája teheti.

Négy testvérével szolgált szerbnek is, magyarnak is, németnek is. Zsidónak csak azért nem, mert a falu távol feküdt. Drea úgy maradt meg a családi emlékezetünkben, mint amely a világ közepe. Mindentől ugyanolyan messzeségre esett. Disznók és tehenek fölött aludtak az istállóban, fáztak és éhesek voltak. Amikor a gazda úgy látta jónak, enni adott nekik. Levest, főtt vagy sült tésztát egymásra szedett, hogy a falással se múljék túlságosan az idő.

Ha a gyerekem is úgy nevelkedett volna, mint mi, fogtam volna egy kötelet, s fölakasztom a csűr gerendájára. Amikor már megtehette, s elővette a komorság, ilyeneket mondott egyetlen lányának, aki írni tanította. Kevésszer látta a lánya, az én nagymamám, dühösnek vagy csüggedtnek. Szótlan ember volt. Vastag betűkkel véste a papírra az ákombákomjait. Negyvenévesen már le tudta írni a nevét. Uhor István.

Oka és módja csak tizenhét évesen lett, hogy gyakrabban látogasson Kishegyesre. Valamely téli bál alkalmával ismerkedik meg a félárva lánnyal, aki a felesége lesz. A lány az Isonzó mellett vesztette el az apját, s később majd, a második világháború után, amikor már az ilyen kétes osztályú emberek is felférhetnek rá, s jelentősége már nem lesz, fel is kerül ennek a hallomásból is alig ismert ükapámnak a neve arra az emléktáblára, amely az első világháborúban elesetteknek állít emléket. Dédnagyanyám aligha tulajdonított jelentőséget ennek. Kiválóan megtanult szerbül, beszélt németül és oroszul, noha nem sok hasznát vette. A kilencvenes évek elején boldogan töltögettük a vizet egyik sörös palackból a másikba, amelyek kétségkívül még dédnagyapámtól maradtak vissza. Ez volt a legkedveltebb játékunk.

Uhor István huszonegy évesen hagyja el először a Vajdaságot, hogy Bihácson besorozzák, s hogy felképelje a főorvos a katonai kórházban, mert nem vette föl a folyosón a telefont. Kórházat, főorvost és telefont akkor látott először. Csöngjön, ahogy akar. Így volt vele. A pofonokat azonban már ismerte. Alig hogy hazaér, s látja megszületni a lányát, kitör a háború. A Dunánál az ellenségre lövöldöztetik, s talán embert is öl. Erről sem beszél később sokat, csak egy történetet ismétel a sógoráról, aki mellette fekszik a lövészárokban, és sokkot kap a gránátok tüzében. S hogy a németek előbb dinnyével teli csónakokat úsztatnak a Dunán, ők meg erre pazarolják a muníciójukat, hogy aztán az éberségüket vesztve immár géppuskákat hozzon lefelé a folyó. Visszavonuláskor a harcmezőn a megsérült öccsébe botlik, egyikük sem sejtette, hogy ugyanazon a fronton harcolnak. A hátán viszi a legközelebbi Vöröskereszt kocsihoz. A Dunához aztán egy kései kudarc is kötődik, amikor pár évi sikeres méhészkedés után a folyó áradása elviszi a féltve őrzött családi kaptárakat, amelyekből a dédszülők némi mellékkeresetet reméltek. Uhor István védőruha nélkül járt a méhek közt. Az állatokkal jobban kijött, mint az emberekkel.

A magyarok bevonulása után Uhor Istvánt fogolytáborba vetik, Csantavéren alkalma kínálkozik a szökésre, de habozik, elkésik vele. Vélhetőleg Bergen-Belsen érintésével jut a hannoveri gyűjtőtáborba, onnan pedig a Bad Fallingbostel-i Stalag XI-B munkatáborba. Míg ő a marhavagonban utazik, a feldühödött tömeg Kishegyesen kifosztja a Dóci zsidó boltját, szétverik a bútorokat, s amit nem képesek megenni és meginni, a falhoz verik. A felesége és a kislánya azon a napon új lábassal térnek haza, amelyet kétségkívül nem lett volna pénzük megvenni. Hónapokig nem kapnak hírt a férjről, az apáról. Barakkokban lakik, ahonnan minden reggel az appel idején tucatjával hozzák ki hordágyon azokat, akik nem jelentek meg az aznapi létszámfelolvasáson. Fogva tartói abban lelik a kedvüket, hogy egy kiszemelt fára mászatják százukat. A konyháról kihajított fagyott cukorrépa mellől puskatussal elverik. Később napközben kiengedik a táborból, hogy egy orvos földjén dolgozzék. Az első munkanap végén étellel kínálják, s ha az orvos felesége nem üti ki még időben a tányért a kezéből, a hosszú éhezés és a tartós legyengültség következtében az első kiadósabb vacsora megöli. A tábor felszabadítása után Budapest érintésével kerül haza. A határon leoldja karjáról a láncot, amelyen a sorszáma szerepelt, s kihajítja a vonat ablakán. Évekkel később levelet kap Németországból, amelyben az orvos külföldre hívná. A levéllel egy fénykép is érkezik a családról, rajta az orvos a kedves lován ülve, a felesége és a fiuk. Uhor István sohasem jár újra Bad Fallingbostelben. A tizenegyezer lakosú település neve újabban gyakran kerül bele az újságokba. A valamikori munkatábor helyén újabban Németország egyik legnagyobb menekülttábora áll.

Kocsis Árpád

Amint hazaér, újra katonának szólítják. Ezúttal a Vaskapunál kell őriznie a szőlőt szüretelő német kényszermunkásokat. Fütyül a munkára. Nekem nem volt velük semmi bajom, mondta. A felesége és a lánya egy alkalommal meglátogatják. A nagymamám ekkor látott először epilepsziás katonanőket, hadirokkantakat, akiket kosárban cipeltek a társai, s lebombázott városokat. Miután leszolgált, Újvidékről tél idején mezítláb volt kénytelen hazagyalogolni. A kelésekkel az élete végéig küzd.

A háború utáni földosztásból egy távoli, gazos föld jut neki osztályrészül. Húsz év alatt ezt a zsebkendőnyi földterületet sikerül megsokszoroznia. Dohányt termeszt, a szövetkezet dolgozója lesz, kutat ás a szomszédok csodálatára, selyemhernyó-tenyésztésbe fog és ehhez eperlevelet szed a határban kocsiszámra, vályogot vet, kéményt emel, kubikol. Ért a műszaki eszközökhöz, villanyt vezet, autót javít. Kaszálásban párja nincsen. Szőlőt nevel, ezerféle növénybetegséget ápol, a veje műszaki folyóiratait betűzi. Gyárban csak azért nem dolgozik, mert nem várhat egy hónapot a fizetésére. Az egész falu beszél a hőstettéről, amikor egy kocsmában félkézzel, cigarettával a szájában, a barátaival való beszélgetést meg sem szakítva kicsavarja a kocsmárost fenyegető vendég kezéből a marokra fogott, szilánkosra tört sörös üveget, az eltévelyedett embert pedig kipenderíti az utcára. A legfőbb szenvedélyei a lovai, amelyektől semmilyen körülmények közt sem szabadul. Baba, Deres és Vitéz.

Mindahhoz ért, amelyhez e sorok írójának talentuma nincsen. Egyedül csak a nem csituló érdeklődést és a csontos kézfejét örökölte. Uhor István olyan korban élt, amikor egy rövid időre a fizikai munka és a szellemi munka kiegyenlítődöttnek, legalábbis a fizikai munka kevésbé lenézettnek számított. Becsületben részesült, amiért becsületet érdemelt. Uhor István távol élt a politikától akkor is, amikor elszenvedője volt, s akkor is, amikor az osztálya (ő soha nem nevezte volna így) kevésbé sanyarú körülmények közt tengődött. Utolsó éveiben is szívesebben választotta a bokszmeccseket és a birkózást, mint a hírműsorokat és pártpolitikai vetélkedőket.

Ha nem a Vajdaságban élte volna élete jelentős részét, lehetett volna művezető a Ford gyárban, kubikos Kelet-Berlinben vagy tevehajcsár Kamerunban. De ő a Vajdaságban élt még azelőtt, hogy a délszláv háborúk majdnem mindent fölemésztettek, amelyért ő megdolgozott, s megszüntették majdnem mindazt, amelyért megszenvedett, s kárpótlást nem kért.

Dédnagyapám 1983. december 23-án halt meg Kishegyesen. Pár hónappal előbb, már igen betegen, a násznép csodálatára táncra kérte rajongott unokáját az esküvőjén. Bárki megmondhatja, hogy remekül táncolt.

(Az írás 2016. december 16-án elhangzott Az állam- és posztszocializmus kritikája című konferencián. A konferencia szemaforban megjelent összefoglalói itt, itt és itt olvashatóak.)