Öko-fogalomtár

A szemen az elkövetkező időszakban ökokritikai szövegsorozatot indítunk, amelynek célja az ember és környezete viszonyának és azoknak a folyamatoknak a jobb megértése, amelyek ezt a kölcsönhatást befolyásolják, szervezik, illetve a viszonyban megfogalmazódó különbségtételnek a kritikus megközelítése. A szövegsorozatot ezzel az ökokritikai fogalomtárral indítjuk, amelynek szerzői olyan fogalmakat magyaráznak, amelyek kérdésfelvetésünk szempontjából jelentőséggel bírnak, támpontokat nyújthatnak az ökokritikai tájékozódásban vagy újabb kritikai irányzatokra mutatnak rá.

Kedves olvasók! A fogalomtár nyitott és jó néhány szócikk még megírásra vár, ezért a bővítésére bátorítanánk titeket: várjuk a további fogalommagyarázó szövegeiteket, és a szócikkekkel, vagy akár a tematikával kapcsolatos javaslataitokat!

Alternatív hedonizmus

Az alternatív hedonizmus terminusa és a mögötte meghúzódó elgondolás elsősorban Kate Soper nevéhez fűződik (Soper, 1998, 2004). Soper koncepciójában az erőforrások ökológiailag fenntarthatóbb és hatékonyabb használatának kialakulása, a társadalmi és környezeti kizsákmányolás fő forrásainak megszüntetése, az euroamerikai fogyasztói életmód megfékezése azon múlik, hogy teret nyernek-e újfajta gondolkodásmódok és vonzó alternatívák az emberi örömökről és önmegvalósításról – mindenekelőtt a jómódú globális elitek körében.

Soper legfontosabb állítása, hogy az antikonzumerista (fogyasztásellenes) etika és politika nemcsak az önzetlenségre, együttérzésre és a környezet iránt érzett aggodalomra kellene, hogy támaszkodjon, hanem a másképp fogyasztás által nyújtott kielégülés önösebb szempontjaira is: „a fogyasztás és a hedonista «képzelőerő» új erotikájára”. Az önérdekkövetés mint a fennálló fogyasztói kultúra ellenzésének forrása ebben az elgondolásban azért tűnik legitimnek, mert az önérdek itt több annál, mint hogy egy adott pillanatban tudatában vagyunk igényeinknek és vágyainknak, normáinknak és érdekeinknek. Azt is jelenti, hogy jobban értjük érdekeinket, és ennek fényében megváltoztatjuk szokásainkat. Az alternatív hedonizmus kiterjesztése így hatást gyakorolhat a jómódú fogyasztók fogékonyságára és fogalmaira, és az önérdek, valamint az érzelmi válaszok (pozitív) átalakuláshoz vezethetnek az elkövetkező évtizedek ökológiai problémái tekintetében.

Tehát az alternatív hedonizmus, amikor a vágyak kiteljesülésének a fennállóval szembeni alternatív koncepciója mellett érvel, és kritikáját a konzumerizmus ellen irányítja, egy már létező érzésstruktúrára alapozva (a vágy és annak kielégíthetetlensége) azt állítja, hogy a vágyak dialektikájának bizonyos változatai megalapozhatnak egy demokratikus ellenkonzumerista politikát.

Ajánlott szakirodalom:

Kate Soper, Alternatív hedonizmus, kultúraelmélet és az esztétika szerepe az új jövőképben. In Scheiring Gábor, Jávor Benedek (szerk.): Oikosz és polisz. Zöld politikai filozófiai szöveggyűjtemény. L’Harmattan, Budapest, 2009, 450–472.

Kate Soper on Alternative Hedonism:

http://philosophybites.com/2009/01/kate-soper-on-alternative-hedonism.html

https://www.youtube.com/watch?v=jyHQLxiuksM

Állatjogok

Az állatjogok mindazok a jogszabályban rögzített állatvédelmi elvek és normák, amelyek főként háziállatok, vadon élő, szórakoztatásra, élelmezésre és kutatásra használt állatok tartására, szállítására, gyógyítására, életük kiol­tására, a rajtuk végzett kísérletekre, illetve általában a velük való bánásmódra vonatkoznak. Másfelől az állatjogi kérdések körébe tartoznak az állatjog megalapozására vonatkozó filozófiai-etikai kérdések.

A világ első állatvédelmi törvénye, a Martin’s Act 1822-ben szü­letett Angliában. Az állatjogok törvényben való kodifikálása, és 19-20. századi megjelenésük további államok alkotmányaiban az állat bevonódását feltételezi a moralitás szférájába. Ez pedig ellentmond annak a nyugati hagyománynak, amely lehetőséget adott arra, hogy az állatokat instrumentálisan, saját érdekünk szerint kezeljük, a táplálkozás, ruházkodás, a tudományos kísérletezés területén, stb. Olyan filozófiai irányzatokról van szó, amelyek különféle érvelések mentén az ember felsőbbrendűségét támasztják alá. Ide sorolható a klasszikus görög humanizmus – mely szerint az ember racionális állat, a nyers vágyak által vezérelt állatival szemben –, a zsidó-keresztény felfogás – az ember lelkes állat az értelem nélküli, oktalan állattal szemben –, és a karteziánus dualizmus – az ember, szemben az „automata” állattal, érzékkel, ésszel és lélekkel bír.

Ezt a hagyományt haladják meg azok az etikai érvelések, amelyek az állati vagy non-humán felszabadítása mellett foglalnak állást, és megalapozzák bevonódását a morális és jogi szférába. Az állatjog egyik paradoxona, hogy az erre irányuló érvelések egy része antropocentrikus. Például a kantiánus logika a humán érdekekre hivatkozik (aki az állatokkal kegyetlenkedik, hajlamos az emberekkel is kegyetlenkedni), az utilitarista elképzelés az állat humanizálásán alapul (ugyanúgy képesek a fájdalom érzésére, mint az emberek, ezért törekedni kell a fájdalmuk minimalizálására). Tom Regan ehhez képest az állatok önértékéből származtatja az állatok jogait, akik nem kérhetik számon saját jogaikat, így még nagyobb kötelezettség hárul az emberekre, hogy őket célként, ne pedig eszközként kezeljék. Eszerint minden az állatok felé irányuló emberi tevékenység indoklásra szorul, és csak akkor fogadható el morálisan, ha nem az ember önérdekén alapul (pl. az indok nem a profitszerzés), ugyanakkor elfogadható az állatok érdekeinek a csorbítása olyan esetben, ha egy nagyobb cél elérésére irányul.

Azonban ezek az elméletek nem vonnak be minden állatfajt, határvonalat húznak a fajok érzőképessége mentén, és többnyire ezzel magyarázható, hogy az állatok védelmében megfogalmazott törvények főként a humán tulajdonságokat mutató gerincesekre terjednek ki. Ennek a paradoxonnak a megkerülésére irányulnak azok az elképzelések, amelyek magát az életet jelölik meg az erkölcsi figyelembevétel kritériumaként (Kenneth E. Goodpaster), a bioegalitarizmus, mely szerint minden élőlény belső értékkel rendelkezik és a biocentrizmus (Mark Sagoff), amely nem humánszerű, hanem biológiai attribútumokkal rendelkező szubjektumokat alkot, amelyek egyedi „életközpontokként” erkölcsi figyelembevételt igényelnek.

Ajánlott szakirodalom:

Hankovszky Tamás: Vannak-e az állatoknak jogai? Café Bábel, 1995.

Baird Callicot: Állatfelszabadítás és környezeti etika: újra együtt. (ford. Flescher Judit, Szombati Kristóf). In Lányi András – Jávor Benedek (szerk.): Környezet és etika. Szöveggyűjtemény. L’Harmattan, Budapest, 2005.

Mark Sagoff: Állatfelszabadítás és környezeti etika: rossz házasság, gyors válás. (ford. Erdei Csaba, Thoma Gábor). In Lányi András – Jávor Benedek (szerk.): Környezet és etika. Szöveggyűjtemény. L’Harmattan, Budapest, 2005.

Peter Singer: Animal Liberation. Ecco Press, New York, 2001.

Tom Reagan: The Case for Animal Rights. University of California Press, 1983.

Tóth I. János: Fejezetek a környezetfilozófiából. Szerzők és irányzatok. VIII. Individualisztikus megközelítés. JATEPress, Szeged, 2005.

Antropocén

2002-ben Paul Crutzen úgy gondolta, hogy új földtörténeti korszakot kell megnevezzünk ahhoz, hogy tudományosan is modellezhetővé váljon az ember visszafordíthatatlan beavatkozása a Föld életébe. A Nature-ben megjelent cikkében használt fogalma, az antropocén végül nem csak a természet-, hanem a humántudományokban és a popkultúrában is meggyökerezett.

De mikor váltotta fel a holocén kort az antropocén? Van, aki az ember vándorló életmóddal való felhagyásától, más a huszadik századi nagy gyorsulástól számítja, de a legnagyobb konszenzus a tizennyolcadik század végi ipari forradalmat övezi, mint az új korszak kezdetét.

Bruno Latour filozófus az antropocént az ember függetlenségét és a töretlen haladást hirdető modernség legátfogóbb alternatívájának tekinti. Az antropocén tudatosítása szerinte akkora megrázkódtatás, mint amilyet Galilei kijelentése okozott – csak itt nem pusztán a Föld mozog, hanem mi is mozgatjuk azt; nem az ember helye az univerzumban, hanem az ember helye a Földön válik kérdésessé.

Az antropocén korban megkérdőjelezzük természet és kultúra jól ismert szembeállítását. Ezek oly mértékben behálózzák egymást, hogy teljesen fölösleges róluk különálló kategóriákként beszélni. Mi, emberek is olyan cselekvéshordozó hálózatok részei vagyunk, amelyekbe egyaránt beletartoznak állatok, növények, anyagok és dolgok is: így értelmét veszti a szubjektum-objektum oppozíció is. Annak is tudatában kell lennünk, hogy cselekvéseinket csak részben tudjuk uralni és irányítani, ezekre rengeteg nem-emberi tényező is hatással van. Az antropocén így az emberi cselekvőképesség, ágencia kérdését is átgondolja. Leszámol az antropocentrizmussal, hogy megmutatkozhasson más, nem emberi aktorok, hibrid egzisztenciák cselekvőképessége is.

Ennek az átfogó, új szempontrendszernek a segítségével nemcsak a Föld, hanem az emberiség története is tárgyalható: pl. a tizenhatodik században a behurcolt járványok miatt drasztikusan lecsökkenő amerikai őslakosság szállásterületeit visszahódító őserdők tenyészete kimutatható módon visszavett a globális széndioxidkibocsátásból.  Vagy az antarktiszi jégben végzett próbafúrások az elmúlt négyszáz évre visszavezetve adatolják a bányákból, fémolvasztókból, stb. keletkező ipari ólomszennyezést.

Azt is fontos megjegyezni, hogy (főképp a humántudományokban) az antropocén nem klasszikus leíró fogalom, hanem a cselekvés felé elmozdító elmélet; segítségével hálózatokban és összetett ágenciákban gondolkozhatunk, amelyekben megszűnik a klasszikus szubjektum és objektum, vizsgáló és vizsgált szembeállítása. Akció van.

Ajánlott szakirodalom:

Bruno Latour: Agency at the Time of the Anthropocene. New Literary History 45, 2004.

Christian Schwägerl: Neurogeology: The Anthropocene’s Inspirational Power. In Helmut Trischler (ed.) Anthropocene: Exploring the Future of the Age of Humans (RCC Perspectives 3/2013), München, 2013.

Ursula Heise: Den Menschen neu denken in Möllers, Schwägerl, Trischler (ed.) Willkommen im Anthropozän, München, Deutsches Museum Verlag, 2015

Donna Haraway: Anthropocene, Capitalocene, Plantationocene, Cthulucene: Making kin. Environmental Humanities 6/2015.

Bruno Latour, Facing Gaia: Six Lectures on the Political Theology of Nature. Gifford Lectures, 2013.

Paul J. Crutzen: Geology of Mankind. Nature 415/23, 2002.

Ökofeminizmus

Az ökofeminizmus felismerése, hogy a nőinek a patriarchátus és a természetinek a kapitalizmus, illetve általában a kultúra általi elnyomása és kizsákmányolása között szoros összefüggés van.  A nőiségnek a kultúrából a természet és a testiség világába való hagyományos száműzését persze már a korai feminizmus is felismerte. Erre azzal a követeléssel válaszolt, hogy a nőiséget ki kell szabadítani a természettel való azonosítás hagyománya alól és a férfiakkal egyenlő jogokat kell biztosítani számukra a társadalmon belül. Vagyis a korábbi feminista törekvések csak a nőinek a természetivel való azonosítására vonatkozó előfeltevést vonták kritika alá, miközben érintetlenül hagyták a természetinek a kultúrával szembeni alsóbbrendűségére vonatkozó előfeltevést, amely a leértékelés alapját képezi.

Mindazonáltal az, hogy a női test a természetivel másfajta viszonyban van, mint a férfi teste, nem hagyható figyelmen kívül. Ugyanis a nők elnyomása esetén egyfajta „faji elnyomásról” is szó van, mivel az emberi faj önreprodukciójának folyamata a női testet, egészségét, stabilitását hangsúlyosabban veszi igénybe. A nők leértékelése tehát a faji önreprodukció által is motivált, vagyis testi funkcióik miatt is van az, hogy a nőiséget a legtöbb kultúrában a természet és a kultúra közti átmenet vagy szakadás, a tiszta (kulturális) és a tisztátalan (természeti) megkülönböztetésének helyeként szimbolizálják.

A kritikai ökofeminizmus álláspontja az, hogy a természet és a kultúra közti viszony újragondolása segíthet hozzá ahhoz, hogy megoldást találjunk a nőknek a kultúrában elfoglalt egyenlőtlen helyzetére. Ehhez a kultúrákat általában meghatározó hármas előfeltevés-rendszert kell megkérdőjelezniük, és alternatívát kínálniuk. Ezek a következők:
1. A nőiség azonosítása a testiség és a természet világával; a férfiasság azonosítása a kultúra, az ész, az általános emberi világával
2. A nők és a természet világának feltételezett alsóbbrendűsége, szemben az ész, az emberi mivolt, a kultúra vélt felsőbbrendűségével
3. Az emberi mivoltnak a kultúra versus természet dualista sémában való leírhatósága

Ennek az előfeltevés-rendszernek a kritikai lebontása vezethet el ahhoz, hogy a nők faji, illetve a természet gazdasági kizsákmányolása elleni küzdelem összekapcsolódjon. Noha a nőknek a testiséghez és a természethez való viszonya a jelzett okok miatt más lehet, mint a férfiaké, az koránt sem szükségszerű, hogy ezt a különbözőséget vagy egyediséget a kultúrának leértékelésbe és hierarchiába kelljen átfordítania. A természet-kultúra ellentét, és az ehhez kapcsolódó további ellentétek kritikája olyan kultúra- és természetfelfogást eredményezhet, mely lehetővé teszi, hogy a nőiséghez kapcsolt reproduktív és létfenntartási funkciók jelentős része megosztható legyen a nemek között. Ez azt követeli, amely egyrészt a kultúrát ne a természet fölötti feltétlen uralomként, a természetet pedig ne a kultúra céljaival ellentétes erők területeként határozzuk meg.

Ajánlott szakirodalom:
Sherry B. Ortner: Nő és férfi avagy természet és kultúra. In Antropológiai irányzatok a második világháború után. szerk. Biczó G., Csokonai, Debrecen, é. n. 195–212.

Val Plumwood: Feminizmus és ökofeminizmus. In Oikosz és polisz. Zöld politikai filozófiai szöveggyűjteméy. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 187-2015.

Karen J. Warren: Az ökológiai feminizmus ereje és igérete. In Környezet és etika. Szöveggyűjtemény. szerk. Lányi András és Jávor Benedek, L’Harmattan, Budapest, 2005.

Szabó Veronika: Nő és természet – az ökofeminizmus gyökerei, filozófiája és etikája

Ökokritika

Az ökokritika általában a természet reprezentációit vizsgálja. Az 1990-es évek elejére datálják megjelenését, gyökerei azonban az 1960-70-es évek nemzetközi zöld mozgalmaiban vannak. A kultúra és művészeti ágak különböző területeit kutatja, pl. az irodalmat, festészetet, filmművészetet, de például reklámokat, tévé- és rádióadásokat, állatkertek és parkok megjelenési formáit is kritikai analízis alá vethet. Főbb kérdései közé tartozik, hogy a természet hogyan jelenik meg a különböző szövegekben és hogy ezek a reprezentációk milyen képzeteket sugallanak és alkotnak a természetről, a természet reprezentációi hogyan befolyásolják a konkrét, fizikai környezetet, továbbá milyen viszonyban áll az emberi nyelv és a nem-emberi környezet, az emberi és nem-emberi világ általában. Olyan általánosabb ontológiai kérdéseket is felvet, mint mi az ember és mi a természet.

Greg Garrard Ecocriticism (Ökokritika) című munkájában a következő definíciót adja: az ökokritika az a tudomány, amely az emberi (humán) és nem-emberi (non-humán) kapcsolatát vizsgálja az emberi művelődéstörténet egészében, maga után vonva az ember fogalmának kritikai analízisét is.

Ajánlott szakirodalom:

Michael P. Branch & Scott Slovic (szerk.): The ISLE Reader. Ecocriticism, 1993–2003. The University of Georgia Press, Athens & London, 2003.

Lawrence Buell: Writing for an Endangered World. Literature, Culture, and Environment in the U.S. and Beyond. Harvard University Press, Cambridge & London, 2001.

Laurence Coupe (szerk.): The Green Studies Reader. From Romanticism to Ecocriticism. Routledge, London, 2000.

Greg Garrard: Ecocriticism. Routledge, London, 2004.

Richard & Neil Sammels  Kerridge (szerk.): Writing the Environment. Ecocriticism and Literature. Zed Books, London & New York, 1998.

Hevele Ádám munkája

Ökológiai közgazdaságtan

Az ökológiai közgazdaságtan 1989-től intézményesülő közgazdaságtani vélekedés, iskola, amely az úgynevezett neoklasszikus közgazdaságtannal szemben határozza meg magát. Ez utóbbi szerint a gazdaság és a természet különálló, sajátos logikával rendelkező rendszer, amely alapján a fejlődés mércéje a növekedés, a gazdaság a természetből nyeri az energiát, a természet szolgáltatásait közvetlenül is gazdasági értékké alakítja, és a hulladékok befogadó közegeként is felhasználja. Azaz, a természetes környezet a tőle független gazdaság számára eszközjelleggel bír.

Ezzel szemben az ökológiai közgazdaságtan szoros, függőségi kapcsolatot tételez a két tartomány között. A környezetet egy véges, zárt rendszernek tekinti, amely kimeríthető, túlterhelhető, ezek esetleges bekövetkezte pedig óhatatlanul visszahat a gazdaságra. Az érvelések során használt jellemző példa a hajó/űrhajó, amelynek véges erőforrások és befogadóképesség, teherbírás mellett kell biztosítania a jól-lét feltételeit, azaz jelenleg a gazdaságunk alapját képező természeti erőforrások ellentétben a szél- vagy napenergiával zárt, kimeríthető, nem pótólható készletet jelentenek, csakúgy, mint az űrhajóra pakolt élelmezési cikkek. Ennek értelmében át kell alakítanunk gazdasági rendszerünket, továbbá a gazdasági teljesítmény és jólét mutatóit is annak érdekében, hogy fenntartható gazdaságot teremthessünk.

Ajánlott szakirodalom:

Pataki György-Takács Sánta András (szerk.): Természet és Gazdaság. Ökológiai közgazdaságtan szöveggyűjtemény. Typotex Kiadó, Budapest, 2004.

Ökológia

Az ökológia a biológia egy résztudománya, mely az egyed feletti szerveződéseket vizsgálja. Nem egyedekkel, hanem azok populációjával (halmazszintű attribútumokkal) foglalkozik. Az ökológus a populációk mintázatait vizsgálja. Arra kíváncsi, hogy milyen tényezők felelősek az adott mintázatért: pl. mi az oka egy populáció hirtelen növekedésének, miért szűkül egy populáció elterjedése, és megkeresi azokat a kényszerfeltételeket, amelyek ezekért a viselkedésmintázatokért felelősek. Hasonlít a diagnosztikára: a mintázat olyan, mint egy tünet, egy jelzés, az ökológus pedig ki kell derítse, hogy mi okozza azt. Juhász-Nagy Pál elismert magyar ökológus közérthető definíciója szerint az ökológia azzal foglalkozik, hogy miért nem élhetnek az élőlények bárhol, bármikor, bármekkora számban a Földön. Az ökológiai kutatások eredményei segíthetnek abban, hogy megfelelő intézkedéseket tegyünk egy faj, egy élőhely vagy egy terület biodiverzitásának (biológiai sokféleség) védelme és megőrzése érdekében. Tehát az ökológia nem azonos sem a természetvédelemmel, sem a környezetvédelemmel.

Mégis kiemelkedően fontos lenne tanulmányozni és figyelembe venni az ökológia eredményeit a civil kezdeményezések tervezése és kivitelezése, vagy más, szintén ökológia szempontokat figyelembe vevő résztudomány kidolgozása és kutatása során. Az ökológiai tájékozódás elhanyagolása számos anomáliát eredményezhet: például a faültetési buzgalom ahhoz vezet, hogy egy invazív faj (egy adott területen nem őshonos faj, amely felborítja az ökológia egyensúlyt) szaporodik el, és kiszorítja az őshonos fajokat, vagy egy kizárólagos fajra figyelés és annak védelme során más fajok tűnnek el.

Ajánlott szakirodalom:

Juhász-Nagy P.: Beszélgetések az ökológiáról. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1984.

Pásztor E., Oborny B. (szerk.): Ökológia. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2007.

T. Standovár, R.B Primack.: A természetvédelmi biológia alapjai. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2001.

Társadalmi ökológia

Az a társadalomelméleti megközelítés, amely a mai (globális, regionális és lokális szintű) gazdasági, szociális és politikai viszonyok által kitermelt különféle problémákkal való szembenézést sürgeti az emberi faj és bolygónk ökoszisztémájának fennmaradása és az irántuk való felelősség vállalása érdekében.

Abból indul ki, hogy korunk kapitalizmusának alapvetően hierarchikus (igazságtalanságot és elnyomást generáló) viszonyaiban, azok sajátos működésében kereshetjük az egyre komolyabb kihívásokat támasztó környezeti válságok és társadalmi problémák sorozatának okait, legyen szó globális viszonylatban történő szén-dioxid-kibocsátásról, helyi szintű erdőirtásról, etnokulturális összecsapásokról, háborúkról stb. Ezek a viszonyok ugyanis folyamatosan olyan tudásformákat, vágyakat, értékeket, emberközi és politikai viszonyulási formákat stb. termelnek újra és újra, amelyek megakadályozzák, hogy a dolgokat a maguk valóságos, átfogó összefüggéseiben lássuk és ebből adódóan azt is, hogy olyan radikálisan másfajta életformák kidolgozásán munkálkodjunk, amelyeket egyre többen vállalni tudunk.

Ennek a munkának az eszköze egy olyan tágabb értelemben vett politikai élet folytatásának lehetővé tétele, amely elsősorban helyi szintű problémákra keresi a választ úgy, hogy az adott település (falu, város) vagy régió közösségeinek adottságaiból és igényeiből indul ki. Inkluzív és közvetlen demokratikus részvételi formákat pártol, a szintén hierarchikusan szerveződő és nem-demokratikus pártokkal, szakszervezetekkel stb. szemben. A helyi közösségi kihívások (munkanélküliség, szegénység, életvilág-szennyezés, konfliktusok, vízhiány, kizsákmányoló munkaviszonyok, településtervezés stb.) megoldására tett önszerveződő próbálkozásokon keresztül keresi a kapitalizmus neoliberális racionalitásának megbontását, az egyének személlyé válásának folyamata felett őrködő, ezt szervező és kormányzó erejének eltérítésének lehetőségeit. Ezek a kísérletek arra irányulnak, hogy az emberek és közösségeik szükségletei elsőbbséget élvezzenek az egysíkú piaci és pénzügyi világ érdekeivel, így a kisebb tételekben saját magunk vagy a közvetlen szomszédjaink által is működtetett kizárólagos magánérdekkel szemben.

Az elmélet, amely a politika mindnyájunk általi gyakorlását szorgalmazza, tehát olyan életterekről beszél, amelyek a benne élők és a környezet komplex mátrixaként működnek, és ezt elsősorban a létező tudásformák, illetve az emberközi viszonyok alakítják. E két utóbbi terület kritikai vizsgálata tekintettel van az olyan kérdésekre, mint a közjó, a közös birtoklás- és tulajdonformák radikális és emancipatórikus társadalomszervező szerepe, környezet és technológia, szabadság és igazságosság viszonya stb. Első teoretikusának pedig Murray Bookchin számít (lásd The Ecology of Freedom c. kötetében publikált szövegeit); Európában és a Közel-Keleten több létező példájával találkozhatunk: a municipalista platformokkal és a kommunalista politikákkal.

Ajánlott szakirodalom:

Murray Bookchin: The Ecology of Freedom: The Emergence and Dissolution of Hierarchy. Cheshire Books, Palo Alto, CA., 1982.

Murray Bookchin: The Philosophy of Social Ecology: Essays on Dialectical Naturalism. Black Rose Books, Montreal, 1990.

Janet Biehl, Murray Bookchin: The politics of Social Ecology. Black Rose Books, Montreal, 1997.

Természetvédelem

A természetvédelmi tevékenység olyan céltudatos, szervezett, intézményesített emberi tevékenység, amelynek célja a természeti értékek feltárása, megőrzése, fenntartása és kezelése. Az intézményesített természetvédelem kezdetét 1872-re, az amerikai egyesült államokbeli Yellowstone Nemzeti Park létrejöttére szokás tenni. Az angolszász nyelvterületen a természetvédelemre két kifejezés is használatos: a conservation, ami megőrzést, hosszú távú, tartós védelmet jelent; illetve a preservation, ami inkább megmentést vagy rövidebb távú, hirtelen veszélyelhárítást implikál. A természetvédelem tehát mindig – az emberről valamiféleképpen leválasztott, elkülönített – természet egyes különleges, értékekkel felruházott sajátosságainak védetté nyilvánításával annak jogilag szabályozott védelmét próbálja megteremteni. Az intézményesített, ugyanakkor erőteljesen ideologikus természetvédelem jogi kereteinek kialakítása majdhogynem egybe esik a XIX. század közepéig lezajló első ipari forradalom végével. Egyfajta kármentésként tételeződik így, amely az ember (főként) gazdasági tevékenységének romboló hatásaitól igyekszik megóvni az élővilág jól körülhatárolt, szabályozhatónak tételezett részrendszereit, területeit. A természetvédelem fogalma tehát megközelítően 140 éves múltra tekint vissza, értelmezése viszont annak létrejötte óta a mai napig nemigen változott.

Ezzel szemben a köznyelvben a természetvédelem fogalmával gyakran összemosott környezetvédelem csupán 40 éve robbant be a köztudatba. A fogalom bevezetésének szükségességét a II. világháború utáni gyors ipari, technikai, illetve a nemzetállamok határain egyre inkább átívelő globális piaci tevékenységek, struktúrák, illetve azoknak az élővilágra gyakorolt hatása is szükségessé tette. A pontosan száz évvel korábbi ideológiai álláspont azonban nem sokat változott. Az 1960-as évek második felében ugyanis, főként brit és angol tudósok kezdeményezésére, megalakult az IBP (International Biological Programme), vagyis a Nemzetközi Biológiai Program, amelynek egyik deklarált célja a Föld élővilágának „leltárba vétele” volt. A projekt 1972-ben, az ENSZ által, Stockholmban szervezett világkonferencián csúcsosodik ki, amit az intézményesített környezetvédelem kezdeteként tételezenek.

A két fogalom között tehát tulajdonképpen nem szemléletbeli, ideológiai, csupán fokozatbeli különbségek vannak. Az egyre inkább globálizálódó piacgazdaság, illetve a határokon átívelő emberi tevékenységek hatásai az élővilág védelmét külpolitikai üggyé tették. Ez pedig a nemzetközi jog által szabályozandó témává változtatta a környezetvédelem inkluzív fogalmával jelölt tevékenységet, amely többé már nem hermetikusan elzárt, értékként tételezett élővilág-darabra, hanem a Föld teljes ökoszisztémájára irányul.

A hagyományos értelemben vett környezet-, illetve természetvédelem tehát többnyire a fennálló jogi, politikai, gazdasági renden belül, illetve annak eszközeivel igyekszik jogilag, intézményesen szabályozni az élővilághoz való viszonyt.  Így a két fogalom által jelölt tevékenységek, stratégiák egymás kiegészítésekén tételeződnek. A természetvédelem sokkal inkább lokális problémákkal, szabályozásokkal, valamint megelőző intézkedésekkel foglalkozik, és a Föld felszínének mindössze kb. 10%-án folyik, míg a többi területen környezetvédelmi szabályozásokról beszélhetünk.

Ajánlott szakirodalom:

Ariel Dinar, Amnon Rapoport: Analizing Global Evironmental Issues. Theoretical and experimental applications and their policy implications. Routledge, London-New York, 2013.

Ariel Dinar, José Albiac, Joaquín Sánchez-Soriano: Game Theory and Policymaking in Natural Resources and the Environment. Routledge, London-New York, 2008.

Bartók Katalin: Románia természetvédelmi területei és fenntartásuk kezelési módszerei. Ábel Kiadó, Kolozsvár, 2012.

Thomas Homer-Dixon: Környezet, szűkösség, erőszak. Typotex, Bp., 2013.

Kerényi Attila: Általános környezetvédelem. Mozaik, Bp., 2006.

Zsolnai László: Ökológia, gazdaság, etika. Helikon, Bp., 2001.