Himmler trükkje

Liberté, où ȇtes Vous? 

Égalité, où ȇtes Vous? 

Fraternité, où sommes nous 

dispersé / dissipé  

(Madame Nielsen: Oh, you Eu Europe)

Európától ma nekem a menekültekkel zsúfolt gumicsónakok járnak az eszembe, riadt gyerekek, kétségbeesett felnőttek kísértenek. Európa ma egy olyan kiváltságos hely, ahol jóval több az esély a túlélésre, mint a haláltáborokká vált közel-keleti városokban, kiszáradt, táplálékszegény, és háborúktól sújtott afrikai térségekben.  Ha megnézünk egy aktuális térképet a jelenlegi háborús övezetekről, azt látjuk, hogy Európa határa az Atlanti óceán, a Földközi tenger, a háborúk és az éhínség.

De az európaiak nem ezt a térképet látják. Az európaiak térképén Európát nem a valóságos nyomor, nem a vízbe fulladt menekülő családok, nem a bombázott városokban reszkető gyerekek veszik körül, hanem sötét, ellenséges erők, akik közelednek a nagy semmiből, hogy rájuk erőltessék vallásos szokásaikat. Az európaiak térképén ezerszeres nagyításban látható a nem-európai, aki nőket erőszakol, és mikroszkóppal is alig vehető ki, amint az európai rendező, munkahelyi főnök évtizedeken át molesztálja a neki kiszolgáltatottakat.

Az európaiak térképén a szegény európaiak se látszanak.

Az európaiak térképén csak Európa privilegizáltjai látszanak. És ez érthetetlen. A privilegizáltak elvileg a legjobb neveltetésben részesültek, és a legjobb körülmények között élnek, ergo döntéseiket és ítéleteiket nem zsigerből kell hozniuk, van módjuk alaposan tájékozódni, rendelkezésükre állanak az információk ellenőrzésének eszközei. Érzelmileg is fejlesztették őket elit iskoláikban, zenét, szépirodalmat, művészettörténetet tanultak, nem manipulálhatóak, ellenkezőleg: ismerik a hatáskeltés különféle módszereit. És mégis. Hogyan lehetséges, hogy ezek a művelt humánok, fajunk legjobbjai, sorra juttatják be parlamentjeikbe a menekültellenes indulatokat propagáló pártokat? Hogyan lehetséges, hogy a humanizmus nevében az európaiak többsége nemhogy segítene az áldozatokon amennyire csak módjában áll, hanem még gyűlöli is őket, és politikusaitól azt várja el, hogy falakat, fegyveres határokat állítsanak fel; az adóikból, médiájától pedig azt – valami elképesztő intellektuális regresszió révén – hogy a szegényeket gonoszaknak láttassa?

Először tragédia, másodjára komédia, harmadjára megint tragédia, és mehetne ez a végtelenségig, de nem megy, mert egyszercsak kihalunk, mármint az emberiség, miután már annyi mindent kipusztítottunk. Valahányszor Európára gondolok, ide jutok, és ez nem hely, és nem megoldás, úgyhogy megpróbálok artikulálni (ha már nem találtam meg egyelőre annak a módját, hogy egy elárvult, magára maradt menekült gyereket örökbe fogadjak).

A művelt és civilizált Európa értékei vs. kegyetlenség, áldozathibáztatás, előítéletesség, túláltalánosítás, megbélyegzés. A látványos ellentmondáson, iszonyatos értelmetlenségen felháborodni ma epigonizmus: mindezt rendesen végigcikkezték a múlt század harmincas éveitől kezdve, amikor azt kellett volna valahogy megakadályozni, hogy a gyűlöletet és világuralmat propagáló náci gépezet átvegye a hatalmat, és kiirtsa az emberiség egy részét. Thomas Mann Európa, vigyázz! címmel írt „az új világ gyermekeiről”, akik örök vakációt vettek ki az én iskolájából, és kényelmesen elhelyezkednek a kollektívumban, akik „az erőszakon kívül csak a hazugságban hisznek”. Fölmentik magukat az önmagukon végzett munka, az egyéni felelősség alól, melyhez a legkönnyebben a mámor segít hozzá, a vezércikkek szimpla agressziója, a mítosz és a szentimentalizmus, olyan szellemi konstrukciók, melyekben az igazság és a csalás közötti különbség nem érdekes. A romantika zsargonját használják, nép, föld, vér, melyet bevon valamiféle obskúrus, ellentmondást nem tűrő, mert nem fogalmi, racionálisan nem megalapozható közösség-eszme. A nevelés helyét átveszi a propaganda, hiszen sokkal könnyebb uralkodni: „Az erőszak elve rendkívül egyszerűsíti a dolgokat; nem csoda, hogy a tömegek megértik”.

Fotó: Camille / Kmile (https://unsplash.com)

Eddig Thomas Mann. Ne sóhajtozzunk, hogy hiszen fix így megy ez most is, mert egyrészt igen, így megy (példácska: a paradigma szó jelentéséről beszélünk elsőéves bölcsészhallgatókkal, kérdezem: mi volna korunk legaktuálisabb kérdése, egyikük válaszol: Jól nézek ki?). Másfelől viszont ez már akkoriban is pusztán a szimptóma volt, az igazságtalanságot és egyenlőtlenséget naturalizáló rendszer szimptómája, amely a kitaszítottakra hárította kitaszítottságuk következményét, a műveletlen sokaságra a velük szemben kirekesztően működő iskolarendszer okozta manipulálhatóságot, az eszköztelenségből fakadó agressziót. Egy századdal korábban, a tizenkilencedikben, a választópolgárok, az elit, még olyan bukolikus művekkel szórakoztatta magát, amelyben a szegénység idillikusnak volt ábrázolva, egy századdal később, mostanában (az általános választójog korában) felmérések szerint gyártják a populárisnak szánt kultúrtermékeket, mely felmérésekre a megkérdezettek nem tudnak mást válaszolni, mint amihez hozzá engedik férni őket. A lebutított, oppozíciókra (önigazolás és uszítás párosára) alapozott szimpla és hazug, a valósággal semmiféle kapcsolatban nem lévő szórakoztatóipari darabokon kívül mást nem látunk reklámozni.

Könnyen összerakhatjuk, hogy miért választja a többség az oppozíciókra felépített filmet, könyvet, pártot. Ezzel szemben, amire valóban szüksége volna, arról nincs honnan értesülnie. El van zárva az a kis boldogság, ami mindenek ellenére az élethez tartozna, és amitől az ember nem gyanakodva, hosszú bottal piszkálná az ismeretlent, hanem okos-jószívűen, okos-kíváncsian, okos-segítőkészen fordulna hozzá. Michael Lebowitznál olvastam nagy örömmel, mert végre megértettem a folyamatot: az emberi munka során nem csak a munka tárgya és környezete változik, hanem a munkát végző ember is. Az a munka, amit csak azért végzel, hogy pénzt szerezz a megélhetésedhez, olyan, mintha fegyvert gyártanál, amivel lelőjenek.

Korunk egyik aktuális kérdését így fogalmaznám át: mit tegyek azért, hogy az európai többség totális elidegenedése saját valós érdekeitől, saját örömeitől megszűnjön?

Brecht a múlt század elején az elidegenedés tudatosítását látta a megoldásnak. Az is, csak ma már nemhogy színházba nem jut el az elidegenített sokaság, hogy előadás után egy kockás abroszos kisvendéglőben barátaival megbeszéljék A kaukázusi krétakört – alig is van ennél jobb dolog az életben! – hanem a mozik is egyre inkább bezárnak. A plázákban a legkellemesebb a személytelenség, a feloldódás, a lassú, céltalan vánszorgás a változó kirakatok előtt. Az emberek közötti interakció katalizátora semmi más, csak a pénz. Kényelmes, kockázat- és érzelemmentes viszony, az esetleges fennakadást diszkréten elintézik a biztonságiak.

A gyűlöletpropaganda ezt az érzelmi elsivárosodást, elidegenedettséget konvertálja menekültellenességbe, és ebből hoz létre valamiféle közösséget. Mert a racionális limbuszban tartott, nem internalizált tiszta ész kritikájára nem lehet közösséget építeni: különféle területeken vagyunk többé vagy kevésbé szakképzettek, más-más információkkal dolgozunk. Nincs racionális közös nyelv. A szakértelem szép egyéni pályákat tesz lehetővé, de a közös keresése nélkül aligha univerzálisakat. Ameddig nem vált a technikai fejlődés révén fölöslegessé milliók munkája, észre se vettük, hogy mekkora gáz az individualizmusunk. Tudom, hogy talán holnap nekem kell mennem, és ez napi szinten szorongással tölt el, de fogalmam sincs arról, ami Brecht idején még lehetséges volt, hogy az összefogás révén erősebb lehetek, és megvédhetnénk egymást. Ez ma már nagyon nincs, bezárkózás van, és újra csöpögős, szentimentalista nép, föld, vér.

Amikor közelről figyeli egy tömeggyilkos hivatalnok megnyilvánulásait, felzaklatott tanúk és a tárgyalás szenvedélyes közönségének reakcióit Hannah Arendt, és elolvassa a náci gépezet dokumentumait, egy pontos kérdés fogalmazódik meg benne: azt még fel lehet fogni ép ésszel, hogy a tömeggyilkosokat és a csendes kollaboránsokat nem bántotta a lelkiismeret, de mit kezdtek azzal a mélyen emberi ösztönnel, a részvéttel, ami még az állatokat is elfogja, ha látják társukat fizikai fájdalmak között? Himmler, akinek magának is felfordult a gyomra a bestiális kínzások és gyilkosságok láttán, azt találta ki, hogy megfordította ezt az elfojthatatlan, mélyről jövő, ösztönös részvétet: ne az áldozatot sajnáljátok, véreim, hanem saját magatokat, akik a hazáért ilyen rettenetes dolgokat kell végignéznetek.

Himmler trükkje azóta is beválik. Európa önmagát félti és sajnálja. Úgy szervezi meg az életet, hogy ne kelljen látnia a részben általa okozott háborúk és éhínségek áldozatait. A cinizmus általánossá vált érzelmi dispozíció: mi közöm hozzá? Ez is korunk egyik aktuáliskérdés-tünete. A szórakoztatóipar (melynek a pártpolitika egyik húzóágázata lett) abból él, hogy az érzelmi sivárságot érzelmességgel és/vagy agresszióval leplezi. Romeo Castellucci mondta valahol, hogy a szentimentalizmus a cinizmus másik oldala.

Jacques Derrida írta élete vége felé, hogy meztelenül állva macskája előtt, elszégyellte magát. Az állat tekintete előtt én nem a meztelenségem, hanem az emberi morálom miatt szégyenkezem.

Hol van már Kant a csillagos egével és az erkölcsi törvényével? Milliók halnak éhen, míg mások tonnaszámra dobják az élelmet a szemétbe, további atom- és vízierőművek építésével öljük környezetünket, állatok halnak ki (hadd ne emlékeztessenek a másik iránti részvétre), városaink levegője mérgez, depressziós szülők gyermekei kékbálnát játszanak, de védjük Európát a migránsoktól.

A másik iránti hideg közöny, és bennem ez a nyálas önsajnálat.

(2018. nagypéntek)

_________________________________

Az írás az Anachronia. Esprit contre le temps c. hamburgi folyóirat felkérésére készült, megjelent négy nyelven a 14. számban.