Szövevényes, morózus dolgok versei (Szvoren Edina: Verseim)

Szvoren Edina számára a kritika – legutóbb a Jelenkor 30/30-as, kiemelkedő kisprózaköteteket egybegyűjtő listája – kiemelt helyet tart fenn a kortárs próza világában. Mégis munkái fogadtatásának megmarad az a paradoxonja, miszerint Szvoren cselekményszövésének bravúrjai ellenére a novellák szövegtere meglehetősen homogén. Bár rengeteg elbeszélői helyzetet vonultatnak fel a kötetek, mégis minden narrátor ugyanazon a hangon szólal meg;[1] s noha ezért nem marasztalják el a szerzőt, hiszen a szövegszervező logika változatossága és a textuális játékok kárpótolni hivatottak az olvasót, mégis van, aki szerint a szövegek reménytelen – és a homogén hangütés miatt hermetikusan zártnak érzékelt –  világképe „beszűküléshez vezet.”[2] Prózapoétikai szempontból az új kötet sem tartogat sok változást a korábbi szövegekhez képest, ami mégis újnak hat a Verseim novelláiban, az a szövegek ironikus viszonya magához az íráshoz és alkotáshoz, illetve a helyenkénti humoros reflexió a kritikai bírálatokra és Szvoren szerzői énjére. (A szvoreni humor ezidáig kevéssé tárgyalt eleme a recepciónak, amely némiképp hajlamos túlhangsúlyozni a szövegvilág kegyetlen és kilátástalan voltát.) Már maga a kötetcím is egy ilyen gesztust tesz az olvasó felé: várakozást kelt az új forma, akár az új műnem ígérete, amit a kötet éppen ezen a formai szinten nem elégít ki.[3]

A Jönnek a verseim című novella, melyet a kötetcím kiemel a tizenhárom történet közül, hasonló várakozás dinamikáját viszi színre. Az apa, miután megtudja, hogy lányának (az elbeszélőnek) a versei megjelenés előtt állnak, szorongással teli izgalomba jön, s lányához és saját özvegyéletéhez való hozzáállását igyekszik megváltoztatni. A versek azonban túl későn látnak napvilágot az ismert napilap hasábjain, túl sok mindenen megy keresztül az apa-gyermek kapcsolat ahhoz, hogy a versek valóban pozitív változáshoz vezessenek az életükben. A megszületett, de nem olvasott versek ugyanakkor egy intim viszonyrendszert alakítanak ki apa és lánya, olvasó és elbeszélő között, annak ellenére – vagy éppen azáltal – hogy elérhetetlenek maradnak az olvasó számára. Sem a történet olvasója, sem az apa nem ismeri meg a megígért verseket, melyek ennek ellenére mégis látens erőkként képesek a szereplők viszonyrendszerét alakítani. („Pedig ha nem lennének a verseim, az egymás iránti szeretetet kizárólag az anyámmal kapcsolatos dolgokon keresztül volnánk képesek kimutatni.” 185.) Ugyanakkor az apa és a lánya idegenkednek az irodalomtól, még a verseket író elbeszélő – aki magát egyáltalán nem tartja költőnek – sem tud közelebb kerülni saját vagy mások szövegeihez. Egy versekről szóló tanulmánykötetet lapozgatva azonban a szövegek világához más megközelítést talál:

  „a könyvet kissé távol tartom magamtól, és hunyorgok, a szövegfolyam hullámozni kezd, mint a kapcsolatom apámmal, és olyan dolgokat vehetek észre benne, mint korábban soha.” (186.)

Éppen ez a távolságtartó, nem értelmező, hanem elidegenítő szövegtechnika lesz a sajátja a novelláknak. Nem oldják fel az idegenség érzetét, nem csökkentik a távolságot elbeszélő, olvasója és az elbeszélés tárgyai között, még csak értelmet sem adnak az eseményeknek. Ehelyett inkább olyan ritmust alakítanak ki, olyan asszociációs folyamatokat indítanak el, amelyek új kapcsolatokat teremtenek és mutatnak be.

Az Arról, hogy miért nem lehet… című novella kapcsán Domján Edit jegyzi meg, hogy a szemléltető videókat készítő, arckifejezésében és hallgatásában valami furcsa kegyetlenséget hordozó fizikatanár ironikus megtestesülése Szvoren szerzői eljárásainak.[4] A tanárnő a kísérleteiben hétköznapi tárgyakkal szemléltet bonyolult kölcsönhatásokat, ám anélkül, hogy magyarázna vagy bizonyítana, kegyetlen hallgatásával bilincseli le a videó nézőjét. Persze a történetben a csavar az, hogy a fizikatanár-alteregóval a szerzői én kerül kapcsolatba: az elbeszélőről megtudjuk, hogy egy szavakat szándékosan félrehalló ismerőse félreértésből Szórend Edinának hívja. Magától adódik a következtetés, miszerint ebben a sok szempontból kotnyeles, okoskodó, bizonyos dolgokra kíváncsi, máskor pedig közömbös hősben Szvoren a saját szerzői tükörképét alkotja meg, különösen miután egy interjúban így számol be:

   „valóság és fikció, író és elbeszélő közt nem a motívumok a legrövidebb átjáró, hanem például a szórendjeim, az asszociációtípusaim, a ritmusaim, a mellékmondatok rendje.”[5]

(Kiemelés tőlem, M. A.)

Ujj Zsuzsi: Fóliás 7. (1986)

Adott tehát egy olyan esztétika, mely a hétköznapi dolgok közötti szokatlan összefüggésekre, az asszociációk egymás mellé kerülésének természetére fókuszál, s mindezeket kegyetlen hallgatással, az értelmezés visszavonásával igyekszik tálalni. A novellában a szerzői én ironikus módon bevallja, hogy közömbös a versek iránt, csak az ismerősei érdeklik, melyeket úgy sorakoztat fel, úgy helyez egymás mellé és vizsgál meg, hogy az olvasó természetesen egyáltalán nem érzi őket ismerősnek. Inkább új kapcsolatokat, új ritmusokat és asszociációs mintákat látunk az eddig ismerősnek hitt idegenekben. Persze ezektől az ismerősöktől az elbeszélő is idegenkedik, – éppen azáltal, ahogyan kapcsolatba kerülnek a fizikatanárnő videóival – és folyamatosan értelmezni próbálják őket. Mindegyikük beleveszik a videók látszólag semmitmondó részleteibe, a tanárnő előadásmódjának elemzésébe, abba, ahogyan a hétköznapi tárgyak átváltoznak a tanárnő „hentespultra emlékeztető” asztalán. Az elbeszélés ezért a Szvoren-szövegek befogadásának modellezéseként is olvasható. Az olvasó – akár a videók tanulmányozói –idegennek látja a korábban ismerősnek hitt részletek halmazát, amelyet furcsa kegyetlenséggel szemléltetnek a történetek. S e kegyetlen részletekkel való találkozás után az olvasó/a videók nézője maga is idegennek tűnik fel.

 Szvoren még néhány novellájában koherensen végigviszi ezt a narrációs technikát kikacsintgató önreflexiókkal megtűzdelve. A Vettem egy füzetet című novella elbeszélőjének naplószerű feljegyzéseit hasonló prózapoétikai elvszervezi. Minden, ami körülveszi a narrátort – az apósa káromkodásaitól kezdve a televízión át – egymás mellé kerül a füzetekben, és váratlan összefüggések felbukkanására ad lehetőséget. Akárcsak a Jönnek a verseim elbeszélője, a füzetek írója is új asszociációs kapcsolatokra eszmél, ha írását kellő távolságból szemléli („A betűim látványa is megnyugtatott: ha távolról néztem őket, olyanok voltak, mint a hófúvásban menetelő bakák.” 104.). Ugyanakkor, ha közelebbről vizsgálja a szövegeket, szokatlan idegenségre bukkan:

    „Már akkor, ezen az egyetlen esős délutánon fölfedeztem, hogy a Bonifacióban született bejegyzések hangütése valahogy természetellenes. Nem értettem, hogy lehet ez, mikor én itt, gondoltam, szinte mindenért rajongok.” (108.)

A Verseim több novellájában is tetten érhető szelíd önirónia a Szvoren eddigi narrátorainál kisszerűbb hősöknek is köszönhető. Például az Ez már volt, ez már megesett csinovnyikszerű elbeszélője roncsolt nyelvezettel, túlfuttatott közhelyeit rosszul alkalmazva („Szövevényes, morózus dolgok ezek.” 96.) banalizálja a Szvoren-szövegek váratlan dolgokat egymás mellé rendelő poétikáját. Az asszociációk halmozódása triviális hétköznapi helyzetek véletlen, de kényszerű együttállásaival párosul. Ilyen például a buszon egymásnak préselődő testek leírása:

„Valaki a hátam mögött, abban a kényszerű tolongásban, amit egyesek a modern társadalmak leképeződésének tartanak, azt mondta kellemetlen, beretvaéles hangon, hogy egy órácskára egymás mellé rendelt minket az élet. Ezeken a reggeli buszokon mindig utazik valaki, aki olyasmivel henceg, amihez semmi köze, s amihez nem is konyít.”

(Kiemelés az eredetiben. 90.)

Más történetek a szvoreni humornak ezt a változatát maguk mögött hagyva visszatérnek az előző kötetek pszichonarráció műfajával fémjelzett elbeszélésmódjához. A halmozódó képek és tárgyak szekvenciájában néha rábukkan az olvasó egy-egy elszórt jelre, amely utal az egyébként szenvtelen elbeszélő pszichés állapotára. Az írótól már megszokott szövegtechnika betetőződése az Áruházi blues, amely kompozícióját és ritmusát tekintve egy erős, jól sikerült szöveg. Az olvasó egy áruház panaszrészlegén dolgozó narrátor mindennapjainak banális részleteit olvasva nyer betekintést az elbeszélő erőszakos kéjvágyaiba. A fantáziálgatások fokozatos erőszakkal fúrják be magukat a naplószerű elbeszélésbe, míg annyira át nem veszik az uralmat a narráció felett, hogy az olvasó képtelen eldönteni, mi realitás, mi képzelgés, és mi vízió. Ugyanilyen remekműnek tartom a Popa Éva című történetet, amely az anya és fia közötti oidipuszi dinamikát viszi színre egy harmadik szereplő, közös albérlőjük bevonásával.

Más, hasonlóan megkomponált szövegek azonban a kötet gyengébb lábakon álló darabjai közé tartoznak. A Szeretnék mondani valamit az életemről című, kötetet záró történet sejtelmeskedve utal a főhős szodómiára való hajlamára („Állatokkal láttak.” 195.), ám a narrátor nem hajlandó a meglehetősen meghökkentő rejtéllyel bármit is kezdeni. Az állatok tabutémává deklarálása és a mégis minduntalan szóba hozásuk erőltetett hatásvadászatnak tűnik. Sem a történetnek, sem a szenvtelen és modoros elbeszélői hangnak nem sikerül mondania valamit a narrátor életéről. Ugyanilyen ürességet hagy maga után az Eleken lakik a tolvajisten lánya, amely a kisszerű élet képeinek szarkasztikus egymásra halmozása után nem kezd semmit a háttérben megbúvó, férj és feleség közti konfliktussal. Első olvasásra nehéz is észrevenni a szövegtérben felsejlő feszültséget, amelyet elfojt a halmozódó részletek áradata. S miután az olvasó figyelmét végképp elvonják az asszociációs szekvenciák, magára marad a kisember életének fájdalmasan kisszerű szilánkjai között.

A Verseim novellái, bár nem rendeződnek tudatos kötetkompozícióba, mégis új motívumokkal gazdagítják az életművet. Saját olvashatóságuk természetére hívják fel a figyelmet, párbeszédet alakítanak a recepcióval, amely a beszűkülés veszélyét hangsúlyozva maga is benneragad a Szvoren-szövegek kilátástalanságán és nyomorúságán való merengésben. A cselekmény banalizálása egyes történeteknél éppen arra invitálja az olvasót, hogy más logikát, új összefüggéseket keressen tárgyak és emberek között, s fedezze fel a játékot a dolgok közötti relációkban, hamár „egymás mellé rendeli őket az élet.”

Szvoren Edina: Verseim, Magvető Kiadó, Budapest, 2018

[1]     Csak egy példát kiragadva: “A megszólalók nyelvi regisztere is bámulatosan hasonló, sőt mindaz, amit a világból rögzítenek, s ahogyan asszociációkat képeznek, kapcsolódásokat gyártanak percepció és tapasztalat közt, szintúgy jelentős átfedéseket mutat a kötet írásaiban. Ez semmiképp sem válik a szövegek kárára.” – L. Varga Péter, Ex Libris, Élet és Irodalom, 2013. febr. 22.

[2]     Károlyi Csaba, Művér, Élet és Irodalom, 2018. aug. 3., 8.

[3]     Szvoren egy interjúban így indokolja a címválasztást: „A címadás válasz arra a visszatérő kérdésre, mikor írok végre regényt. Egy ilyen típusú prózánál szerintem azt volna kézenfekvőbb kérdezni, miért nem verset írok.” http://magyarnarancs.hu/konyv/nem-nevetos-hanem-halkan-horkantgatos-111659

[4]     http://kulter.hu/2018/08/ma-mar-nem-olok/

[5]     http://magyarnarancs.hu/konyv/nem-nevetos-hanem-halkan-horkantgatos-111659